A gyarmatok lakói sem akartak fellázadni, elszakadni. Ők csak ahhoz való jogukat követelték, hogy maguk dönthessenek az életüket érintő kérdésekről. Ne távoli politikai játszmákban, hanem az érintettek közelében és részvételükkel dőljenek el a közös ügyek és azok finanszírozásának módja, mértéke.

 

Az Amerikai Egyesült Államokról lesz szó. A történelem során gyakran előfordult, hogy egy rossz rendszert megdöntő forradalom még rosszabb rendszerhez, vagy éppen káoszhoz vezetett és csak hosszabb idő után forrta ki magát (ha egyáltalán) a működőképes új berendezkedés. Legismertebb példa erre talán a francia forradalom és az azt követő terror, de időben közelebbi eseteket is bőven találunk, a poszt-szovjet országok színes forradalmaitól az arab tavaszig.

Amikor július 4-én az USA születését és a Függetlenségi Nyilatkozatot ünnepeljük, óhatatlanul elcsodálkozunk azon, hogy egy maroknyi farmer hogyan is győzhette le az akkori világ leghatalmasabb birodalmát és hogyan hozhatott létre egy olyan társadalmi berendezkedést, ami nemcsak rögtön működőképesnek, de időtállónak – sőt, ma is példaadónak – bizonyult.

Aki egy kicsit ismerős a történettel, az még inkább csodálkozik, hiszen nem is egy népről volt szó, hanem tizenhárom gyarmatról, amelyek eredete is eltérő – volt köztük állami hódítás, vállalati és egyéni magánbirtok is –, népessége még inkább – vallási szekták, politikai és egyéb okból üldözöttek, száműzöttek, renitensek, kalandorok, adósrabszolgák és elítélt bűnözők tették ki az induló lakosság zömét. A társadalmak is a New England-i kisvárosok hálózatától a déli nagy ültetvényekig sokféle módon szerveződtek. Hogyan tudták ezek az emberek legyőzni a brit hadsereget?

Márpedig legyőzték, mégpedig már az előtt, hogy 1775. április 19-én eldördült volna az a bizonyos sortűz Lexingtonban, ami a függetlenségi háború kezdetét jelentette. A történet egy évtizeddel korábban kezdődött.

Amikor a franciákkal és indián szövetségesekkel vívott háború (ismerős lehet J. F. Cooper indián regényeiből: Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső) a britek győzelmével végződött Észak-Amerikában, a birodalom vezetése úgy gondolta, ideje, hogy pénzt is lásson megvédett gyarmataiból. És nem elégedett meg a mindenkire érvényes adókkal, mindenképp extra terheket kívántak a tizenhárom gyarmat nyakába tenni.

Volt próbálkozás cukoradóval, bélyegtörvénnyel (kötelező okmánybélyeg mindenféle tevékenységhez, beleértve a magánélet olyan területeit, mint a végrendelet és a házasságkötés is), extra vámokkal és import-monopóliumokkal. Az ezt elrendelő Townshend-törvények vezettek a híres Bostoni Teadélutánhoz, amit a retorziós Kényszerítő Törvények követtek. A korábbiakat sorra el kellett törölni, vagy fellazítani, az utóbbi viszont kenyértöréshez vezetett, holott a tizenhárom gyarmat közül csak egyre vonatkozott, leginkább azon belül is egyetlen városra: a lázadás fészkére, Bostonra.

A próbálkozások mind ugyanazért buktak meg, amiért az utolsó a fegyveres konfliktushoz vezetett: a gyarmatosok ellenállásán. Tudták: egyikük sérelme precedens lehet mindannyiukra nézve is. Az ellenállás évtizede alatt pedig fokozatosan kialakult egy új, párhuzamos társadalmi és intézményrendszer, ami a brit ellehetetlenülése után azonnal át tudta venni az állam szerepét és funkcióit.

A gyarmatok népessége brit alattvaló volt, azonos jogokkal, mint a szigetországban élők. Elismerték a király és a brit parlament hatalmát országos ügyekben és élvezték azt a szabadságot, amit az angol rendszer a helyi közösségeknek adott, beleértve azt is, hogy saját ügyeik finanszírozására maguk állapíthatnak meg adókat, illetve, hogy az általános hajózási és kereskedelmi szabályok szerint folytathatták az üzletelést.

Az elhíresült Bostoni Teadélután

Az 1764-es cukortörvény – ami Nagy-Britanniára és brit Nyugat-Indiára korlátozta a cukor és melasz beszerzési forrásait és extra amerikai vámot vetett ki rá – ebbe rondított bele. A gyarmatok népe úgy érezte, hogy alapvető jogaitól, szabadságától fosztották meg és heves tiltakozásba kezdett. A következő években ennek variációi játszódtak le.

A dolgok menete nagyjából az volt, hogy először panaszt, tiltakozást nyújtottak be a kormányhoz, a parlamenthez, az uralkodóhoz. Ezek súlyát az adta, hogy mind a tizenhárom gyarmat képviselői részt vettek benne, szinte bombázták leveleikkel, petícióikkal, felirataikkal az anyaországbeli kapcsolataikat. Ebben fontos szerepe volt az ún. „levelezési bizottságoknak”. Ezeket a városok, megyegyűlések, stb. választották meg/nevezték ki, abból a célból, hogy kapcsolatot tartsanak más településekkel, megosszák egymás között híreiket, panaszaikat, véleményüket.

Elég gyorsan létrejöttek a magasabb – gyarmati – szintű bizottságok is. A levelezési bizottságok révén gyorsan elterjedtek a Britanniából kapott hírek – általában már a készülő lépésekről, azok és a gyarmatok támogatóiról is -, kialakultak azok a jogalapok és érvek, amikre hivatkozva fel lehetett lépni a tervezett és a bevezetett intézkedések ellen, megszerveződött, hogy ki hol próbál támogatást szerezni Amerika ügyének a szigetországban.

Amikor kiderült, hogy nem csupán egy-egy miniszter túlkapásáról van szó, hanem kormánypolitikáról, akkor a levelezési bizottságokban formálódott ki, mi legyen a gyarmatok válasza. Ez pedig a bojkott volt. (A szó jóval későbbi eredetű, de az eszközt már a 18. században sikerrel alkalmazták időnként.)

Ez azt jelentette, hogy a gyarmatok nem voltak hajlandók a korlátozás, tilalom, vám alá eső brit árukat importálni, illetve a bélyegtörvény idején nem engedték az okmánybélyegeket forgalmazni (ami a behozatali engedélyek bélyegköteles volta miatt szintén importkorlátozáshoz vezetett).

Ilyen döntést már nem a levelezési bizottságok hoztak, hanem az egyes gyarmatok helyi parlamentjei, illetve az időnként megszervezett kontinentális gyűlések, ami a gyarmati törvényhozás intézményeivé váltak. Ezek megszervezésében, a jelöltek kiválasztásában viszont vagy maguk a levelezők, vagy a segítségükkel létrehozott testületek vállaltak szerepet. Ha kormányzó szétzavarta a városi/megyei/ gyarmati gyűlést, vagy megfosztotta jogaitól, akkor összegyűltek kocsmában, pajtában, akárhol és folytatták maguk.

A meghozott nem-importálási döntéseket viszont be is kellett tartani. A kikötőkbe érkező hajókat felkeresték a gyarmatosok képviselői és megkérték őket, hogy vagy kirakodás nélkül menjenek vissza az áruval, vagy helyezzék el azt közösségi raktárakban, amíg a vitás kérdések eldőlnek. Ekkor persze az áruk őrzéséről is gondoskodni kellett.

Hasonló látogatást kaptak a kinevezett bélyegforgalmazók is. A közösen hozott határozatok megsértését fel kellett tárni, az elkövetőket beazonosítani, felelősségre vonni és rávenni őket a helyes magatartásra. Ami üzleti és társadalmi elszigetelést jelentett. Bár alapvetően békés ellenállást hirdettek meg, sor került erőszakos eseményekre is.

A Bostoni Teadélután során egy – bár állami pénzzel és monopoljogokkal megtámogatott – magáncég áruit semmisítették meg. A társadalmi kirekesztés a vétkes sajtóban történő megnevezése, gúnybáb készítése és meghurcolása mellett időnként kátrányba-tollba hempergetéssel végződött, ami a személyi szabadság durva megtámadása.

Szóval, a saját oldal szélsőségeseit is féken kellett tartani. Így kialakult a gyarmatok saját végrehajtó intézményrendszere is.

A gyűlésekre delegáltak költségeit és egyéb kiadásokat is fizetni kellett valamiből, a hozzájárulások mértékét a gyűlések szabták ki és rövidesen kinevezték a megbízottakat is, aki a pénzt kezelték. Létrejött a párhuzamos kincstár. Közben az importtilalom miatt fejlődésnek indult a helyi ipar, ami ugyan akkor még elmaradt a forradalmát élő brit ipar teljesítményétől és drágábban is állította elő az árukat, de mégis fenyegető konkurenciát jelentett a szigetország vállalkozói számára. Ők voltak az amerikaiakat sújtó törvények visszavonását leghangosabban követelő erők Angliában.

1787: alkotmányozás az Újvilágban

A kontinentális hadsereg sem a semmiből ugrott elő. A vadonban élő telepesek gyorsan létrehozták az első milíciákat, amik a francia-indián háborúkban már komolyabb szerepet játszottak. A béke idején ugyan elhanyagolták őket, de a britek egy idő után fegyveres fenyegetéssel reméltek nyomást gyakorolni a lázongó gyarmatokra.

A csapatok betelepítéséhez azt az indokot bírták kitalálni, hogy francia támadás fenyeget. Mire a helyiek nekiláttak kibővíteni, felfegyverezni és gyakorlatoztatni a milíciákat. Áprilisban néhány ilyen helyi lőszerkészlet lefoglalása végett indultak útnak Lexingtonba és Concordba a bostoni brit csapatok. A többit már tudjuk…

Miért is érdekes ez ma számunkra? Nagyon más helyzetben vagyunk mi itt Magyarországon, mint az észak-amerikai gyarmatok lakói voltak a 18. század második felében. Például nekünk vannak képviselőink a saját országgyűlésünkben, nekik nem voltak a brit parlamentben. Mégis tanulhatunk tőlük.

A gyarmatok lakói sem akartak fellázadni, elszakadni. Ők csak ahhoz való jogukat követelték, hogy maguk dönthessenek az életüket érintő kérdésekről. Ne távoli politikai játszmákban, hanem az érintettek közelében és részvételükkel dőljenek el a közös ügyek és azok finanszírozásának módja, mértéke. Ez pedig már nem is olyan idegen követelés az önkormányzati rendszer elsorvasztásától szenvedő Magyarországon.

Az őszi választásokra többé-kevésbé összeállt az ellenzéki koalíció, rengeteg helyen indítanak egy ellenzéki jelöltet a kormánypárttal szemben, abban a hiszemben, hogy így sikerül elegendő szavazatot összegyűjteni a kiejtéséhez. Valószínű, hogy nem lesz annyi ellenzéki irányítású (polgármester + többség a képviselőtestületben), mint azt most remélik, de biztosan lesznek sikertörténetek is.

Más kérdés, hogy a jogosítványaiktól és forrásaiktól megfosztott önkormányzatokban mit tud csinálni az ellenzék. Ugyanazt, amit a kormánypárti irányítású egységekben, csak saját polgival valamivel könnyebben.

El lehet kezdeni az ellenállást a központi hatalommal szemben. Először összehangolt tiltakozásokkal, petíciókkal, nyílt levelekkel. Utána a törvényes ellenállás adta lehetőségekkel. Az együttműködés felmondása és a bojkott nálunk is kemény eszköz lehet, sőt már itt-ott működik is.

A Fidesz-hű boltosok, szolgáltatók kerülése. A kormánypártiak által szervezett rendezvényeken való fellépés, közönségként való részvétel megtagadása. Magánesemények rendezése, vendégeinek megválogatása. Alternatív szociális ellátások működtetése (hajléktalanszállók, ingyenkonyhák, beteg- és idősgondozás – semmi új, vannak már ilyenek.) Én most nem tudok példát rá, de biztosan lehet helyi alternatív megoldást találni az iskolára és az egészségügyre is.

A hamisan nemzetinek nevezett kultúrát és történelmet terjesztő helyek és alkalmak kerülése. A KESMA lapjainak, egyéb médiának az ignorálása. Itt persze felmerül a kérdés: mit nézzünk-olvassunk-hallgassunk helyette?

Az amerikai függetlenség intézményrendszerének kiépülésében elévülhetetlen szerepet játszottak azok a bátor emberek, akik megjelentették (bélyeg nélkül is!) a lapokat, amikben az ellenállás ideológusai és politikusi kifejthették nézeteiket, amelyekben szárnyra lehetett röpíteni a készülő intézkedések és a távolabbi városokban, más gyarmatokon történt atrocitások híreit. Ez bizony nálunk hiányzik. De van internet, vannak Facebook csoportok, meg lehet egymást keresni és megtalálni az információk terjesztésének mai eszközeit. Az esetleg felálló ellenzéki önkormányzatok pedig teremthetnek médiafelületet az igazság terjesztésének és az ellenállásnak.

Ha már létrejött egy ellenzéki összefogás (Létrejött? Meglátjuk.), akkor az ne csak arra terjedjen ki, hogy melyik pozícióba melyik párt emberét jutassák be! Tessék megkezdeni a felkészülést a változásra! Ha a magyar intézményrendszer a Fidesz zsebében van, akkor nincs más út: ki kell építeni az alternatívát. Azzal kell kezdeni, amit a helyi polgárok meg akarnak oldani, ebben kell őket segíteni.

A felmerülő akadályok leküzdésére kell kitalálni az utakat, módokat, létrehozni az információcserét és együttműködést más települések, vagy csoportok képviselőivel. A bevált megoldásokból és azok szereplőiből kialakulhat a párhuzamos intézményrendszer. Amire nagy szükség lesz, ha egyszer bukik a NER. Ez jöhet külső és belső erők hatására, a világgazdaság, vagy a természet valamely durva húzása nyomán, és számos előre nem látható módon is.

Ami biztos: Orbán Viktor birodalma egyszer összeomlik és ez nagyon gyorsan is végbemehet. Jó volna, ha ekkor már nem azon kéne gondolkodni: mihez is kezdjünk. Hanem készen állnának azok az intézmények, megoldások és emberek, akikkel létrejöhet a szabad Magyarország. Tartósabb alapokon, mint 1990-ben.