Amikor barátaimmal, ismerőseimmel a szegényekről esik szó, gyakran találom magam szembe azzal az állítással, hogy érzéketlen vagyok. Ez persze nem csoda, hiszen a kapitalizmus híve vagyok, és ugye a kapitalizmus és a magántulajdon szentségének hívei szerint hulljon a férgese, nekik csak a vagyon és a profit számít.

Ez persze butaság, de az érzéketlenség vádja az ő szempontjukból talán valóban megáll. Ezért amikor ezzel vádolnak, arra próbálom rávenni őket, hogy lépjenek túl az érzelmeiken, és hallgassanak kissé az értelmükre is.

Az érzelmeinkre érzékszerveink hatnak. Sajnáljuk, akinek rossz, nehéz. Ha valakit szenvedni látunk, elítéljük azt, aki ebből hasznot húz. Vannak tanult erkölcseink, amelyek szerint a világot jóra és rosszra, fehérre és feketére osztjuk, és minden esetben kizárólag azt mérlegeljük és kizárólag erkölcsi szempontból, kit, mit melyikbe helyes kategorizálnunk.

Az érzelmi ítélet viszont csak addig tart, amíg az érzelmet kiváltó eseményt érzékeljük. Mivel csak arra törekszik, hogy az igazság győzedelmeskedjen, azzal már nem törődik, hogy ez az „igazság” a későbbiekben milyen következményekkel jár. Igaz, annak a híre nem is jut el hozzánk, ezért érzelmeinkre sem tud hatást gyakorolni.

Frédéric Bastiat XIX. századi francia közgazdász „Ami látható, s ami nem látható” c. brosúrája egy rövid írással kezdődik, ami egy betört ablak történetén keresztül mutatja be, mennyire tévútra vezethet minket, ha elhamarkodottan, pusztán a látottak alapján ítélünk. Márpedig az érzelmi ítélet mindig elhamarkodott, és mindig csak a látottak alapján ítél, a nem láthatóról pedig nem vesz tudomást.

Lássunk néhány példát:

Elítéljük, ha egy cég a fejlődő világban gyerekek munkáját veszi igénybe, és erkölcsileg joggal tesszük ezt. Érzelmileg is teljesen érthető azok álláspontja, akik minden erejükkel megakadályoznák, hogy gyerekeket munkára kényszerítsenek. Az érző lélek azt mondja, bojkottáljuk az érintett céget, és igenis, menjen tönkre, ha ilyen embertelen. Én is teljes szívemből osztom az érzéseiket.

Ha viszont nem hozunk azonnali érzelmi döntést, hanem elgondolkodunk, az eset más vetületeit is megvizsgáljuk, talán arra a következtetésre jutunk, hogy mégsem ez a megoldás.

bódvalenke-hvg

Egyetlen szegény család sem azért küldi dolgozni a gyerekét, vagy azért engedi meg neki, hogy dolgozzon, mert ott ez a helyi szokás – ha megtehetnék, nyilván inkább iskolába küldenék, vagy hagynák játszani -, hanem mert a család alapvető megélhetéséhez az ő jövedelmére is szükség van. A gyerekeket foglalkoztató vállalat ezt az igényt elégíti ki, vagy ezzel a helyzettel él vissza, ha tetszik. Ha a jólelkű, szociálisan elkötelezett embereknek sikerül megakadályozni, hogy a vállalat, mondjuk Indiában, gyerekekkel dolgoztasson, netán sokan bojkottálják termékeit, lehet, hogy rá tudják kényszeríteni, hogy kivonuljon, nagyobb költséggel termeljen, és kevésbé járjon jól. Heuréka!

Most vizsgáljuk meg azt is, mit hagyott maga után ez a romlott kapitalista. A gyereknek már nem kell dolgoznia, ám a kényszer nem szűnik meg. A család, amelyet eddig a gyerek kicsinyke fizetése tartott a víz felett, elsüllyed, éhezni fog az érintett gyerekkel együtt. A gonosz és önző vállalkozó ugyanis a maga önző és gonosz módján segített ezeken a családokon. Persze odamehetne bárki, hogy munkát biztosítson az indiai szegényeknek, fizethetne korrekt pénzt, és nem alkalmazna gyerekeket. Ez lenne a legjobb megoldás. De nem megy oda, hanem a fejlett világ erkölcsi érzékével ítélkezik. Nem az éhezés ellen harcol, hanem az „erkölcstelenség” ellen.

Nem a kapitalista, hanem a körülmények kényszerítik a gyereket munkára, és józan ésszel könnyen belátható, akármilyen szörnyű és kétségbeejtő, ha egy gyerek arra kényszerül, hogy tanulás helyett dolgozzon, még szörnyűbb, ha noha erre kényszerül, nem jut munkához. Logikus gondolkozással az is könnyen belátható, nem a gyerekmunka jelenségével, hanem a gyereket munkára kényszerítő körülményekkel kell leszámolni.

Gyakori az a meggyőződés is, hogy erkölcstelen, amikor a tőke egy fejletlen országba költözik, mert ott sokkal alacsonyabb fizetésekért is kap munkaerőt, amelyet alaposan „kizsákmányol”. Különben is azt tanultuk, egyenlő munkáért egyenlő bér jár.

Ha viszont kicsit jobban a felszín alá nézünk, nemcsak azt látjuk, hogy ott, mondjuk Afrikában, a munkáltató ugyan éhbért fizet (ami persze ott nem feltétlenül éhbér, csak nálunk lenne az), hanem azt is, hogy infrastruktúrát épít, mert szüksége van rá. Ezt persze csak akkor teszi meg, ha a felmerülő költségeket a munkabéreken meg tudja spórolni. Munkafegyelmet, technológiát, infrastruktúrát visz be, amit aztán a helyiek már saját hasznukra használhatnak.

Való igaz, a fizetés jóval szerényebb, mint a nyugati világban, a fejlődés viszont máról holnapra érzékelhető. Rengeteget számítanak az aszfaltozott utak, amelyeken sokkal gyorsabb a szállítás, az okostelefon, legyen akár a legegyszerűbb, amelyen az eladó és a vevő tartani tudja a kapcsolatot, a kereskedő tájékozódni tud az árakról, a keresletről. Egy olyan ország, ahol infrastruktúra és szakképzett munkaerő van, vonzza a befektetéseket, és helyben is vállalkozásra ösztönöz. Egy olyan országban, ahol jól képzett és modern ismeretekkel rendelkező munkaerő van, már nem éri meg „éhbért” fizetni.

Ha viszont rá tudjuk kényszeríteni a vállalkozót, hogy az európaival azonos bért fizessen, nem megy oda, hiszen Európában minden megvan, amit az előző bekezdésben felsoroltam: infrastruktúra, szakmai ismeret, amiért Afrikában egy csomó pénzt kellene kifizetnie, ráadásul megspórolja szállítási költséget a távoli gyártótól a felhasználóig. Vagyis azonos feltételek mellett a harmadik világ szegényeihez vinni a munkát csak költséggel jár.

Összegezve tehát teljesen elképzelhetetlen, hogy a szegény afrikai munkás rövid távon európai bért kapjon, a kérdés az, megnyílik-e előtte az esély a jobb életre, vagy – „győz az igazság”, és marad minden a régiben.

Arra buzdítok ezért mindenkit, hogy ha nemcsak lelkiismeretét akarja megnyugtatni, hanem valóban segíteni akar valakinek, az első érzelmi reakció után gondolja végig a belátható következményeket, és ezek lehető legjobb ismeretében döntsön a tennivalókról. Én is fontos célnak tartom, hogy egyetlen gyerek se kényszerüljön rá, hogy tanulás és játék helyett dolgozzon, hogy hazánkban, de lehetőleg az egész világon senki se nyomorogjon, de ehhez nem elég a tünet ellen fellépni, az okokat kell megtalálni, és semlegesíteni.

(Fotó: hvg.hu)