“Az kerget illúziókat, aki továbbra is a növekedést fókuszban tartó gazdaságban hisz. Szerencsére a fiatal generáció tagjai közül egyre kevesebben tékozolnának” – állítja tényként a Népszabadság gazdasági rovatának nagy cikke a lap hétvégi kiadásában. A lap nem először állít címében véleményt tényként (ez történt akkor is, amikor címlapon hozta, hogy megbukott a TTIP, holott ez csak a német gazdasági miniszter magánvéleménye volt), most viszont egy egész világnézetet próbál nekünk eladni a gazdasági rovatban, tényként:

Kisgömböcként halad előre az emberiség, amikor a fejlődés egyetlen és üdvözítő útját a növekedésben látja. Ezt a források végességét ismerve bizton állíthatjuk.

Az írás a hagyományos ökoszocialista felfogás 267. verziójának dicséretét zengi, amelynek aktuális neve nemnövekedés, abból az alkalomból, hogy a hívek most Budapesten rendezték meg a “Nemzetközi Nemnövekedési Konferenciát” (ez egészen komoly). Megszólal a cikkben a rendezvény egyik előadója, Pogátsa Zoltán is, aki szerint

…a nemnövekedés az egyetlen reális lehetőség (…) A rohamléptekben fejlődő világban, amelyben egyre többen lépnek fel a középosztályba, folyamatosan nő a fogyasztás, egyértelmű, hogy kevés lesz az édesvíz, a liszt, a rizs, de még a nehézfémek is, amelyeket a számítógépipar használ.

Hát, nem túl szép kilátások. Aztán az olvasó, aki a cikk végén már kezdené belátni, hogy elég az átkos fogyasztásból, vásárlásból, autózásból, mert valakiknek elfogy a víz, a rizs meg a nehézfém, lapoz egyet, és a 8. oldalon “Lázadás az éhség börtönében” címmel összefoglalót talál az egyre kulminálódó venezuelai helyzetről:

Olyan az ország, mint egy börtön. Az éhség börtönében élünk – mondja a Népszabadságnak Caracasból Gilber Caro, a Népakarat (Voluntad Popular) ellenzéki párt parlamenti képviselője. (…) Az unokaöcsém még csak másfél éves, de előfordul, hogy nincs pelenkája. Nem normális, hogy egy ennyi idős gyereknek ne jusson pelenka vagy bébiétel. Csökken a termelés, így az áru is eltűnt a boltokból. Az édesanyám sokszor korgó gyomorral fekszik le aludni – teszi hozzá.

Hogy mi az ami normális és mi az, ami nem, az első pillantásra látszik a lapból, elég volt egyet lapozni: ahol szocializmus van, ahol nem a produktivitás, a termelés, a fejelődést és jólétet lehetővé tevő gazdasági növekedés a prioritás, ott nemcsak a rizs meg a nehézfém fogy el, de a pelenka, a bébiétel és bármi más is. Csak idő kérdése. Ez pont az a rendszer, amely valóban elapasztja a forrásokat.

Bevásárlóközpont Caracasban (fotó: npr.org)

Bevásárlóközpont Caracasban (fotó: npr.org)

A nemnövekedés hívei azonban valószínűleg nem foglalkoznak sem a megboldogult szocializmus történetével, sem a szemünk előtt zajló venezuzelai tragédia okaival és következményeivel. Minek is? Zavarjuk meg azt a szépen hangzó világnézetet a fejekben?

Egyébként szépnek is csak az tarthatja ezt a világnézetet, aki már a szocializmusról is azt gondolta, hogy “milyen szép, nemes eszme, olyan kár, hogy brutális diktatúrává lett.” Talán nem véletlenül. Jó, a nemnövekedés hívei rendre elhatárolják magukat az államilag elrendelt egyenlősítéstól, de fogyasztásellenes arroganciájuk töretlen, ők akarják megmondani másoknak, mennyi az elég a javakból:

Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász. (Serge Latouche párizsi közgazdászprofesszor)

Egyre többen vannak, akik rájönnek: az élet minőségét nem a fizikai tárgyak halmozása határozza meg. (Pogátsa Zoltán közgazdász)

…egy korlátos világban a korlátlan növekedés nem lehetséges és a gazdasági tevékenységeink, főként a fejlett országokban, már elérték azt a szintet, ahol a környezeti és társadalmi korlátok kezdik beszűkíteni a növekedési lehetőségeket és nincs is igazán szükség erre. (Köves Alexandra közgazdász)

Kritizáljuk az oligarchák, a leggazdagabbak, a burzsoázia életstílusát. Nem csak, hogy nem fenntartható, de nem is kívánatos. Hiszen a leggazdagabbak között is, a nagyvárosi elit társadalom tagjai között is igen magas a depressziós emberek aránya, gyakori az öngyilkosság, a stressz, az értelmetlen élet, az értelmetlen tevékenységek okán. (Vincent Liegey-vel, a Nemnövekedés mozgalom magyarországi szóvivője)

Leigey egyébként egy igen tanulságos, hosszú interjúban fejtegeti világnézetének alapjait, amely világnézet egyik sarokköve, hogy ha nem tetszik neked, amit éppen dolgozol, akkor hagyd abba, nézelődjél, pihizzél. Nem vicc. És a szervilis interjúvoló sem kérdezi meg tőle: figyelj, Vincent, mindez remek, de te miből élsz itt Magyarországon?

Örülünk, Vincent?

Örülünk, ha leáll a gazdasági növekedés? Ha végre van időnk magunkra, egymásra – de lassan elfogy a vécépapír, a pelenka, a kaja, és a szupermarketben csak kisebb verekedések útján sikerül újat beszereznünk? Örülünk, ha a környezetbarát stagnálás kiiktatja a piaci munkahelyteremtést, ellenben drasztikusan megnöveli az állami ellátástól való függést? Örülünk, ha a kapitalizmus “megrendszabályozásával” végül megszüntetésével eltöröljük az emberi törekvést, a kreativitást, bárminemű technológiai és tudományos fejlődést? Örülünk a “közösségi” tulajdonnak? Nem, a nemnövekedők ezt még így nem mondják ki, csak azt, amit Vincent:

Nagyon erős kötődésünk van a magántulajdonhoz, de ezt is muszáj újra gondolnunk, újra értelmeznünk.

Minden világos. A rossz hír csak az, hogy a növekedés nem egyszerűen egy a lehetséges megoldások közül – az életünk függ tőle. Aki a gazdasági növekedést tagadja, előbb-utóbb emberéletekkel kell elszámolnia.