Október 15-től tilos Magyarországon „életvitelszerűen” az utcán tartózkodni. A következőkben azt a kérdést vizsgálom meg, mi az, amit a szabad társadalom hívei tanulhatnak az esetből és a körülötte kialakult diskurzusból, és mi az, amit a diskurzus többi résztvevője tanulhatna a – széles értelemben felfogott – libertáriusoktól.

Felhívom a figyelmet (vehetjük ezt trigger warningnak!), hogy kellemetlen tradeoffokról fogok írni, ráadásul megpróbálok tárgyilagos lenni, ami ebben a kérdésben talán sokak érzékenységét sérteni fogja, viszont azt gondolom, a tiszta fejjel gondolkodáshoz elengedhetetlen.

A laissez-faire és korlátai

A legtöbb libertárius számára a legvonzóbb alternatíva alighanem a laissez-faire lenne. A hajléktalanok élhessenek az utcán, és segítsen (valamint segíthessen!) rajtuk a civil társadalom. Legalább két szempont azonban a laissez-faire ellen szól: az egyik, hogy a legszegényebbek segítése, vagyis egy szociális védőháló fenntartása, bizonyos mértékig közjószág. A legtöbb ember szívesebben él olyan országban, ahol az embereket „nem hagyják az út szélén”, ezen kívül pedig a politikai stabilitásnak is jót tehet az extrém szegénység enyhítése. Az emberek viszont akkor is részesülnek ennek hasznaiból, ha maguk nem járulnak hozzá.

Ez pedig a szokásos potyautas-magatartáshoz vezet: az emberek az optimálisnál kevesebbet jótékonykodnak, ez pedig egy állami védőháló fentartását indokolhatja. Ez persze önmagában nem biztos, hogy döntő érv a laissez-faire ellen: a szociálpolitika költségeivel együtt még mindig kihozhatjuk győztesként a laissez-faire-t. Mindenesetre van már egy érvünk a laissez-faire ellen.

Egy másik érv a laissez-faire ellen, hogy a hajléktalanság negatív externáliákat generál. Ide tartoznak a közegészségügyi externáliák, de a „látvány-externáliák” is. Jogos lehet emiatt önmagában az az igény, hogy a hajléktalanok ne az utcán éljenek, hanem… valahol máshol.

A büntető stratégia és korlátai

Az utcán élés büntetésének célja ebből kiindulva az lehet, hogy a hajléktalanokat arra ösztönözze, hogy az utca helyett más elérhető alternatívákat válasszanak. És itt merül fel a kérdés: vannak-e más elérhető alternatívák?

Az egyik típusú elérhető alternatíva a hajléktalanszálló lenne, azonban többen felhívják a figyelmet arra, hogy a szállók jelenleg túlzsúfoltak, nincs bennük kellő számú férőhely (a kormány ugyanakkor ígéri, növelik a férőhelyek számát). Amennyiben a férőhelyek száma relatíve kevés, akkor a hajléktalanok rugalmatlanabbul fognak reagálni a büntetésekre: a közgazdaságtan azt tanítja, ha kevesebb helyettesítő áll rendelkezésre, a kereslet (jelen esetben: az utcai helyek iránti kereslet) rugalmatlanabb, mint ha több alternatíva közül lehet választani.

Van azonban egy másik helyettesítési margin, ami működhet: elképzelhető, hogy ha a kormány megnöveli a hajléktalanság költségeit, például büntetések révén, eleve kevesebben válnak hajléktalanná, mert erősebb az ösztönző, hogy az emberek elkerüljék az olyan helyzeteket (például alkoholizmus, drogfüggőség), amelyek gyakran hajléktalansághoz vezethetnek. Hogy ez a mechanizmus milyen mértékben működhet, arra nem állnak rendelkezésünkre (jelenleg) empirikus adatok, erről tehát, ha úgy tetszik, mindenki gondolhat, amit akar, de mindenesetre érdemes ezt is észben tartani.

Összefoglalva, a büntetésnek lehet hatása, bár bizonytalan, hogy milyen és mekkora ez a hatás. A szállók férőhelyei, és a szállásokon belüli rossz körülmények ugyanakkor korlátot szabnak a büntető stratégiának, ráadásul, ha nem biztosítunk megfelelő alternatívákat a már hajléktalanná vált emberek számára, kérdés, jogos igényt formálhatunk-e arra egyáltalán, hogy ne használják ezek az emberek „életvitelszerűen” a köztereket.

Az is jó kérdés egyébként, hogyan viszonyulunk a büntetéshez, ha viszont biztosítja az állam a megfelelő számú férőhellyel rendelkező és megfelelő minőségű szálláshelyet. És vajon akkor hogyan viszonyulnánk hozzá, ha az állam lakásokat is biztosítana a hajléktalanoknak (utóbbi esetben persze nem biztos, hogy lenne értelme a büntetésnek)?

A büntetés önmagában is rossz maguknak a hajléktalanoknak, ráadásul egy olyan társadalom képét vetíti elénk, amelyik nem eléggé együttérző és emberséges, és elképzelhető, ahogy fentebb már leírtam, hogy egy együttérzőbb, „gondoskodó” társadalom képe közjószág.

A gondoskodás és korlátai

Hogyan nézhet ki a „gondoskodás”, legalábbis ami a hajléktalanokat illeti? Ha nem elég bőkezű, akkor a hajléktalanság problémája velünk marad. Azonban amennyiben nagyon bőkezű, az egyrészt nagyobb kiadással jár, másrészt erkölcsi kockázat is kíséri: ha az emberek tudják, hogy hajléktalanság esetén a társadalom bőkezűen fog velük bánni, csökken az ösztönzés a hajléktalanság elkerülésére. Így paradox módon egy nagyon bőkezű ellátórendszer növelheti is a hajléktalanok számát.

Ennek az intuíciónak némiképpen ellentmond, legalábbis egyelőre, az „első a lakhatás” jelszóval összefoglalható politika eddigi sikere. Finnország vagy az Egyesült Államok-beli Utah állam tapasztalata egyelőre azt mutatja, hogy ha a hajléktalanoknak lakást biztosítanak valamilyen formában, könnyebben meg tudják oldani az egyéb problémáikat (drog, alkohol etc.), és összességében a „tisztességes” lakhatás biztosítása végeredményben kevésbé terheli meg a költségvetést.

Finnország és Utah ugyanakkor sokban különbözik más országoktól és államoktól. Mindkettő elég homogén társadalom, jelentős társadalmi tőkével és kooperációra való hajlandósággal, ami segíti az erkölcsi kockázat minimalizálását. Utah-val kapcsolatban azt is érdemes megjegyezni, hogy a programban jelentős szerepet vállalt a mormon egyház, ami különösen hatásos és hatékony szociális ellátórendszeréről ismert. Emiatt óva intenék attól, hogy túlzottan optimisták legyünk az „első a lakhatás” politikával kapcsolatban, ugyanakkor lehet, hogy megérné vele kísérletezni.

Ami pedig a hajléktalanszállókat illeti, gyakori panasz a hajléktalanok részéről, hogy, amellett, hogy zsúfoltak, nem is tudhatják ott biztonságban a tulajdonukat. Ha az a cél, hogy a hajléktalanok igénybe vegyék a szállókat, ezzel a helyettel is kezdeni kellene valamit.

Mit taníthatnak a libertáriusok másoknak?

Ha esetleg el is vetjük a laissez-faire-t mint megoldást a hajléktalan-problémára, a libertáriusok (ideértve a klasszikus liberálisokat is) sokat taníthatnak másoknak arról, hogyan érdemes hozzányúlni a lakhatási kérdésekhez. Először is, a libertáriusok mindenütt a világon azt képviselik, hogy az állam minél kevésbé szóljon bele abba, hogy ki, hol, mit és hogyan építkezik. Az építkezési szabályok liberalizálása jelentősen tudja csökkenteni a lakhatás költségeit, a lakáskínálat növelésén keresztül.

A libertáriusok azok, akik talán leginkább tisztelik a magántulajdont. A mostani ügy egyik lényeges pontja a hajléktalanok személyes tulajdonának megsemmisítése. A libertáriusok örömmel konstatálhatják, ha ebben a kérdésben a társadalom többi része az ő tulajdonvédő álláspontjukat foglalja el. A libertáriusok az a politikai csoport, amely talán leginkább pozitív módon viszonyul a gazdasági növekedéshez, amely a nyomor leküzdésének elsődleges eszköze. A libertáriusok többnyire jobban tisztában vannak az erkölcsi kockázat jelentőségével, mint például a baloldaliak és baloldali liberálisok.

A libertáriusok ezen kívül tisztában vannak azzal is, hogy a nagyra nőtt állam meg tudja fojtani a civil társadalmat: ha magasabbak az adók és közkiadások, akkor az emberek kevesebbet jótékonykodnak és önkénteskednek. A civil társadalom: civil szervezetek, egyházak és egyéni filantrópok, pedig gyakran jobb munkát képesek végezni, mint az állam.

Egy másik libertárius ihletésű javaslat lehet az, hogy amennyiben egy kormányzat úgy dönt, támogatja a legszegényebbek lakáshoz jutását, ezt érdemesebb szociális bérlakások helyett valamilyen utalványos rendszeren keresztül tennie, mivel egy ilyen rendszer nagyobb választási szabadságot enged a recipienseknek, és segítheti azoknak a „gettókból” való kitörését. Empirikus bizonyítékok is vannak arra, hogy az ilyen lakhatási politika pozitív eredményekkel járhat.

Végül, de nem utolsósorban, a libertáriusok általában kevésbé hajlamosak leírni, vagy korlátozó és „áldozathibáztató” „nép ópiumaként” felfogni az olyan hagyományos értékeket és nem-kognitív skilleket, mint az egyéni felelősségvállalás, a szorgalom, a takarékosság vagy az önkontroll (főleg az alkoholtól és más drogoktól való tartózkodás vagy mértékletes attitűd), amelyek mind segíthetnek az embereknek elkerülni azt, hogy hajléktalanok legyenek.

Összefoglalás

A hajléktalanságra nincs egyszerű megoldás, és bármit is csinálunk, nehéz tradeoffokkal kell szembe néznünk, mégis lehet valamilyen preferált policy-csomagunk. Az én preferált csomagom a következő: gazdasági növekedés mint bármilyen szegénységcsökkentés alapja, hajléktalanellátás és esetleg lakhatási támogatás egy korlátozott állami szociális védőháló részeként (ez magában foglalja valamekkora erkölcsi kockázat elfogadását), szabadon működő egyházak és civil szervezetek, liberális építési szabályok, a hajléktalanok tulajdonának tiszteletben tartása és védelme, hagyományos „burzsoá” értékek és erények.

Ami a negatív ösztönzőket illeti, támogatnám („eretnek” libertáriusként) az alkoholt sújtó jövedési adó emelését is. Vegyük észre, hogy a preferált policy-csomagom megvalósulása egy jelentős részben nem az államon, hanem a civil társadalmon múlik, illetve, hogy a preferált policy-csomag természetesen értékrendfüggő. Az emberek között racionális vitának lehet helye arról, mi a helyes válasz a hajléktalanság problémájára.

(Fotók: hvg.hu)