A kormánypártok 2018. december 12-én elfogadtak egy törvényt, aminek a valódi címét alig egy páran ismerik az országban, de a ráaggatott nevét mindenki tudja. Az, hogy ez egy tisztességtelen jogszabály, nagyjából mindenki elismeri. Még a legszemellenzősebb kormánypárti megnyilatkozók is tudják, hogy az érintettekkel való előzetes egyeztetés nélkül egyéni képviselői indítvánnyal történt előterjesztés az érintett partnerek – jelen esetben a munkaadók és munkavállalók – durva semmibevétele. A törvény vitája és elfogadásának módja is messze elmaradt a normálisan működő parlamenttől elvárhatótól.

(Ha Kövér László annyira óvni akarja a magyar Országgyűlés méltóságát, akkor talán odafigyelhetne arra is, hogy a képviselők harmadába ne fojtsák bele a szót, esetleg még fontolják is meg a szavukat, ha már a szociális és a tárcaközi egyeztetést lelazsálták. Persze, kérdés, hogy lehet-e egy testületnek méltósága, vagy csak azt alkotó embereknek van. Merthogy, ha a válasz igen, akkor azt kéne védeni. Az, hogy ez ügyben mi történt, a világlapok címoldalán szerepel.)

Ezek olyan bajok a törvénnyel, amikről vitatkozni sem lehet. De van itt más is. Bár a kormány képviselői feszt állítják, hogy a túlórákat azonnal ki kell fizetni, hétköznapi ember számára nem világos, hogyan is működik a 36 havi munkaidő keret. Látott már napvilágot ez ügyben munkaügyi szakértői magyarázat, de rajtuk kívül most még ki érti? A ki nem fizetett túlórák miatti botrányok ismeretében pedig félő, hogy amikor megértjük, akkorra már jó sok ember lett a törvénnyel való visszaélés áldozata.

A felhorgadó düh leginkább az évi 400 órás túlórakeretet vette célba. Ez ugye, tisztán 10 hét túlmunkát jelent évente, ami valóban elég elborzasztóan hangzik. A kormány védekezése szerint viszont ez még kevesebb is, mint Európa boldogabb felében szokásos. Csak éppen, Európa boldogabb felében jóval rövidebb a munkaidő.

Éves ledolgozott órák átlagos száma, 2017

(Forrás: EUROSTAT, saját számítások)

Magyarországnál van rosszabb is, de azért nem lehetünk büszkék sem. A KSH adatai szerint egyébként az éves ledolgozott időből a túlórák aránya csak 2%-ot tesz ki, ami nem mondható magasnak. A kormány szája ezért azt is képes volt mondani, hogy a törvény a munkavállalók érdekét szolgálja, hiszen több túlórát vállalva többet is kereshetnek. Erre szükség is van, az átlagos órabéreket nézve.

Egy órára jutó kereset, vásárlóerő paritáson, 2017

(Forrás: EUROSTAT)

Az alacsony magyar béreket az alacsony termelékenységgel szoktuk indokolni. Ez most is igaz. Azt azonban látnunk kell, hogy az alacsony magyar termelékenység oka nem az, hogy a munkavállalók keveset dolgoznak. Hanem az, hogy a hazai cégeknél igencsak pocsék a technikai felszereltség, magyarán: sok helyen azt is emberekkel végeztetik el, amit máshol gépek csinálnak.

A rabszolgatörvény kapcsán a baloldal vad multizásba is belekezdett. A német autógyárak kerültek gyanúba, mint a törvény kezdeményezői. Azt senki nem gondolta, hogy Kósa Lajos és Szatmáry Kristóf saját kútfejéből találta ki az közösen beterjesztett javaslatot. Pedig nagyon könnyen lehet, hogy tényleg ez történt. Mindketten magyar cégek tulajdonosai, és/vagy a közeli rokonságukban van cégtulajdonos.

Lehet tapasztalatuk az „okos” vállalkozói magatartásról, ami azt jelenti, hogy a profitot nem a cég a fejlesztésére fordítják, legfeljebb a második, harmadik terepjárót veszik céges számlára. A többletteljesítményt inkább a dolgozók agyonhajszolásával, esetenként zsarolásával (Akarsz szombaton túlórázni? Nem? És hétfőn dolgozni?) facsarják ki. Az „ügyesen” elnyert állami megrendelést is muszáj teljesíteni valahogy, ha nem is kiváló minőségben, de legalább minimális költséggel. A helyi kiskirályok rabszolgahad és nem korszerű gépek munkába állításával szerzik a többletjövedelmet.

A magyar beruházásokat elsősorban az állami fejlesztési programok mozgatják, de ezt most nem vizsgáljuk. A vállalati szektor aktivitása szerény, de legalább nem olyan hektikus, mint a költségvetésé. Viszont ennek nagy részét a Magyarországon működő külföldi cégeknek köszönhetjük.

A „gonosz multi” nem a dolgozóit hajszolja agyon (tudja, hogy a fáradt emberek okozta hibák sokkal többe kerülhetnek, mint a megnyerhető haszon), hanem fejleszt, korszerűsít, hatékonyságot növel. A magyar tulajdonban levő cégek versenyképtelenségének pont az az oka, hogy ők nem teszik. Az persze megér egy misét, hogy miért nem. Arra számítanak-e, hogy a kormánypárt majd bekényszeríti hozzájuk a munkaerőt, vagy csak félnek, hogy fejlesztéseik gyümölcsét holmi napszemüveges fiúk viszik el?

Ideje elgondolkodni azon, hogy az, aki úrnak hiszi magát, nem rabszolga-e maga is.

Beruházási ráfordítások Magyarországon, milliárd forint

(Forrás: KSH STADAT és Tájékoztatási adatbázis)

(Fotó: hvg.hu)