A párizsi terrortámadások mögött az Iszlám Állam áll, az események pedig “háborús cselekedetek” voltak – jelentette ki a francia elnök órákkal az öngyilkos merényletek után. “Ami tegnap történt Párizsban és Saint-Denisben az háborús tett, és a háborúval szemben egy országnak a megfelelő döntéseket kell meghoznia.” Világos, egyértelmű szavak, és csak remélni lehet, hogy megfelelő döntések alatt azt értjük, hogy véletlenül sem marad abba az IS struktúráinak szétbombázása Rakkában, és ahol még kell.

Mindenre elszánt, az iszlám nevében gyilkoló, valójában az életet megvető és halálkultuszban utazó nihilistákkal nincs kultúrák párbeszéde, nincs megértés, nincs tolerancia. Velük szemben véletlenül sem érvényes a non aggression principle (NAP), hiszen ők támadtak meg minket. És nem most. Amerikát már 2001-ben, Izraelt már a megalakulása utáni napon, 1947-ben. Európát pedig folyamatosan, amikor csak tudják.

Francois Hollande fenti szavai a januári, Charlie Hebdo elleni merénylet utáni tévébeszédét idézik fel, ahogy számos európai és amerikai politikus is minden merénylet után elmondja, hogy ez háború az értékeink ellen (ahogy valóban), és hogy ez már tűrhetetlen. Kicsit bombáznak, majd hazamennek, elnézést kérnek a kulturális és vallási kisebbségektől, közlik, hogy mindez véletlenül sem vallási kérdés, hogy is lehetne az, és minden folyik tovább. (Az egyetlen kivétel talán az elmúlt hónapokból a szíriai orosz katonai fellépés, de az sem elsősorban az IS ellen, hanem a véreskezű, népirtó diktátor, Aszad megtámogatásáról szól.)

Minket, a szó tág értelmében libertárius (egyéni szabadságban, piacgazdaságban és minimális államban hívő) embereket hosszú évek óta kihívás elé állít az iszlamista terror, és ennek a kihívásnak hosszú évek óta nem tudunk megfelelni. Hosszú évek óta, napi szinten bizonyosodik be, hogy az izolacionista, Ron Paul-féle, mindenki-hagyjon-békén-mindenkit filozófia teljes és életveszélyes nonszensz, a legapolitikusabb, senkit semmire sem kötelező balos pacifizmus szabadelvű megfelelője.

Európa vezetőinek fontos, részben katonai döntéseket kell hozniuk, és ehhez mentális változásra is szükség van – írta Ayaan Hirsi Ali, az iszlám reformjában bízó bátor emberi jogi aktivista. Ennek a mentális változásnak azonban különösen vonatkoznia kéne azokra, akik szerint nincs fontosabb az egyén szabadságánál, biztonsághoz és a saját boldogság kereséséhez való jogánál. Ezek lennénk mi, libertáriusok, konzervatívok, objektivisták, anarcho-kapitalisták, neokonok.

Ha nem fogadjuk el, hogy a szabadság nem tűrheti a külső támadást; ha nem fogadjuk el, hogy nem a NAP-elv feladása az önvédelmi háború, incl. akár a preventív támadás is, akkor soha nem fogjuk tudni megvédeni a szabadságunkat. Abba ugyanis nem tartozhat bele az, hogy tétlenül nézzük, amint fanatikus klinikai esetek válogatás nélkül megölik a barátainkat, csak azért, mert éjjel Párizsban vacsoráznak, szórakoznak, rockzenét hallgatnak. Mert szabadok.

Hoppá, hogy kerülnek a fenti felsorolásba a neokonok? Minden megfelelően edukált libertárius “tudja”, hogy a neokonok a fő gonosz, ők a háborús uszítók, a nemzetbiztonsági ürügyre hivatkozó nagyállam-hívők, a mindig Izrael mellett álló tudjukkik, az ő lelkükön szárad Afganisztán, Irak, és még számos más amerikai külpolitikai katasztrófa, egészen Reaganig visszamenően, sőt. (Mert ha nem rohanjuk le Irakot, nem döntjük meg Szaddámot, akkor a Közel-Kelet ma egy virágzó, békés földi paradicsom, nyilván.)

Tony Blair néhány hete bocsánatot kért – nem az iraki háborúért, hanem az akkor elkövetett menthetetlen hibákért, pl. a titkosszolgálatok csődjéért, a téves infókért. Jól tette, ahogy azt is, hogy nem magáért a háborúért kért bocsánatot, az ugyanis teljesen legitim volt, a világ akkori tudásához képest. Ezt egészen komolyan gondolom.

Ha józanul és alaposan megnézzük, alig volt olyan külpolitikai konfliktus, háború, amelynek megítélésében a külpolitikai héjáknak ne lett volna igazuk. A baj mindig akkor volt (leginkább George W. Bush idején), amikor a vezetés éppen hogy nem akarta meghallani a neokon tanácsadók hangját: több csapatot küldeni, nem feloszlatni Szaddám gárdáját, nem accomplished-nak tekinteni a missiont, amíg a terror tart. És főleg, soha nem feladni Amerika, a világ legszabadabb társadalmának vezető szerepét a világban – már ha el akarjuk kerülni egy újabb bi-, sőt többpólusú világ kialakulását, ahol Kína kommunistái, Oroszország autokratái vagy valamelyik iszlám állam fanatikusai világpolitikai ezerepre törhetnek. A Gonosz tengelye még létezik.

A libertárius megközelítés fatális módon nemcsak a külpolitikai héjaságot veti el, hanem a nyugati morális és kultúrfölény ünneplését is, és ebben sajnos igencsak hasonlít a relativista baloldalra. (Ezért is támogatnám, hogy minden hazai valódi és idézőjeles “libertárius” mihamar megismerkedjen az objektivizmussal, amelynek fontos meglátásait egyébként a libertarian-ek anno lenyúlták; ott ilyen malőr nem történhet.)

A minden kultúrát és vallást megillető alapvető tisztelet mellett, az olcsó és kollektivista általánosításokat elkerülve, véletlenül sem szabad a mienkével egyenrangúnak elfogadnunk azokat a barbár, törzsi-vallási viszonyokat, ahol a szabadságnak nincs értéke, ahol a nők nem egyenrangúak, ahol megölik a melegeket, ahol mindenkit a legszívesebben sária-övezetbe zárnának. Ahol kötelező az intoleranciát tolerálni. Jól is néznénk ki.

Ha valóban radikálisan szabadságpártiak vagyunk, nem pedig Amerika-ellenes nihilisták, akkor támogatnunk kellene Hollande javaslatát egy széleskörű anti-IS koalícióról. Támogatnunk kellene az American Enterprise Institute (AEI) alapos javaslatát az IS elleni katonai terepmunkáról is, nemcsak IS által előállított romok bombázását.

Abba kell hagyni a tagadást, szembe kell néznünk azzal, hogy többfrontos harcot vívunk: az iszlám fundamentalizmussal, a populista-nacionalista kormányokkal, a balos appeasement-tel, a kulturális relativizmussal. A szabadság oldalán állunk. De ha azt akarjuk, hogy a szabadság is a mi oldalunkon álljon, akkor el kell kezdenünk tovább gondolni, és ha kell, levetni a buta dogmáinkat.

(Fotó: MTI/EPA)