Esszénk szerzője Tom. G. Palmer libertárius aktivista (Cato Institute, Atlas Network), a Szabad Piac Alapítvány által magyarul is kiadott három kötet szerkesztője. Az alábbi írás “Profitorientált gyógyítás és az együttérzés motivációja” címmel Az erkölcsös kapitalizmus c. kötetben jelent meg.

 

A profitorientált gyógyítás bizonyára egy rettenetes és erkölcstelen dolog; elvégre is állandóan azt hallom, hogy mint olyat, sorban érik támadások. És csakugyan – most, írás közben a Canadian Broadcasting Corporation (nincsen magyar megfelelője; jelentése „Kanadai Rádiótársaság” – a fordító megjegyzése) adását hallgatom, melyben éppen a magánkórházakat támadják elkeseredetten. Sokan úgy gondolják, hogy amikor az orvosokat, a nővéreket és a kórházi ügyvezetőket egyedül jövedelmük foglalkoztatja, az együttérzés helyére az érzéketlen önzőség lép.

Azonban éppen mostanában nyertem új rálátást a dolgokra, amikor is két kórház – egy profitorientált és egy nonprofit – meglátogatására kényszerültem annak érdekében, hogy megszabadítsanak egy fájdalmas és a mindennapjaimat megbénító állapotból.

Nemrégiben a gerincem egy megrepedt porckorongja miatt szenvedtem; mindez olyan fájdalmakkal járt, melyekről soha nem gondoltam volna, hogy előfordulhatnak. Ellátogattam a helyi profitorientált kórház egyik specialistájához, aki elintézte számomra, hogy egy órán belül egy közeli profitorientált radiológiai klinikán MRI-vizsgálatnak (mágneses rezonanciás képalkotás) vessenek alá; ezután pedig annak is utánajárt, hogy kaphassak egy epidurális injekciót, ami a gerincoszlopba érkező idegek gyulladásának, azaz fájdalmaim forrásának csökkentésére szolgált.

Olyan kínokat álltam ki, hogy mozogni is alig bírtam. Az általam meglátogatott profitorientált kórház profitorientált fájdalomklinikájának személyzete olyan orvosokból és nővérekből állt, akik rendkívüli kedvességgel viszonyultak hozzám és gyengéden bántak velem. Miután a nővér megbizonyosodott róla, hogy megértettem az eljárás menetét, illetve az összes előírást is, az epidurális injekciót beadó doktornő bemutatkozott, elmagyarázott minden lépést, és a továbbiakban is mind figyelemreméltó professzionalizmussal, mind az egészségemmel való nyilvánvaló törődéssel folytatta munkáját.

Ugorjunk néhány hetet az időben. Állapotom, noha még mindig fájdalommal teli és legyengítő volt, sokat javult. Annak érdekében, hogy még közelebb kerüljek a normális állapothoz, az orvosom újabb epidurális injekció beadását javasolta. Sajnálatos módon azonban a profitorientált klinika összes helyét három hétre előre lefoglalták. Nem akartam olyan sokáig várni, így a térségben található más kórházakat is felhívtam. Egy igen neves és nagyra tartott nonprofit kórház két nappal későbbre tudott időpontot adni, melyet örömmel el is fogadtam.

A nonprofit kórházba való megérkezésemkor elsőként néhány elegáns önkéntes egyenruhát viselő és segítőkész nyugdíjas hölggyel és úrral beszéltem. Világos volt, hogy jóindulatú emberek, amint arra az ember egy nonprofit kórházban számít is. Botommal ezt követően a fájdalomklinikára sántikáltam, ahol a pultnál bejelentkeztem. Egy nővér kijött, a nevemet szólította, és miután azonosítottam magam, leült mellém az előcsarnokban.

A beszélgetés úgy zajlott le, hogy közben idegenek vettek körül – még jó, hogy a nővérnek nem voltak zavarba ejtő kérdései. Feltűnt, hogy a többi nővér voltaképpen parancsoló hangnemben ugráltatja a pácienseket. Egyikük egy láthatóan fájdalmakkal küszködő hölgyet arra utasított, hogy üljön át egy másik székre, majd miután a hölgy közölte, hogy kényelmesebb neki ott, ahol volt, a nővér rámutatott a másik székre, és a következőt mondta: „Nem érdekel, üljön át!” Amikor ugyanez a nővér felém közeledett, nézésem, úgy gondolom, elárulta neki, hogy nem áll szándékomban elfogadni, hogy úgy kezeljenek, mint egy engedelmességi iskola nebulóját. Így hát szó nélkül a vizsgálóhelyiségre mutatott, ahová beléptem.

magánkórház

Az injekciót beadó orvos besétált. Semmi bemutatkozás, semmi név, még csak egy kézfogás sem volt. Vetett egy pillantást a kartonomra, magában motyogott valamit, majd utasított, hogy üljek az ágyra, húzzam le a nadrágomat, és hajtsam fel az ingemet is. Elmondtam neki, hogy az eljárást korábban úgy hajtották végre rajtam, hogy közben az oldalamon feküdtem, illetve hogy az a pozíció az ülő helyzet fájdalmassága miatt kényelmesebb is volt. Közölte, hogy ő viszont úgy akarja beadni az injekciót, hogy én közben ülök. Én erre azt feleltem, hogy én viszont szívesebben feküdnék az oldalamon. Ő azt válaszolta, hogy az ülő pozíció jobb hozzáférést tesz lehetővé – és mivel legalább ez egy olyan magyarázat volt, mely mind az én érdekeimnek, mind az övéinek megfelelt, beleegyeztem.

Ezt követően a profitorientált kórház orvosától eltérően olyan gyötrelmes erővel vágta belém a tűt és fecskendezte be az orvosságot, hogy valósággal felkiáltottam; ez teljesen ellentétes volt korábbi tapasztalatommal. Az orvos ezután kihúzta a tűt, feljegyzett valamit a kartonra, és eltűnt. A nővér átnyújtott egy papírlapot, és a kijárat felé mutatott. Fizettem és távoztam.

A fenti csupán nagyon kevés olyan tapasztalat, mely alapján a profitorientált és a nonprofit gyógyítás összehasonlítható lenne – mindazonáltal valamit sejtethet a profitmotivációról és annak az együttérzéshez fűződő viszonyáról.

Nem arról van szó, hogy egyedül a profitorientált kórházak vonzzák a jólelkű és együttérző embereket, hiszen a nonprofit kórházban tevékenykedő idősebb önkéntesek is kétségtelenül azok voltak. Ám nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a profitorientált kórház profitorientált fájdalomklinikáján dolgozó orvosoknak és nővéreknek volt némi ösztönzésük együttérzésük gyakorlására. Mindent egybevetve ha netán további kezelésre lenne szükségem, vagy ha valaki javaslatért fordulna hozzám, a profitorientált kórházat fogom említeni.

A nonprofit kórházba azonban sem vissza nem mennék, sem azt másoknak nem ajánlanám, és azt hiszem tudom is, hogy miért: az ottani orvosok és a nővérek semmi okot nem adtak arra, hogy ekként akarjak cselekedni. Ráadásul most már azt is értem, hogy a nonprofit kórház miért tudott olyan hamar fogadni: kétlem, hogy sok visszatérő ügyfelük lenne.

A szerzett tapasztalat nem azt sugallja, hogy a profit szükséges, sőt akár elegendő feltétele lenne az együttérzésnek, a jóakaratnak vagy az udvariasságnak. Egy nonprofit szervezetnél dolgozom, ami adományozók egy széles bázisának folyamatos támogatásától függ. Ha irántuk való bizalmi kötelezettségeimnek képtelen lennék eleget tenni, beszüntetnék a munkám támogatását. Kollégáim és én azért dolgozunk ott, mert ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak minket, mint az adományozókat – az elrendeződés így harmonikusan valósul meg.

Ám amikor az adományozók, az alkalmazottak és a „kliensek” (akár fájdalomtól szenvedő emberek, akár információt és a dolgokba való bepillantást igénylő újságírók és pedagógusok) értékei vagy céljai nem teljes mértékben közösek, ahogy az a nonprofit kórház esetében is van, a profitmotiváció erőteljesen munkálkodik e célok összeegyeztetéséért.

A helyesen definiált és betartatott törvényes jogok környezetében megtermelt profit (melyet megkülönböztetünk a tolvajlás kiváló gyakorlásából származó profittól) nem a közöny, hanem az együttérzés alapját szolgáltathatja. A profitkeresés megkívánja, hogy az orvos a páciens érdekeit oly módon vegye figyelembe, hogy a páciens helyzetébe képzeli magát annak érdekében, hogy el tudja képzelni a páciens szenvedését, hogy együtt tudjon vele érezni. Egy szabadpiaci gazdaságban meglehet, hogy a profitmotiváció nem más, mint az együttérzés motivációja, csupán máshogy kifejezve.