A Wikipedia megfogalmazása szerint „a szakszervezet a munkavállalók olyan érdekvédelmet szolgáló tartós egyesülése, amelynek célja közös követelések elérése a munka világában, különösen a munkabérek, a munkavégzés szabályai területén és a munkavállalók számára fontos szociális kérdésekben.

A szakszervezetek a munkaadókkal a munkaerő-piaci feltételekről, többek közt a bérekről tárgyalnak, illetve ha szükségét látják, nyomásgyakorló akciókat (sztrájk, tüntetés) szerveznek. A tárgyalások vonatkozhatnak a bérekre, a munkahelyi szabályokra, a panaszeljárásokra, a felvételt, elbocsátást, előléptetést övező szabályokra, a munkahelyi kedvezményekre, biztonsági előírásokra stb. A tárgyalások eredményeit az adott szakszervezet tagjai (gyakran az ágazatban dolgozó más munkavállalók is) és a munkaadók kötelezőnek szokták tekinteni.”

Ennél több definícióval nem is lehet találkozni, az egyes szakszervezetek, szövetségek, tömörülések magyarázzák a bizonyítványt, miért is fontos a létük a tagság számára.

Ugyancsak a Wikipedia szerint

„a szakszervezetek gyökerei a 18. századba nyúlnak vissza, amikor az ipar gyors növekedése parasztok, nők, gyermekek és bevándorlók tömegeit tette munkássá, új társadalmi szerepeket és viszonyokat kialakítva. A képzett és képzetlen munkások már a kezdetektől spontán módon szervezkedtek érdekeik védelmére és ez volt a szakszervezetei mozgalom kezdete. Ez volt a bérkeresők folytonos egyesülése, amelynek célja hogy fenntartsa vagy javítsa alkalmazásuk feltételeit.”

Én 1973-ban kezdtem el dolgozni, akkor az erre vonatkozó ismeretek hiányában, de a szakszervezeti bizalmi megkeresésének és meggyőző erejének hitelt adva én is beléptem a Kereskedelmi Dolgozók Szakszervezetébe. Kaptam is évente a szokásos szaloncukrot, stb. Fiatalon nem is igazán érdekelt, mivel is foglalkozik a szakszervezet. A tudás kimerült abban, hogy a szakszervezeti főnököt nem rúghatják ki, jó neki.

Ki sem léptem 1997-ig, amíg munkahelyet nem váltottam. Ekkor és ott már meg sem kerestek, ugyan lennék-e tagja a szakszervezetnek?

A Munka Törvénykönyve, az 1992. évi XXII. törvény meghatározása szerint szakszervezeten a munkavállalók minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése. A szakszervezet működésére az egyesülési törvény irányadó. Eszerint, a munkavállalók önkéntesen alapíthatják meg.

Egy szakszervezet megalapításához minimum 10 fő szükséges. A szakszervezet alakuló ülésen elfogadott alapszabály szerint köteles működni. Ugyan a szakszervezetek elsősorban a munkavállalók érdekvédelmi szervezete, tagjaik között lehetnek tanulók, nyugdíjasok, munkanélküliek. A szakszervezet alapszabálya határozza meg, hogy kik lehetnek a szakszervezet tagjai.

A munkáltatómnál létezett egy intranet rendszer, amin belül társaloghattunk a minket érdeklő témákról. Munkaidőben. Ez elég sokáig működött, egészen addig, míg a társaság komolyan nem kezdett arról társalogni, meg kéne reformálni a szakszervezet működését. Ha ez nem sikerül, létre kell hozni egy új szakszervezetet. Vélhetőleg ennek hatására beszüntették az intranet működését. Maradt is minden a régiben.

Annak ellenére, hogy nem vagyok, és párom sem tagja szakszervezetnek, mondhatni szolidaritásból elmentünk a pedagógusok ügyét támogatandó tüntetésre. Velünk együtt is kevesen voltunk. A felszólalók az akkoriban kialakított rítus szerint mondták mantráikat. Az átlagos egy óra után szép csendben távozott mindenki.

Az összes esemény, amelyen részt vettem, amiről olvastam, azóta is arról szólt és szól, hogy valaki oldja meg a problémáinkat. Mi mindent megteszünk – mondja a szakszervezet, lényegtelen melyik, mind ugyanezt mondja – próbálunk tárgyalni az illetékesekkel, de ők nem állnak velünk szóba. Majd, valamikor megpróbálunk megint tárgyalni velük, és ha akkor sem lesz változás akkor elgondolkodunk rajta, hogy milyen lehetőségeink lesznek még egy újabb tárgyalás kezdeményezésére.

Eszükbe sem jut, hogy NE azoknak a törvényeknek a betartását figyelembe véve cselekedjenek, amiket azért alkottak meg, hogy akadályozzák a szakszervezetek és egyáltalán a saját érdekükben fellépni kívánó emberek lehetőségeit, cselekvésük szabadságát.

Majd tárgyalunk. Majd juj, juj, juj lesz. De ha a csúnya kormányzat még szóra sem méltat? Hát Ő a Csúnya Kormány. Legyetek velünk szolidárisak. Oldjátok meg a problémánkat. Mi erre képtelenek vagyunk. Mi tehetetlenek vagyunk. Lusták vagyunk. Nem merünk felelősséget vállalni tetteinkért, ezért nem is cselekszünk, szervezünk.

Szó sincs nyomásgyakorlásról. Szó sincs a tagság munkaerő-piaci feltételeinek egyeztetéséről, a bérekről szóló tárgyalásokról. A szakszervezeteknek ez nem érdekük. Túl akarnak élni. Jó pénz van benne.

Senki nem áll ki magáért. A Magyarországon maradt orvos le meri tenni a szerszámát? A pedagógus feláll a saját érdekében és leteszi a krétát? Egy kormány-tisztviselőnek meg sem fordul a fejében, hogy tegyen a maga érdekében. Nem. Morogni egyszerűbb. Nem állnak velünk szóba? Rossz a rendszer? Morgunk egy sort, de nem cselekszünk. Soha.

A szakszervezetek kezében több gyakorlati lehetőség is van. Például a Liga szakszervezet anyaga szerint különböző a szabályozás a tekintetben is, hogy munkavállalói (Belgium, Olaszország Franciaország), vagy szakszervezeti jogként van-e definiálva a sztrájkjog. Ami a sztrájk különböző formáit – illetve ennek szabályozottságát – illeti, az alábbi változatok fordulnak elő (a teljesség igénye nélkül):

Politikai sztrájk: a legtöbb országban tiltott

Szolidaritási sztrájk: általában jogszerű, de helyenként csak meghatározott feltételek mellett

Sztrájkőrség: általában ennek „verbális megjelenése” engedélyezett, a fizikai forma mindig tiltott

Bojkott: sok országban megengedett

Blokád: a skandináv országokban jogszerű

Lassító sztrájk: mint legális forma hol megengedett, hol tiltott

Szabálytartó” (work-to-rule) sztrájk: illegális néhány országban, de a legtöbb helyen jogszerűen használhatják

Figyelmeztető sztrájk: általában a kelet-európai országokban jellemző, de az időtartama korlátozott

Tessék végre észrevenni, hogy senki nem fog megoldani más helyett semmiféle problémát. Ameddig a szakszervezetek nem hajlandók cselekedni, csak szájkaratét vívnak, nem is lesz változás.

A klasszikus szakszervezeti mozgalom sem várta meg, hogy szabályok közé szorítva munkálkodjon. A szabályokat mindig utólag hozták, annak érdekében, hogy a szakszervezetek dolgát nehezítsék. A tömeg nem tud egy adott szakma érdekében változásokat elérni, de az adott szakma kompetens képviselői mögött állva igenis tud tömegbázissá válni.

Amennyiben a szakszervezetek nem tudnak az emberek érdekében, határozottan cselekedni, cselekvésre mozgósítani, addig nincs rájuk szükség. Be lehet fejezni a szakszervezetek működését.

Majd ha lesz egy új igény, egy alulról jövő kezdeményezés a munkavállalók olyan érdekvédelmet szolgáló tartós egyesülésére, amelynek célja közös követelések elérése a munka világában, különösen a munkabérek, a munkavégzés szabályai területén és a munkavállalók számára fontos szociális kérdésekben, akkor kell megalakítani azt a szervezetet, ami összefogja, koordinálja és vezeti a munkavállalókat a célok elérésére.

Addig marad az az érzés, hogy a szakszervezet egy jól fizető látszatintézmény, a szakszervezeti főnök pedig az, akit nem rúgnak ki.

(Fotók: hvg.hu)