Van egy álmom.”

Azt hiszem, mindenki tudja, hogy ez a mondat az amerikai polgárjogi mozgalom híres vezetőjének, Martin Luther Kingnek a beszédéből származik. De azt már kevesebben tudják, hogy ez a mondat nem a beszéd elején hangzott el. Martin Luther King azzal kezdte szónoklatát a Lincoln-emlékműnél, hogy tisztelettel adózva a rabszolgafelszabadító elnöknek, felhívta a figyelmet arra: az amerikai feketék még mindig nem egyenrangú polgárai az Egyesült Államoknak.

Száz évvel később azonban szembe kell néznünk azzal a tragikus ténnyel, hogy a négerek ma sem szabadok. Száz évvel később a négerek életét még mindig béklyóba verik a faji megkülönböztetés bilincsei és láncai.”

A beszéd fájdalmas sok ponton tartalmaz áthallást a mai Magyarországra. Nálunk nem telt el száz év a rendszerváltás óta, csak harminc. De egy emberöltő után azt kell látnunk, hogy az akkori célok és remények nem valósultak meg.

Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat.”

Ezt Martin Luther King mondta 1963. augusztus 28-án. 2019. január 23-án pedig Budapesten – jóval kevesebben – tüntetést tartottak a Legfőbb Ügyészség nyíltan diszkrimináló magatartása miatt. Az igazság és a jogosság nem zúdul alá Magyarországon sem, nem éri el az ország minden polgárát.

A híres mondat így jelent meg (először) a beszédben:

“Ma azt mondom nektek, barátaim, hogy a jelen pillanat nehézségei és csalódásai ellenére van egy álmom. Olyan álom ez, amely mélyen gyökerezik az amerikai álomban.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: ‘Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.'”

Ez volt a mi álmunk is. Nem mindannyiunké. Volt, aki félt a változástól, volt, aki várta, volt, aki mindent megtett, hogy előrébb hozza. Volt, aki szembe tudott nézni azzal, hogy milyen hibák és tévhitek vezettek az előző rendszer bukásához, volt, aki mindvégig siratta, idegen erőknek tulajdonítva az összeomlást. És volt, aki megtalálta helyét az új világban, volt, aki tétován küzdött – sőt: küzd ma is – a túlélésért.

Ezek nem közös halmazok, a kezdeti rajongókból is lettek vesztei a rendszerváltásnak, a kezdetben rettegőkből is lettek sikeres tagjai a megújult Magyarországnak. Sokfélék vagyunk és változunk is az idők során. (Ez jókora laposság, de ha egyszer nincs benne a köztudatban, akkor muszáj újra meg újra elmondani.)

A rendszerváltás egyik alapvető, mindenki számára világos eleme az egypártrendszer és a ráépülő pártállam vége volt. (Formailag létezett több párt néhány szocilista országban, de ezek mindig csak marginális jelentőségűek maradtak a munkásosztály élcsapata mellett.) Az 1990-es országgyűlési választáson 11 nagyobb és számos kisebb párt indult el, ezekből összesen 6 került be a Parlamentbe. Az első szabadon választott kormány mindjárt meg is tapasztalhatta a koalíciókötés, az ellenzékkel való versengő együttműködés nehézségeit.

De épp ez volt a cél: sokféle kínálat nemcsak az üzletek polcain, de a politikában is, amelyben a polgárok megtalálják a saját elképzeléseiket leginkább kifejező formációt, majd a választásokon kiderül, hogy melyiknek milyen a támogatottsága és ez alapján együttműködve hozzák meg az ország irányításához szükséges döntéseket. Szó nem volt arról, hogy a kisebbségben maradóknak el kell tűnniük a színről, hogy az általuk képviseltekkel bármit meg lehet tenni, mert ők alacsonyabb rendű állampolgárok, mint a győztesek szavazói és képviselői.

Az új Magyarország intézményrendszere persze nem minden hiba nélkül állt fel.

“Tudjuk, hogy a halból hogyan készítsünk halászlét, de fogalmunk sincs, hogy a halászléből hogyan lehet halat csinálni” –

mondta Stanley Fisher világbanki tanácsadó. Sajnos, a hibákat nem sikerült idejében korrigálni és ennek durva következményei lettek. Ezek közül az egyik – számomra legfájdalmasabb – a politikai sokszínűség elsorvadása volt. Az egyéni képviselői rendszer lényege ugyanis az, hogy a győztes mindent visz, vagyis mindegy, hogy mekkora különbséggel nyer egy párt képviselője, övé a parlamenti mandátum. A magyar rendszer hibrid volt, lehetett pártlistákra is szavazni, sőt a nem nyert jelöltekre leadott voksok is átmentek a pártlistákra.

Évekig tartott, amíg megértettük a működését és felfogtuk az alkalmazandó taktikát. Ami az volt, hogy – ha nem akarjuk, hogy „elvesszen a voksunk” – akkor nem szabad kis, a bejutási küszöböt várhatóan el nem érő pártra vagy képviselőjelöltjükre szavaznunk már az első fordulóban sem. Ez a kis pártok és a választék rohamos fogyásához vezetett, új szereplő pedig 2010-ig nem tudott megerősödni és parlamentbe kerülni.

Egy mély társadalmi és egy világgazdasági válság kellett ahhoz, hogy két újonnan fellépő formáció meg tudjon kapaszkodni a közéleti szcéna szélén. A Fidesz 2010 után pedig úgy módosította a választási törvényt, hogy az új rendszer (több egyéni, kevesebb listáról bekerülő képviselő, győzteskompenzáció, egyfordulós választás) ebbe az irányba torzult tovább.

Orbánék álma az angolszász kétpártrendszer. Maga akarja kijelölni az ellenfelét (nem, nem ellenségét!) és erősen hiszi, hogy kézben is tudja tartani. Ez néha jobb- és baloldal, néha nemzeti és globalizációpárti, újabban bevándorlásellenes és bevándorláspárti törésvonalat jelent. Lényeg a dichotómia, a mi és a másik megkülönböztetése, hiszen így egyszerűen lehet koncentrálni az erőket, szervezni a mozgósítást, üzemeltetni a propagandát. Nem kell bajlódni a sokféleséggel, nem kell osztozkodni a forrásokon, csak egy ellenféllel.

A kérdés csak az, hogy miért fogadja el ezt az ellenzék? Legalábbis a látványos, médiájuk és támogató értelmiségi köreik által megjelenő része? A választ nem nehéz megtalálni. Már a régi rómaiak is tudták, hogy először azt kell megérteni: cui prodest? Kinek áll érdekében? Annak az ellenzéki pártnak, amelyik arról álmodik, hogy szépen begyűri maga alá a többit és ő, illetve az általa vezetett szövetség lesz a Fidesz-KDNP ellenfele. Igen, a „választási matek” erre ösztönöz. Az országgyűlési és a helyhatósági választásokon. Eljutottunk oda, hogy a szabad választások döntési szabadságunkat korlátozzák a választék szűkítésével.

De van egy másik voksolási rend is: az Európai Parlament képviselőinek kiválasztása. Ez egyszerű listás választás, tehát a pártok megjelölik, kiket küldenének a Magyarországot megillető 21 helyre, majd a kapott voksok arányában kapják meg a helyeket, és annyi képviseljük lesz az EP-ben a listán szereplők közül. Egyszerű, világos rendszer, bárki képes azonnal megérteni és átlátni. Érthetetlen, hogy fel sem merült alkalmazása a magyar választásokon, sőt még a Közös Ország Mozgalom ehhez közelítő, bár bonyolultabb javaslata – amit az ellenzéki pártok látványosan támogattak – is elhalt szép csendben.

De ez még semmi. A legújabb őrület az, hogy a 2019-es EP-választásokon az ellenzék közös listán induljon a Fidesz-KDNP-vel szemben. Mégpedig azért, mert, ha külön indulnak a pártok, akkor a kispártokra adott voksok „elvesznek”, míg a közös listára begyűjtve a voksokat a Fidesz 1 vagy akár 2 hellyel is kevesebbet kaphat. És akkor mi van? Erre olyan zavaros a magyarázat, hogy nem is aláznám meg vele a Kapitalizmus blog olvasóit. Kispárt képviselőjének persze érdeke bekerülni egy nagy listájára, hiszen az ő szavazótáborának voksainak könnyebben bejut, mint a sajátjaival. De minek ehhez közös lista?

Szóval, eljutottunk oda, hogy nem elég két évtizede mindig befogott orral szavaznunk az ellenség legyőzése érdekében. Most már annak is el kell vágni a lehetőségét, hogy az új, kisebb pártok részt vegyenek az uniós kampányban, megismertessék és megméressék magukat. Mert esetleg kiderül, hogy van kereslet arra, amit kínálnak, míg a mainstream ellenzéki pártok csak annak a pandantját képesek (sokkal gyatrábban) előadni, mint a Fidesz: ellenség, harc.

Dühítő, ahogy a Fidesz hülyének néz. De nem kevésbé az, hogy az ellenzék okosai (ld. még: MEPK, ©Széky János) betakarítandó búzakalásznak néznek, elkerülendő szemveszteséggel.

Sokáig tiltakoztam ez ellen az átlátszó szemétség ellen. De a Publicus Intézet felmérése szerint a NER-ből kiábrándult nép bevette a rossz dumákat és közös listát követel, tehát valószínűleg lesz is. Szilárdulnak a szekértáborok, mélyül az árok, durvul a harc. És: tilos az eltérő vélemény. (Hogy én is mit fogok ezért a posztért kapni!) A liberális demokráciából megyünk vissza a törzsi társadalomba, ahol még nem jöttek rá: a másikat nem kell agyoncsapni. A törzs szabadsága viszont csak törzs vezetőié, a törzs tagjainak az alárendeltség a sorsuk.

Hát kösz, ezt kihagyom. A Publicus mérése szerint a közös lista több bizonytalan szavazót vonz, mint amennyit taszít. Én vagyok a kivétel. Maradok a szekértáboron kívül. És van egy álmom.

„Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé” –

mondta Martin Luther King. Nem álmodom én sem kevesebbet saját hazám jövőjéről. „Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.” A prédikátor beszédében a bőrük színét pártjuk színére cserélve: ezt kívánom minden honfitársamnak és minden gyermeküknek.

(Fotó: Wikimedia Commons)