Február 8-án a Szabadság és Reform Intézet egy érdekes rendezvényén vettem részt, amelynek címe Média és nyilvánosság a posztmodern kommunikáció korában volt.

Krekó Péter, a Political Capital igazgatója előadásában az álhírek megjelenését elemezte a hagyományos és a közösségi médiában, és kitért az orosz álhíripar módszereinek és tartalmainak magyar kormányzati átvételére és használatára. Urbán Ágnes közgazdász, egyetemi docens, a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársa arról beszélt, hogyan torzította el az állam a magyar médiapiacot.

Különösen érdekes volt előadásának az a része, amelyben feltárta, hogy lehet eladni az Európai Uniónak, hogy a magyar közszolgálati média a lehető legszabályszerűbben működik úgy, hogy ezt az ellenőrzés sem tudja cáfolni. Ha valakit érdekelnek a részletek, ebben a tanulmányban elolvashatja. Rényi Pál Dániel saját tapasztalatai alapján beszélt arról, milyen nehézségekkel néz szembe az oknyomozó újságírás a mai Magyarországon.

Noha valóban színvonalas és hasznos előadásokat hallottam, nekem személy szerint a negyedik, Bajomi-Lázár Péter médiakutatóé volt a legérdekesebb, aki a médiarendszerben kialakult patrónus‑kliens, illetve kiváltságok és függések rendszerét vázolta fel.

Ő volt ugyanis az egyetlen, aki történeti kitekintést adott, és a rendszerváltástól követte végig a sajtóviszonyok alakulását, így előadásában a sajtó mellett a Fidesz csak mellékszereplőként jelent meg, és amiből a kevésbé tájékozott vagy túl fiatal hallgató számára is kiderült: a rendezvény által körüljárt problémák nem 2010-ben, a Fidesz hatalomra jutásával váltották fel a korábbi paradicsomi állapotokat. (Nem gondolom persze, hogy az előadók bármelyike ezt gondolná, vagy akár ezt akarta volna elhitetni.)

Bajomi előadása megvilágította, hogy a rendszerváltás után a kezdetektől fogva csak pártsajtó létezett, igaz, 2010-ig többpárti. Nem a Fidesz új találmánya a sajtó maga mellé állítása, ez a törekvés mindig megvolt, csak több párt jelenlétében nehezebb egyetlen pártnak kisajátítania. Emlékezzünk csak vissza, tudtuk, melyik lap melyik párthoz áll közel, és abból, ki mit olvas, nagyjából be lehetett határolni, ki melyik táborba tartozik.

Bennem élénken él annak emléke, hányszor került szóba, hogy a közszolgálati sajtót normatív módon kellene finanszírozni, hogy a regnáló kormány ne szólhasson bele, ne jutalmazhassa támogatásnöveléssel, ha jól szolgál, és ne büntethesse pénzelvonással, ha nem szófogadó. És az is, hogy ezt a javaslatot mindig az éppen ellenzékben lévő pártok tették, és amikor kormányra kerültek, már nem igyekeztek tető alá hozni.

Vagy ott az Esti Egyenleg sorsa, ami alternatív közszolgálati híradóként indult, majd két év után az akkori MDF-vezette kormányzat ellehetetlenítette. Az ellenzék tiltakozott, a sajtószabadság eltiprásáról beszélt, ám amikor kevesebb mint egy évvel később óriási többséggel hatalomra került, eszébe sem jutott az immár megkaparintott közszolgálati híradó mellé független konkurenst létrehozni.

Miközben hallgattam az előadásokat az álhírekről, a dezinformációról, az orosz propagandáról, a Fideszről és a pártos újságírásról, ismerős érzés kerített hatalmába. Hallgattam a sok baj, igazságtalanság, visszaélés leírását, elemzését, de valahogy senki nem jutott el odáig, hogy felfedezze,

az egész jelenség gyökere az, hogy mindezek mögött az állam áll, az orosz kormányzat, a magyar kormányzat, a mindenkori kormányzat.

Sok szó esett róla, milyen is az állami sajtószabályozás és sajtótámogatás, és hogy ezzel szemben milyennek kellene lennie, az is elhangzott, micsoda különbség van a skandináv és a magyar demokratikus kultúra között. Azt a kérdést azonban senki nem tette fel, mi feladata van egyáltalán az államnak a sajtóban.

Miért nem szabad vállalkozás a médiagyártás, aminek, ha az olvasói, nézői, hallgatói, valamint a reklámok eltartják, van létjogosultsága, ha nem, nincs, mint minden üzleti vállalkozás esetében? Milyen közös érdeket szolgál a sajtó, ami indokolná, hogy közpénzt költsenek rá? Ha a rádió- vagy TV-frekvenciákkal az állam gazdálkodik is, az a helyes, ha minden mérlegelés nélkül érkezési, igénylési sorrendben osztja ki őket. A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy az állam mindent megenged, hanem azt, hogy nem szól bele.

Én úgy vélem, és bízom benne, hogy a legjobb befektetést azok a sajtótermékek jelentenék, amelyek minél szélesebb kört képesek elérni, amelyek a tények tekintetében hitelesek, a kommentárjaik, elemzéseik különböző szempontokat jelenítenek meg. Talán kiderül, hogy a kiegyensúlyozottság, a higgadt elemzés jobban fizet.

Az állami támogatás egy közvetett módja a kormányzati reklám, amely alkalmas arra, hogy egyes sajtótermékeket a megrendeléssel előnyben részesítsen másokkal szemben, amelyekben nem helyez el hirdetést. Ez – akárcsak a közvetlen állami támogatás – torzítja a piaci viszonyokat, vagyis elítélendő. Ugyanakkor a kormányzati hirdetés nemcsak a piaci viszonyokat torzítja el, hanem jogtalan politikai előnyhöz juttatja a kormányoldalt, hiszen, ellentétben az ellenzékkel, közpénzből hirdetheti elképzeléseit, nézeteit.

A kormány képviselői jóformán naponta jelennek meg a TV-k, rádiók és újságok közélettel foglalkozó részeiben, alkalmanként sajtótájékoztatókat tartanak, hogy elmondják terveiket, megmagyarázzák intézkedéseiket, és akár fényezzék magukat. Ha egy sajtótermék kiegyensúlyozott, az ellenzék is szót kap, hogy véleményezze, netán kritizálja a kormány tevékenységét, és ismertesse saját alternatív elképzeléseit.

Ha a sajtó nem kiegyensúlyozott, de szabad, akkor a két ellenoldali fél külön-külön médiákban jut megszólaláshoz, de ezek mindegyike elérhető az érdeklődő számára. Amit kormányhirdetésnek nevezünk, valójában a kormánypártok reklámja közpénzből. Semmi akadálya, hogy bárhol politikai hirdetések jelenjenek meg, és semmi akadálya, hogy ezeket csak bizonyos médiumoktól rendeljék meg, de tegyék a pártköltségvetésből.

Ez az állapot szinte minden tárgyalt problémára gyógyírt jelentene, talán csak az álhírektől nem óvna meg. De ezek száma is jelentősen csökkenne, ha az állam kiszállna belőlük, és csak a viszonylag könnyen felismerhető, korlátolt kattintásvadász híreket kellene kiszűrnünk.