Mint minden jelentős felfedezés, a Stockholm-szindróma is úgy tűnt fel valakinek, hogy látszólag szembement a logikával.

De a logika attól függ, milyen tényezőket vonunk be alapfeltevésként. Ha nem ismerjük, vagy nem vesszük számításba az emberekben rejlő hajlamot arra, hogy újraalkalmazzák a módszert, ami gyerekkorukban már célravezető volt, akkor bizony vakon állunk és próbáljuk valami mással magyarázni a jelenségeket.

A bankrablós-túszejtős esetben nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmel. A túsznak semmilyen ismert törvényszerűség szerint nem lett volna szabad a túszejtő pártjára állni. A jelenség magyarázatához tehát nem volt elégséges a szokásos tényezők kombinációja. Fel kellett fedezni egy újat.

De ez még nem magyarázza, hogyan történhet valami hasonló egy egész társadalommal, egy sokkal alacsonyabb intenzitású félelem esetén. Egy bankrablás izolált jelenség, ezért jól vizsgálható. Egy társadalom nem ilyen.

Egy bankrablásnál lehet tudni például, hogy átmeneti állapottal állunk szemben (tudható, mikor kezdődött, és az is, amikor vége van). Az is feltűnően illogikus volt, hogy a túsz megszerette a bankrablót, nem csak engedelmeskedett neki. Egy társadalom esetén könnyebb elsiklani afölött, ha a nép szereti az elnyomóját, mert arra fogjuk, hogy egy harmadik dologtól, az ellenségképtől rettegnek a polgárok. Akkor pedig nem tűnik illogikusnak, hogy annak a pártját fogják, aki védelmet ígér.
Egy bankrablásnál az is egyértelmű, hogy a fenyegetés valós. A túsz nem csak beképzelte magának, nem téved, és nem győzte meg magát kényelmi okokból.

Na, ezek nincsenek jelen, ha egy egész társadalom érintett.

A kötődés ahhoz, akitől függünk, olyan stratégia, ami egyszer már mindenkinél működött, aki túlélte a gyerekkort. Sokan soha nem sajátítanak el másféle stratégiát, és akkor is ezt alkalmazzák, amikor lenne kiút.

A kiúttalanságban fogant ragaszkodás sajnos a politikai inerciát is jobban magyarázza, mint a steril elemzések.

A Stockholm-szindróma tünetei a politikában is érvényesülnek.

1. A hit, hogy a rendszer megváltoztathatatlan. Azaz nincs kiút

Kelet-Németországot és Észak-Koreát nem véletlenül említettem az írás előző részében. Mindkettő egyértelmű példa, mivel az elnyomottaknak a kilépés (exit) tilos, az elnyomás pedig nem tagadható. Beleszólásra (voice) nincs esély.

Alacsonyabb intenzitással, de máshol is lejátszódnak hasonló folyamatok. A valóságban például nincs sok különbség aközött, hogy tényleg nincs kiút, mint a fenti példáknál, vagy csak mi hisszük azt. És van, amikor csak azért nincs kiút, mert mi eldöntöttük, hogy nem szökünk meg. Az eredmény ugyanaz. És vajon lehetséges-e változtatni a helyzetünkön, ha maradunk? Ha ugyanis nincs kiút, még mindig lehet beleszólásunk az életünkbe. Kivéve persze, amikor a beleszólás is csak jelképes.

Az igazi elnyomás már régen nem az, amikor kijelentik, hogy az alattvalóknak semmi beleszólása nincs. Az igazi elnyomás intézményesíti a beleszólás rituáléját – csak épp valós hatása nincs.

A végére Winston megszerette a Nagy Testvért (Jelenet az 1984 c. filmből (fsz.: John Hurt)

A végére Winston megszerette a Nagy Testvért (jelenet az 1984 c. filmből)

Így viszont a lakosság kap egy eszközt arra, hogy meggyőzze magát, hogy ez igazából nem is elnyomás. Vagyis a rituális beleszólás fontos tényező a kötődés utólagos megindokolásában.

De más csatornákon is elősegíti a propaganda a kötődés kialakulását. A diktátorok meg tudják győzni a lakosságot arról, hogy nincs más lehetőség. Putyin egyik kommunikátora nem véletlenül hencegett azzal, hogy ők találták ki a mémet, mely szerint Putyinnak nincs alternatívája. És onnantól nem is volt. Elég elhitetni, és az alattvalók a saját gondolkodásukat alakítják át – a környezetük helyett.

Hiszen ha nincs kiút a putyini rendszerből, csak a hülye pattog ellene.

Akik szerint itt élned-halnod kell, azok szintén eldöntötték ezt a kérdést. Megszokni lehet, megszökni nem. Arról szemérmesen hallgatnak, hogy vajon változtatni szabad-e.

Mennyivel kényelmesebb ezt az egy meggyőződést elhinteni, mint folyamatosan azt bizonygatni, hogy a diktátor – bármilyen szempontból – jó vezető? Ennél már csak az lenne nagyobb amatőrizmus, ha mindezt észérvekkel próbálnák átverni a lakosságon.

A kiúttalanság érzésében nagy szerepe van az izolációnak is. A külvilágból érkező bármilyen információ kizökkentheti az áldozatot az ön-átprogramozásból és a szabadulás reményét keltheti benne. Nem véletlen tehát sem az emocionális, félelemre építő propaganda, sem a külvilágból érkező hírek akadályozása diktatúrákban. Ez a szindróma kialakításának két pillére: a félelem és a kiúttalanság.

Ha nincs remény és az ellenállás haszontalan, csak a hülye ugrál és duzzog. Ha most verném magam, hogy a gravitáció indokolatlanul és önkényesen behatárolja a lehetőségeimet, mindenki világosan látná, hogy éppen hülye vagyok. Furcsa módon pontosan ugyanez a reakció, ha egy diktatúrában azt mondom az alattvalóknak, hogy lázadjanak, vagy hagyják ott az egészet. Hiszen már meggyőzték magukat róla, hogy a diktatúra elkerülhetetlen, mint a gravitáció.

Nem véletlenül építgetnek a diktátorok falakat és tartanak fenn határzárat. Aki bennragadt a kelet-német börtönben, megváltoztatta a gondolkodását. Különböző irányokon és módokon, de megtanulta elfogadni, akár megszeretni a rendszert, és szomjasan ivott fel minden propagandát, ami ebben igazolta őt. Németország két fele között érezhető kulturális különbség (pdf) alakult ki pár évtized alatt.

2. Az elnyomott az agresszor szemszögéből nézi a világot. Elveszíti a saját nézőpontját

Feltűnő gondolkodási reflex alattvalói körökben, hogy a vezér szemével látják a világot és értékelik önmagukat. Egy alattvalónak hiába magyarázod, hogy hagyja már abba az uralkodó fejével gondolkodást és lépjen vissza a saját bőrébe. Nem fogja észrevenni magát.

Hány vitát ültél már végig, ahol mindenki arról beszélt, mit csinálna másként (azaz a vezető helyében)? És te magad is önkéntelenül átvetted ezt a nézőpontot.

Egy ilyen vitában nagyon nehéz a saját cipődben maradni, mert úgy érzed, hogy onnan semmit nem tudsz tenni. Inkább azon ábrándoznak, hogy ki mit csinálna, ha megnyerné a lottót… pardon, ha ő lenne a miniszterelnök.

Ennek két hatása is van: Egyrészt egy csomó energiát le lehet vezetni ábrándozással. Másrészt, és ez még rosszabb, egy csomó fundamentális kérdést ki lehet kerülni. Hogy például miért érzed magad ennyire tehetetlennek? Ez az igazi kérdés, amit fel kéne tenni.

Miért van az, hogy ha két tucat szerencsésebb országbeli polgár elégedetlen mondjuk egy korrupt, helyi vállalkozóval, nem azon lamentálnak, hogy mit tennének a mindenható miniszterelnök helyében, hanem mondjuk pertársaságot alapítanak? Mert úgy érzik, hogy ha elég zajt csapnak a sajtóban, vagy a bíróság elé viszik a dolgot, ott komolyan fogják venni őket.

És ami még fontosabb, a többi polgár is melléjük áll majd. Az emberek ki merik jelenteni, hogy igen, a korrupció egy probléma és nekik maguknak kell fellépni ellene.

Ezzel szemben ha egy tucat magyar lamentál a korrupción, a legjobb esetben is csak szabályozások bevezetéséről ábrándoznak. Legtöbbször még arról sem. Arra nem éreznek esélyt, hogy bármi is változzon, az meg biztos, hogy a hatalom nem fog tenni semmit. De még az sem biztos, hogy a többi alattvaló melléjük állna és nem őket hibáztatná inkább.

Az alattvalók, csakúgy mint a túszok, hajlamosak rá, hogy elveszítsék saját perspektívájukat. Úgy gondolkodnak a világról, mintha ők lennének a szegény, túlterhelt uralkodó, akinek kordában kell tartania ezt a sok, rosszalkodó alattvalót. Abbéli igyekezetükben, hogy megfegyelmezzék a sok (többi) alattvalót, olyan javaslatokat tesznek a saját lealázásukra, tönkretételükre és vegzálásukra, hogy csak pislogsz. És nem értik, hogy magukkal basznak ki. Teljesen átvették a túszejtőjük nézőpontját, érzik, és megvetik a problémás túszokat (mint a civil szervezetek) és azokat, akik a kiszabadításukon dolgoznak.

Az eredeti, stockholmi túszok egyike felhívta Olof Palme miniszterelnököt és őszintén megfeddte, amiért veszélyezteti az életüket azzal, hogy rendőrök állják körbe a bankot. Élő pajzsként ők maguk akarták elkísérni a bankrablókat, hogy a rendőrség biztosan ne lőhessen utánuk.

3. Az alattvaló aktívan küzd az agresszor érdekeiért

Egy Stockholm-szindrómás túsz akár a saját érdekét is figyelmen kívül hagyva, őszintén azon dolgozik, hogy a túszejtőnek minél könnyebb dolga legyen.

Elképzelhető, hogy a több éves túszejtés után a kiszabadított túsz ellened fordul, ahelyett, hogy hálásan rázná a kezedet. Elvégre lehet, hogy már évekkel ezelőtt meggyőzte magát arról, hogy ez az élet. Ha nem tette volna, akkor már beleőrült volna, amiért éveket veszít az életéből. (Pontosabban az egész élete elveszett, mert hiszen úgy tudja, hogy soha nem fog szabadulni.)

Mi is az a Stockholm-szindróma?

A bántalmazott házastárs őszintén megijed, ha feljelented a támadóját és nemhogy nem vall rá, de téged is simán hátba támad, hogy megvédje. A kisemmizett trafikos simán elmegy tüntetni a rezsim szuverenitásáért, azaz hogy a miniszterelnök továbbra is azt csinálhasson vele, amit akar.

Főleg azok vakok a saját alattvalói beidegződéseikre, akik átverhetetlennek tartják magukat. Nagyon hangos és markáns véleménnyel rendelkező emberek tudnak csak igazán alattvalók lenni. Őket a legkönnyebb megvezetni, mert abból a hiedelmükből, hogy őket nem lehet megvezetni, következik az is, hogy amire igent akarnak mondani, az alattvalói csicskulás márpedig nem lehet. Jellemzően hatalmas meggyőző- és hangerővel bírnak és terjesztik is a hiedelmet, hogy még inkább igazuk legyen. A magabiztosságuk hátterében pedig az áll, hogy az erősebb érdekét védik – abból baj nem lehet. És persze, hogy már réges-régen meggyőzték magukat arról, hogy hálistennek ők is pont azt akarják, amit akarnak tőlük.

Így lesz a túszból segítő a következő túsz elejtéséhez. Az abuzált feleségből felhajtó a férjnek. Öntudatos állampolgárból békemenetelő alattvaló.

Az alattvaló vehemensen támadja és őszintén gyűlöli azokat, aki azt merik mondani, hogy elnyomás nélkül is lehetne. De mint minden gyűlöletet és agressziót, ezt is a félelem motiválja. Meg hát azt támadja, akit mer. A rezsimet nem meri, úgyhogy a megmentőre fog támadni. A rezsim nevében.

4. Az erkölcs feltételes, és “helyes” az, ami az agresszor érdeke

A Stockholm-szindróma egyik tünete, hogy az áldozat elveszíti az erkölcsi iránytűjét. Az egyik legnyomasztóbb következménye a rendszerbe való betörésnek, hogy egy alattvaló nem tudja többé megkülönböztetni az erkölcsileg helyest attól, ami a túléléséhez szükséges. Az áldozat/elnyomott nem bízik magában. Egyebek között a saját döntéseiben sem. Miért pont az erkölcsi ítélőképessége maradna épségben?

Hogy a fent már hivatkozott kutatást (pdf) említsük: 259 berlini lakossal dobókockás kísérletet végeztek, ahol minél nagyobb számot kellett dobni. A kelet-németek önbevallásos alapon gyanúsan nagyokat dobtak. A nyugat-németek is csaltak, de kevesebbet, és minél többet töltött valaki a berlini fal rossz oldalán, annál „nagyobbakat dobott”.

Minél erőteljesebben kényszerít egy rendszer a betörésre, annál kevesebb helye marad az egyéni erkölcsnek. És annál könnyebb összekeverni a büntetés hiányát az erkölccsel.

Hány beszélgetést hallottatok már, ahol valaki azt mondta, hogy tudja, hogy amit tesz nem helyes, de itt csak úgy lehet boldogulni? Vagyis az erkölcs szögre van akasztva, marad helyette a jog. Vagy néha még az sem. Úgyis az lesz, amit a hatalom akar, mindegy, mi van leírva.

Az elnyomásban az a „helyes”, ami az elnyomó érdeke (úgyis törvénybe fogja iktatni és erőszakszervezetekkel betartatni) és az a „helytelen”, ami sérti az érdekeit, vagy macerássá teszi az elnyomást. És ezt a saját gyerekébe is beleveri az alattvaló, nemhogy a szomszédba. A túlélés érdekében. Nem a szabadulásért.

Szóval ezt kéne röviden elmagyarázni, amikor legközelebb megkérdezik, miért nincs az utcán a fél ország. Meg azt, hogy hogyan alakul ki és öröklődik a tanult tehetetlenség. Erről szól a sorozat következő része.

(A poszt első része itt olvasható el.)