„Levesbe az adók 75%-ával!” – volt olvasható egy cikkben néhány hete, amikor is egy libertárius aktivista a parlamenti testőrökkel való dulakodás közben hangot adott programjának, miszerint az adók mértékét jelentősen csökkenteni kéne. Vendégposztunk szerzője az adóellenes aktivista, libertárius pártszervező, Ecsenyi Áron.

 

Jelentem: én voltam, aki bementem a Parlamentbe, hogy felolvassam a programunkat. A többes szám oka, hogy nem sokkal az akciónk után több, mint hetvened magammal megalapítottuk azt a pártot, amit ezt akarja megvalósítani. Jelen cikkel az a célom, hogy megmutassam: nemcsak a szándékaink, hanem az elképzeléseink is komolyak, és országszerte masszív támogatásra számítunk.

Magyarországon kiemelkedően sokat adózik az átlag polgár. Bevételének 52%-a megy az állam részére 58 féle adónemben elosztva – derült ki az OECD elemzéséből. Azt szeretnénk, hogy az adók 75%-a maradjon az embereknél, hogy biztosítások formájában, egyénileg választhassák ki, az addig adóból finanszírozott szolgáltatásokat kitől szeretnék igénybe venni.

A velünk szemben álló adózáspárti fősodor abból az alapvetően baloldali ideológiából táplálkozik, amely Marx és Keynes művei révén került be leginkább a köztudatba.

Különböző mértékben, de mai képviselőik ragaszkodnak ahhoz, hogy az állam minél több bevételt vegyen el a piacról, és minél több állami szolgáltatást és közbeszerzést finanszírozzon belőle.

Az adóterheken kívül számos törvényi korlátozás és az államokkal többé-kevésbé összejátszó központi banki tevékenység is a szabályozás eszköztárába tartozik.

Az adózáspártiak talán egyik legfontosabb érve az, hogy a piac “cserbenhagyja a szegényeket,” „egyenlőtlenségeket teremt”, ezért – a biztosításokkal is működtethető szolgáltatások helyett – adókból fenntartott állami intézményekre van szükség, amik képesek változtatni ezen. Szerintük ugyanis „igazságosabb” adókkal fenntartani az egészségügy, sport, oktatás, nyugdíj és közlekedésfejlesztés szolgáltatásait, mintsem biztosításokkal vagy eseti díjakkal.

Valamennyi központosított, állami intézmény létezése mögött ez az ideológia húzódik meg. Ha ezek a rendszerek történetesen mégsem működnek igazságosan, az kizárólag annak tudható be, hogy nem megfelelő emberek irányítják őket – hangzik a válasz. Ezért úgy gondolják, hogy sem a marxista Szovjetunió terror-rendszere, sem a központilag felfújt, a 2007/08-as világválsághoz vezető ingatlanpiaci lufi, sem a hazánkban rekordokat döntő korrupció nem a központosítás hibája, csak emberi “tökéletlenség” eredménye.

Véletlenül mindig rossz emberek kerülnek hatalomra.

Először amellett fogok érvelni, hogy a piac pont ellentétesen működik, nemhogy cserbenhagyná a szegényeket, de épphogy segíti őket kilábalni a szegénységből. Másodsorban pedig azt mutatom be, hogy az adózáspártiak tévednek az állami intézmények motivációját illetően, ugyanis ezeket leginkább a korrupció és az öncélú beruházások működtetik.

A vagyoni egyenlőtlenség humbug

Azt, hogy a piac cserbenhagyná a szegényeket, már nem divatos Marxszal vagy Keynes-szel illusztrálni. Sokkal inkább Piketty 2013-as bestsellerére, A tőke a 21. században c. könyvre szoktak hivatkozni az adózáspártiak. Piketty maga nem is törekszik a központi hatalom nyílt védelmére, csak naivan világgá ereszt egy statisztikát a piacot meghatározó „kegyetlen” folyamatok működéséről.

Úgy látja, a kapitalizmus szerves sajátossága a vagyoni egyenlőtlenség növekedése: a gazdag gazdagabb lesz – persze „érdemtelenül” –, a szegény ember sorsa pedig egyre csak romlik. Ez a gondolat, illetve az “egyenlőtlenség” fogalmának bedobása már önmagában eléri a kívánt hatást: baloldaliak tömegeit lelkesíti be a piac nagyágyúi ellen.

A vagyoni egyenlőtlenség növekedése azonban önmagában csak humbug. Annyit jelent, hogy mérhető a fejlődés és az innováció növekedése. A fejlődés ugyanis azzal jár, hogy a piacon újabb és újabb termékek jelennek meg, és ezekhez nem mindenki juthat hozzá.

Tegyük fel, hogy a piac egyik állapotában 100 féle termékkel kereskednek, addig egy későbbi, gazdaságilag fejlettebb állapotban már 1000-rel. Világos, hogyha Béla az egyik állapotban 1-et, András pedig 100 terméket tudott megvenni, akkor, ha később Béla már 2-t, András pedig 1000 termék megvásárlását tudná lebonyolítani, akkor nőtt köztük a vagyoni egyenlőtlenség.

Bármilyen különös, de Béla nem szegényebb, hanem épphogy gazdagabb lett.

Ami változott, az a piac ún. kínálati varianciája, azaz az eladásra kínált termékek választéka. A tőkések csak akkor válhatnak gazdagabbá, ha vállalják azokat a kockázatokat, amelyek a kínálat varianciájának (és mennyiségének) növelésébe való befektetéssel jár.

Ők termékek pillanatnyi megvásárlása helyett inkább megfizetik a munkaerőt, hogy az új termékeket állítson elő. A kockázat a folyamatban az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az előállított terméket el tudják úgy adni, hogy azzal jobban járjanak a jövőben. Semmi sem garantálja, hogy András, a tőkés 1000 terméket fog tudni megvenni, vagy csak 50-t, amikor már Béla 2-t.

A tőkés simán bukhatja a befektetését, és így a már meglévő piaca egy részét is. A tendencia – amit Piketty észrevett – azt mutatja, hogy az utóbbi évtizedekben mindig lehetett újabb dolgokat a piacra dobni. Azaz nem állandó a piac kínálati varianciája és mennyisége, és ezt a tőkések befektetései hajtják.

Sikeres befektetés esetén az adott tőkés képes növelni a keresleti varianciáját más termékekre, ezért még gazdagabb lesz. Olyan javakhoz jut, amik fényében a piac eredeti javai relatíve már kevésbé értékesek.

Piaci alapon ezért nő a vagyoni egyenlőtlenség is, amit mi fejlődésként vagy innovációként érzékelünk.

Ettől azonban az égvilágon senki sem lesz szegényebb. Annyit figyelhetünk meg, hogy míg valaki a 70-as években jómódúnak számított mindösszesen egy darab színes tévé és vezetékes telefon társaságában, ma már szegénynek. A piac kínálati varianciája ennyit változott 50 év alatt. Ám mindez csak relatív vagyoni különbség változás. Emberünknek, akinek színes TV-je és vezetékes telefonja volt, pont akkora volt az abszolút vagyona, mint ma. A szegénység nem nőtt, csak más lett sokkal gazdagabb. Mi több, a mélyszegénységben élők száma az elmúlt 30 év alatt 1 milliárd fővel csökkent – derül ki a Visual Capitalist-ból.

Nem véletlen, hogy a vagyoni egyenlőtlenség növekedése csak akkor fáj, ha a kortársainkhoz viszonyítjuk magunkat, miközben hidegen hagy minket, hogy az akár csak eggyel korábbi generációhoz képest milyen hihetetlen jólétben élnek azok, akik állítólag a kapitalizmus „vesztesei”.

Rendben, de mi a probléma azzal, hogy az állam elteszi a bevételed 52%-át?

Az adózás célját tekintve elvileg újraelosztás. Amennyiben úgy akarnánk ezt megvalósítani, hogy a lehető legtöbb adóbevételt azok kapnák, akik leginkább rászorulnak, akkor mindenki “szegény” akarna lenni. Semmilyen megerőltetéssel nem jár ugyanis, de mégis kapnának havi apanázst. Ha viszont mindenki szegény akar lenni, akkor nincs termelés, megáll a piac.

Sajnos ezt a tényt nem vették komolyan a kisebbség-támogatásban, így csak súlyosbították a fennálló problémákat. Az államnak tehát inkább érdekében áll korlátozni a szolgáltatásait. Például csak egészségügyi szolgáltatást nyújt, ingyenételt nem. Vagy csak lakásvásárlást támogat, közlekedésieszköz-vásárlást nem.

Ez azonban még mindig nem magyarázza meg, hogy miért lenne hatékonyabb az adórendszer ott, ahol biztosítási rendszerrel is működhetnének szolgáltatások.

Hong-Kong példája azt mutatja, hogy a biztosításokkal és eseti díjakkal fenntartott szolgáltatások a világgazdaság élbolyába repítethetnek egy térséget pár évtized alatt.

A magyarázat valahol ott keresendő, hogy az adórendszer a legtöbb esetben a szegénységet tépázza meg. A politikusok ugyanis ahhoz, hogy megőrizhessék hatalmukat, annak megfelelő intézmények finanszírozásában érdekeltek. Ilyen például – közvetlen hatalomépítés szempontjából – a minden kormány alatt rengeteg pénzt felemésztő köztévé, a barátaiknak kiszervezhető közbeszerzések, főként a multik által használható közlekedésfejlesztési vagy egyéb öncélú állami szolgáltatások.

De ide tartozik még, ha a tágabban vett hatalommegőrzésre (azaz a szavazatvásárlásra) koncentrálunk, a CSOK hiteligényléshez kötött sokmilliós állami kamattámogatása, vagy az ekkor igénybe vehető ÁFA-támogatás.

Ezeket a feltételeket rendszerint a tehetősebbek tudják csak teljesíteni, így a támogatásukat azok a szegények állják, akik befizetik ugyan az adót, de a támogatásra már nem jogosultak.

Azt már mondanunk sem kell, hogy a multi cégek milyen kedvezményeket kapnak azért, hogy idejöjjenek emelni a foglalkoztatást.

Ilyen méreteket öltő adóbevételt nem lehet nem korruptan elkölteni. A korrupció sokkal inkább az adórendszerrel magyarázható, mintsem a jelenlegi kormány morális felelősségével. Amelyik politikus a pénzek „hatékonyabb elköltéséről” beszél, nem pedig arról, hogy inkább hagyjuk az embereknél a pénzt, az nincs tisztában, vagy nem akar tisztában lenni a piac működésével.

Erre pont hazánk elmúlt harminc éves történelme szolgáltat számtalan példát, s mint a legutóbbi idők botrányaiból látjuk, az új, reményteli üdvöskék sem tudják vagy akarják visszaszorítani a korrupciót.

Egy volt orosz miniszterelnök mondta a ’90-es években: „mi bárhogy alapítunk pártot, abból végül mindig egy Szovjet Kommunista Párt jön ki”. Mi így vagyunk az állammal:

hiába ígéri meg bárki, hogy elhozza a jólétet meg a német/osztrák állapotokat, amikor megválasztjuk, a végén mindig egy korrupt, tohonya állam jön ki, hazug és gátlástalan elittel. 30 év után ideje lenne valami mással próbálkozni, nem a „jó politikusra” várni.

Összességében tehát azt látjuk, hogy semmilyen indok nem szól amellett, hogy fenntartsuk a jelenlegi adórendszert. Az adók 75%-nak eltörlésével egy átlagos állampolgár már a bevételének 13%-át fizetné be adóként, amivel drasztikusan tudnánk csökkenteni a korrupció és az öncélú beruházások mértékét, valamint jelentősen növelnénk a reálbéreket. Ehhez a megoldáshoz leginkább Hong-Kong mellett az USA, Kanada, Írország és Svájc hasonlít.

Ezekben az országokban az állam megpróbál olyan kicsi lenni, amennyire csak tud. Így a kevésbé tehetősek sincsenek arra kényszerítve, hogy olyan szolgáltatás fenntartásáért adózzanak, amit nem akarnak, és a biztosító társaságok sem tudnak visszaélni a biztosítási díjakkal, mert állandó piaci versenyben vannak egymással.

Azt szeretnénk, hogy Magyarország, és lehetőleg minél több uniós tagállam csatlakozzon ehhez a klubhoz. Online végzett felméréseink és visszajelzések alapján úgy látjuk, hogy erre van is esélyünk.