Daron Acemoglu és James A. Robinson híressé vált Miért buknak el a nemzetek? című könyvében az európai kontinens fejlődési pályájának kettéválását a XV. század tájékára teszi. Ekkor a nyugati térfélen a személyi kötödésen alapuló úr-szolga viszonyokat kezdték felváltani a szerződéses kapcsolatok, a jobbágytelkeket a földbérletek, a keleti részeken viszont éppen ellenkezőleg: megerősödött a parasztok földhöz és földesúrhoz kötése. Ezt nevezik a történészek második jobbágyságnak. Magyar ember számára a fogalom nem ismeretlen, Szűcs Jenő Európa történelmi régióiról szóló híres tanulmányában már korábban kifejtette a második jobbágyság kialakulásának okát és pusztító hatásait.

Mi a csudáért érdekes a XXI. század második évtizedének közepén, hogy hogyan vált el hazánk fejlődési útja a Nyugattól? Például azért, mert az eltelt évszázadok alatt kiirthatatlan maradt bennünk a felzárkózás utáni vágy, pedig nem kevesen dolgoztak és dolgoznak az elpusztításán. (Ajánlom például Jókai Mór: A kiskirályok c. regényét.)

Csakhogy a fejlett világhoz nem lehet felzárkózni addig, amíg az emberek nem szabadulnak fel a második jobbágyság alól, amíg nem válnak olyan szabad polgárokká, akik így is tekintenek önmagukra. És itt még nagy elmaradás van, amit az aktuális hűbérurak a XIX. század derekán történt jogi jobbágyfelszabadítás óta minden erővel igyekeznek is fenntartani. A mai hatalom sem véletlenül veszi példaképeit, ideáljait onnan, ahonnan veszi.

Mostanában mindenféle tiltakozások zajlanak, ezekhez nagy reményeket is fűz az ellenzék és az értelmiségi holdudvara. Itt van például egy gyors lista az elmúlt hétről:

• Sándor Mária levele Orbán Viktorhoz
• Miskolci tanárok levele, amihez iskolák – tanárok és újabban diákok – sora csatlakozott
• Egyetemi tanárok tiltakozó levele
• Taxisok levele a kormányfőhöz

Nos, én nem ismerem sem Orbán Viktort, sem a Fidesz vezetés tagjait, de a médiából nyert benyomásaim szerint nem olyan emberek ők, akik egy nagyon aláírt levéltől magukba szállnak és visszacsinálják az egészet. Persze, lehet, hogy valami engedményt majd tesznek a túl hangossá váló tiltakozóknak, főleg ha kemény nyomatékot is adnak hozzá, mint a taxisok útlezárása.

De mennyivel több ez, mint annak idején a Kádár-titkárságra küldött levelek voltak? Nem azok döntötték meg a rendszert, ha apró helyi változásokat el is értek. Az egész régről ismerős lehet, hiszen a középiskolában tanultuk a Bánk bánt és benne Tiborc panaszát. Erről van most is szó: a jobbágy panaszkodik a hűbérurának és jóindulatától vár orvoslást bajaira, amit a nagyúr kénye-kedve szerint vagy megkap, vagy nem.

Szó sincs itt polgárokról, akik számon kérik az általuk választott politikusokat. Szó sincs itt munkavállalókról, akik munkaerejük – tudásuk, képességeik – birtokosaként tárgyalnak alkalmazásuk feltételeiről. Alávetett emberek csoportjai panaszkodnak, tiltakoznak, lázonganak. Egyedül a taxisok kivételek, akik viszont szintén nem a vállalkozásuk szabadságáért lépnek fel (naná, hiszen ők kérték a most gúzsba kötő szabályokat a verseny kiiktatása céljából), hanem a konkurencia szíves megfojtását kérik, követelik a Hatalomtól.

Sándor Mária tüntet: nem akar kormányt buktatni (fotó: hvg.hu)

Sándor Mária: nem akar kormányt buktatni (fotó: hvg.hu)

Még a Budapest népe által megválasztott főpolgármester sem képes fellépni lakosai érdekében. Nem, Tarlós emberileg csalódott a miniszterelnökben – hiszen kiszolgálta minden hülye óhaját és mégis sorozatban rontja a főváros működési feltételeit.

Vannak, akik abban bíznak, hogy a most időben összefutó – egyébként teljesen megalapozott és jogos – tiltakozások majd térben is összeérnek, vagyis az elkülönült résztevők felismerik, hogy közösen többre mennek. Szerintem ez elég optimista feltételezés. Az ápolók és az orvosok nem voltak képesek eddig összeállni az egészségügy rendbetételéért, pedig ugyanaz a bajuk lényege. Mégis inkább külön-külön keresik a panaceát. (Naná, a kurtanemes nem fog összeállni a paraszttal.) Sándor Mária a csepeli strand takarítása közben elgondolkodhat azon, jó ötlet volt-e kijelenteni: „Mi nem állunk be senki mögé, mögénk álljon be mindenki!”

De ha mégis megtörténik ez az összefogás, mi lehet belőle? Volt már rá példa a magyar történelemben. Budai Nagy Antal és Dózsa György felkelése is csúfos véget ért, az ország Moháccsal fizetett. A mai időkben az urak már békésebb módszereket alkalmaznak, ígérettel, odavetett alamizsnával szokás betömni a tiltakozók száját, azután minden marad a régiben és fut tovább a rossz szekér.

Ismét Sándor Máriát idézem, aki ikonikus alakjává vált a mostani felbolydulásnak: „Dehogy akarok én kormányt buktatni, én ettől a kormánytól várok azonnali segítséget.” Nos, ezért gondolom, hogy a tiltakozási hullámtól várt változások nem fognak bekövetkezni. A résztvevők nem akarják megdönteni, átalakítani a rendszert (aminek definiálásán oly sokat dolgozik az ellenzéki értelmiség, de ha azt mondom: NER, maffiaállam, dikt <©Majtényi László>, stb. azért mindenki ugyanarra gondol).

Emlékeznek mikor mentek utoljára utcára az pedagógusok és az egészségügyiek? Együtt a most lapító köztisztviselőkkel? Valamikor a Gyurcsány-kormány idején, erősen tiltakozva mindenféle reform, korszerűsítés ellen. Komoly szerepük volt a kétharmados Fidesz-KDNP győzelemben. Megkapták jutalmul azt, amit a többiek büntetésül. Hiába hirdetik most, hogy a társadalom érdeke egybeesik az övékével, nagyon úgy tűnik, hogy csak az újraelosztásból – az adó- és járulékbevételekből – akarnak nagyobb szeletet kikanyarítani. Ezért nem is tolonganak mellettük tízezrek az utcán. Nem arról van szó, hogy a hétszáz forintos netadó fontosabb a magyar embereknek, mint az oktatás, vagy az egészségügy állapota. Hanem arról, hogy nem fogjuk támogatni azt, aki többet kér a mi pénzünkből.

Ha majd kudarcra ítélt jobbágylázadás helyett a régen halogatott polgári forradalom végig vitelére szól a felhívás (nem kell véresnek lennie, az angol „Dicsőséges” sem volt az, elég ha a feudális függés felszámolását célozza), akkor megmozdulunk. Lehet közös a politikai harc, de akkor vegyük komolyan: lépjünk fel az életünket minden téren irányítani akaró, az országban keletkezett minden jövedelmet sajátjának tekintő, az értékteremtőket lenéző és kifosztó vad, úri tatárok ellen.

Törjük már végre fel a magyar Ugart!