Hetek óta ég Párizs. 1968 óta nem látott erőszak, rombolás, agresszió utalja Franciaországot. Százezrek, köztük kötelességtudó állampolgárok, a hónap végén már nehezen megélő kisemberek, családanyák és családapák tiltakoznak sárga mellényben az adóemelések ellen.

A váratlan és megdöbbentően nagy tiltakozó hullám oka nem Macron piacpárti, állam védelmét csökkentő reformprogramja, hanem Colbert szellemének visszatérése: az állampolgárok életét megnehezítő adóemelés. A dirigista, az állampolgár helyett döntő elitista politika adóemelése.

*

Ha van mintaországa az erős kormánynak, az Franciaország. Az erős kormányzás hagyományai mélyen visszanyúlnak a francia történelembe. A XVII. és XVIII.század Bourbon uralkodói, XIII. és XIV. Lajos vitték tökéletesre a királyi abszolutizmust, s a kereskedelmi és ipari termelést állami irányítás és védelem alá helyező merkantilizmust. Colbert, a Napkirály nagyhatalmú gazdasági minisztere erőnek erejével a selyemipart támogatta, és az állam eszközeivel ellehetetlenítette a textilipar kibontakozását.

Egy generációval később, a szabadabb Angliában, a textilipar lett a kibontakozó ipari forradalom egyik legfontosabb új iparága. A fényes francia királyság összeomlott, a Napkirály dédunokája a guillotine tövében végezte életét, s Anglia, a távoli és ködös Albion, a tenger urává vált. A szabad kereskedelem hazája a világ műhelye lett, modern csatahajói uralták a tengereket.

Francia állam ma is Európa egyik legerősebb állama. Költségvetése eléri a GDP 56%-át, az adóterhelés pedig a GDP közel felét. A francia dirigista, irányító állam köldökig benne van a gazdasági élet irányításában, mindent megtesz azért, hogy legyenek fontos nagy francia vállalatok, amelyek jelen vannak a világpiacon. Ezért kisebb-nagyobb mértékben közvetlen tulajdonosa számos nagyvállalatnak, mint például a Renaultnak.

A francia állam óriási szabályozó gépezet is. A vállalkozásindítás és menedzselés bürokratikus akadályait tekintve a fejlett országok között inkább a középmezőnyben található, messze lemaradva például Németországtól, a skandináv államoktól vagy az USA-tól, amelyekben mind könnyebb a vállalkozók élete ebből a szempontból. A nehézkes szabályozás jellemző a munkajogra is.

A francia nagy állami szerepvállalás egyik legfontosabb mozgatóereje a francia politikai és kormányzati technokrata elit, amely Európa – ha nem a világ – egyik legkifinomultabb, legtanultabb kormányzó elitje, és amelynek kultúrájának szerves része az elitista-dirigista szemlélet és a francia vezető szerep biztosítása a világ, de legalábbis Európa vezetésében. A dirigista állam növekedését és Franciaország nagyhatalmi szerepvállalását nem csak a politikai elit ambicionálja, hanem a közvélemény is, amely elvárja a jóléti állam és a nemzeti dicsőség szakadatlan növekedését.

A mérleg másik oldala Franciaország lassú hanyatlása versenytársaihoz képest. Lassú növekedés, gyorsan növekvő és magas adósságszint, krónikusan magas költségvetési deficit, stabilan magas munkanélküliségi arány.

A francia gazdaság relatív hanyatlásának nemcsak belpolitikai vonzatai vannak, hanem veszélyezteti Franciaország nagyhatalmi szerepét is. Különösen fáj a francia elitnek a gyorsuló lemaradás Németországhoz képest, ami veszélyezteti az ország hagyományos politikai vezető szerepét Európában.

*

A nyolcvanas évek közepe óta a mindenkori kormányzó párt legnagyobb kihívása az, hogyan egyeztesse össze a dirigista, gondoskodó erős kormányzást a versenyképességgel, vagyis a fenntartható gyors növekedéssel.

Mitterand volt az első olyan elnök, aki szembesült az általunk olyan jól ismert jelenséggel, hogy „baloldali” (jóléti dirigista) állam erősitését ígérő választási programmmal nyerte meg a választást, s az első boldog évek osztogatása után maga kényszerült a versenyképességet erősítő „megszorító” lépésekre, hogy elkerülje a mély gazdasági válságot. Azóta minden francia elnök azzal küzd, hogy a saját politikai vonzalma és a közvélemény elvárása a dirigista állam erősítése, a gazdasági realitások viszont a nyomasztó állami szerepvállalás csökkentése irányába nyomja.

Macron elődei, Sarkozy és Hollande, egyaránt abba buktak bele, hogy a nagy ígéreteket és elvárásokat a kénytelen-kelletlen „megszorítások”, a versenyképességet erősíteni hivatott lépések sokak által utált szürke hétköznapjai követték.

Macron volt az első olyan politikus, aki választási kampányát Franciaország versenyképességének, modernizálásának ígéretére építette annak érdekében, hogy fenn lehessen tartani az ország vezető szerepét Európában és a világban. Mindenki tudta, mi várható, hiszen Hollande kormányának tagjaként azzal tűnt ki a technokrata miniszterek közül, hogy a 35 órás munkahét 37 órára emelése mellett érvelt, tiltakozott a magas keresetűek adójának emelése ellen, s az általa kidolgozott versenyképességi csomag a „növekedés és a keresetek növelése érdekében” csökkentette a munkavállalókat és a piacon jelenlevő vállalkozásokat „védő” állami szabályozást.

A közvélemény egy elég nagy része „megvette” Macron reformprogramját a francia dicsőséges nemzeti nagyság fenntartása reményében, s 2017-ben megválasztották Franciaország elnökének. De elnökké választásában szerepet játszott az is, hogy a megosztott baloldal túlságosan balra tolódott, s a megosztott jobboldalon LePen radikális pártja sokak szemében félelmetesebb jövőt jelentett volna, mint Macron reformcsomagja.

Várható volt, hogy Macron reformlépései nyomán jelentősen csökkeni fog a megválasztását követő jóindulatú várakozás, s az állampolgárok jelentős csoportjai tiltakozni fognak a reformjai ellen. Hiszen nagyon sokan nem szavaztak reformprogramjára, vagy csak jobb híján támogatták elnökségét egy számukra még rémesebbnek tűnő jelölttel szemben.

Egyetlen reménye az lehetett Macronnak: a versenyképességet növelni, az állami védelmet és beavatkozást csökkenteni hivatott reformcsomagok meghozzák gyümölcsüket elnöksége öt éve alatt, s 2024-ben egy növekedő gazdaság, magasabb életszínvonal és csökkenő munkanélküliség eredményeire hivatkozva tud újraválasztása mellett érvelni.

*

Macron ballépése azt mutatja: nem lehet olyan politikát folytatni, ami egyik kezével visszaveszi azt, amit a másik kezével tesz. A fojtogató, túlszabályozó, agyonadózó, túlköltekező állam leépítése, a szabadság növelésének programja összegyeztethetetlen az adóemeléssel.

Az adóemelés pont attól fosztja meg a vállalatokat, vállalkozókat, a munkavállalókat, amit reméltek kapni a reformoktól: nagyobb cselekvési szabadság birtokában növelhetik jövedelmeiket.

Colbert és Adam Smith között kell választani újra.

(A szerző az MTA TK kutatója. Fotó: MTI/AP)