Valamikor a kilencvenes évek második felében ott álltam a brüsszeli reptéren az útlevélellenőrzésre váró sorban, és irigykedve néztem a sárgacsillagos kék matrica alatt akadály nélkül áthaladó uniós polgárokat. Már tudtam, hogy eljön majd az az idő, amikor én is átmehetek azon a kapun, de még bizonytalan volt, hogy mikor.

2004. május elsején, amikor az Európai Unióba való belépésünket ünnepeltük a Hősök terén, másnak örültem. Részben tudtam, részben reméltem, hogy az uniós tagság a lehetőségek széles skáláját nyitja meg az enyéim előtt. De amikor legközelebb egy másik reptéren én is a csillagkoszorús átjárón mehettem át, könny szökött a szemembe. Akkor éreztem át szívem mélyéből, hogy én már európai polgár vagyok. Azt meg, hogy milyen érzés Hegyeshalomnál megállás nélkül átautózni a határon, úgyis csak az tudja, aki utazott már összeugrott gyomorral, nem tudva, átengedik-e.

Zárt rendszerben nőttem fel, számomra sokáig az volt a természetes, hogy sorompók, ellenőrök, engedélyek korlátozzák a mozgásomat – és még szerencsésnek mondhattam magam, hogy csak az országomon kívül, nem azon belül is. A szabad határátlépés lehetősége számomra érték, még akkor is, ha nem élek túl gyakran vele. Őszintén csodálom a fiatalokat, akik számára már az a magától értődő, hogy a kontinens egyetemei között válogatnak, és országról-országra röppenve gyűjtenek tapasztalatot. Én nem lettem ilyen szabad, idegeimben őrzöm a múlt gúzsait.

De talán épp emiatt fontos érték számomra a szabad mozgás lehetősége és azt akarom, hogy az utánam felnövők gyomra már ne szoruljon össze egy pillanatra sem az országhatáron. Ez a lehetőség idén veszélybe került.

Persze, a nagy menekültválsággal kezdődött. Amikor a kormány bejelentette a kerítés építését a déli határon, egy pillanatra megállt a szívem. Utána meg attól, hogy a schengeni határok védelméről szónokló miniszterelnök regisztrálatlanul és ellenőrizetlenül kezdi az osztrák határra szállíttatni a bevándorlókat. Nem gondoltam, hogy minden migráns bűnöző vagy terrorista lenne, de tudtam, hogy rejtőzhetnek közöttük ilyenek is.

menekültek-hvg

A párizsi merényletek azután tovább rontották a helyzetet. Felmerült annak lehetősége, hogy az egyik elkövető az ősszel Horvátországon és Magyarországon keresztül érkezett. Amikor a déli határt átlépőket a magyar hatóságok azonnal vonatra, buszra rakták és regisztrálatlanul vitték tovább. Ha az Orbán kormány így védte meg Európát – ezzel dicsekszik –, akkor van okunk az aggodalomra és jó lesz, ha nem az államra bízzuk a biztonságunkat.

Közben egyre többen követelik a határőrizetek visszaállítását, felmerült egy mini-Schengen ötlete, amiből Magyarország kimaradna. A határok lezárása nemcsak a gazdasági következmények miatt veszélyes, hanem azokat a magyarokat is végül kívül tartaná, akik egyelőre még csak ideiglenesen élnek, tanulnak, dolgoznak az unió más tagállamaiban.

Mielőtt az elszenvedett terror nyomán elszabadul az őrület, úgy gondolom, tisztázni kell, miről is van itt szó valójában. Sokan a liberális, befogadó demokráciák bukását hirdetik a véres merényletek tanulságaként, teljes elzárkózást követelnek. Mások arra hivatkoznak, hogy a migránsok épp a terroristák elől menekülnek, kegyetlenség volna őket kizárni és ellenségeik kényére hagyni. Erre is bőven találni példát. És persze van, aki közös európai összefogással, van, aki nemzetállami önvédelemmel oldaná meg a menekültkérdést. Van, aki a bevándorlók integrálásnak reménytelenségéről beszél, van, aki az európaiak kirekesztő magatartását okolja a kudarcért. Most nem teszek ide hivatkozásokat, mert nem akarok egyiknek sem propagandát csinálni, akit érdekelnek, nézzen utánuk neten. (Gugli a barátod.)

Miközben a terméketlen vita folyik, a világ számos részén – és ezen belül sajnos, hozzánk viszonylag közeli térségekben is – rosszak az élet feltételei. Van, ahol természeti okokból, van ahol politikaiból, van, ahol a gazdasági elmaradottság (most ne bolygassuk, hogy általában az előző kettőnek komoly köze van hozzá) miatt. Az infó-kommunikáció fejlődése következtében e térségek lakói értesülnek róla, hogy máshol jobban, emberhez méltóbban folyik az élet. Elvárható-e, hogy maradjanak saját nyomorukban, (esetleg permanens életveszélyben), vagy joguk van elmenni máshova, ahol jobbak a körülmények és ott próbálkozni egy élhetőbb élet felépítésével? Liberális gondolkodású ember számára a válasz nem kérdéses.

Csakhogy (és csakhogy sokféle van). Annak, hogy Európa kívánatos bevándorlási célterületté vált, megvan a maga oka. Ez pedig liberális demokrácián alapuló jóléti állam. Akik a bevándorlóktól félnek, ezt féltik.

Tele vagyunk sztorikkal muzulmánok megszállta városnegyedekről, ahová fiatal lányok be sem tehetik a lábukat, sőt a helybeliek valamiféle iszlámon alapuló erkölcsrendészetet működtetnek. Ismerjük a karácsony kitiltását az iskolákból, a burkaviselési vitákat és számos egyéb tünetét annak, hogy a bevándorlók egy idő után a maguk szokásait, értékrendjét kezdik rákényszeríteni az őslakosokra.

Miért tehetik ezt meg? Mert az európai baloldali értelmiség a szokásos csapdában vergődik: újraelosztással kíván segíteni a lemaradókon és persze mindig több a lemaradó, mint az elosztható. Emiatt a cél – a teljes egyenlőség – sosem teljesül, jön az önvád és a túlkompenzálás, a kisebbség elfogadása helyett a pozitív diszkrimináció, a többség alávetése.

Egy másik jogos érv a bevándorlók befogadása ellen az, hogy a jóléti rendszerek nem bírnak korlátlan számú embert ellátni. Érdekes módon ezt azok bírják nagy hangon hirdetni, akik élénken tiltakoznak David Cameron azon terve ellen, hogy az EU-ból érkező bevándorlók csak négyévi munka után legyenek jogosultak a teljes körű brit szociális juttatásokra. Vicces módon a munkaerő szabad áramlásának korlátozását látják a tervezetben. Arról nem is beszélve, hogy a fogyó, elöregedő népesség gondjaival küzdő országok vezetői – köztük Orbán Viktor – képesek kijelenteni, hogy nem bevándorlókra van szükség, hanem arra, hogy a nők többet szüljenek. És még nem is szégyellik magukat e színtisztán rasszista duma miatt!

Közben pedig mindenki tudja, hogy nincs elég munkaerő-utánpótlás a kontinens számos országában, és pár év múlva borulnak a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek. A mostani bevándorlókkal is az a fő baj, hogy látványosan terhelik a szociális ellátó rendszereket. Az, hogy hozzá is járulnak-e a fedezéséhez, csak később derül ki.

Mi bukik itt, vagy mi bukott máris meg? Nem a liberális demokrácia. Csak a jóléti állam, a nanny-state. Az a rendszer, amikor az állam saját tulajdonának tekinti a polgárait (sőt a leendőket is), mindent tudni akar róluk, irányítani akarja őket és cserébe gondoskodik mindenkiről. Ilyenkor persze, hogy előbb-utóbb kimerül a kassza.

Sőt, a gondoskodás nem csupán az anyagi jólétre terjed ki, hanem mindenféle közösségi jogokat előtérbe helyeznek, az egyénieket pedig ezek alá rendelik. És mivel egyik sem működik, jön a baloldali önostorozás (ami persze valójában az önző többieknek szól), vagy a jobboldali xenofóbia, ami ugyanúgy kollektivista ideológia, mint a kommunizmus, és lényegében a juttatások féltése motiválja.

A terroristák többsége nem bevándorló, hanem régóta Európában élő családok másod-, harmadgenerációs gyermeke. Nem is mind szegény, mint a 9/11-et elkövető Attáéktól kezdve jó néhányukról kiderült. De persze elnyomottnak érzik magukat, hiszen a jóléti állam fent említett sajátossága az, hogy sosem tud eleget adni, mindig marad ellátásra váró, sőt a növekvő elvonások miatt azok is legalább kiegészítő segítségre szorulnak, akik egyébként meg tudnák teremteni maguknak és családjuknak a jólétet. Bevándorlók és leszármazottaik esetében ezt gyorsan ki lehet futtatni rasszista elnyomásra, és könnyű felkelteni a bosszúvágyat.

Le kell bontani a jóléti államot, mert csak a frusztrációt növeli! A kollektív jogok helyett az egyénieket kéne védeni – ekkor fel sem merülhet, hogy valakit alárendelnek másnak, akár a pozitív, akár a negatív diszkrimináció jegyében. Az egyéni jogokat (a legalapvetőbb az élethez való jog!) megsértők ellen küzdeni kell, akár terroristák, akár „mezei” rablógyilkosok. Esetleg az áldozat nélküli, bűncselekménynek minősített ügyektől át lehetne csoportosítani az erőforrásokat.

Ha komolyan gondoljuk az uniót, akkor nem elzárkózni, hanem együttműködni kellene. A közösség külső határait őrizni kell – közösen -, de meg kell teremteni annak feltételeit is, hogy aki itt akar boldogulni, az megtehesse. Nem a jóléti állam potyautasaként, hanem alkotó, értékteremtő emberként, születési helyétől függetlenül.

Ja, és azt, aki – akár terrorizmusból, akár rendpártiságból, akár militáns játszadozásból – korlátozni akarja az utazási szabadságomat, azt személyes ellenségemnek tekintem!

(Fotó: hvg.hu)