A görög drámának két alapértelmezése van. Az egyik szerint  a görögöknek van igazuk, a Trojka pedig neoliberális és gonosz (esetleg hülye is). A másik szerint a Trojkának van igaza, a görögök pedig kommunisták és hülyék (esetleg gonoszak is).

Mondanám, hogy a kettő között vannak árnyalatok, de valójában csak a jobboldalon látok ilyet. Elég sokan (még az IMF is) elismerik, hogy az Európai Unió, illetve a Trojka elrontotta a dolgot. Többnyire az extend and pretend fals elvét bírálják (vagyis annak színlelését, hogy a kölcsönök teljesen visszafizethetők, és csak a lejáratok meghosszabbítása reális megoldás). Ezzel szemben az elvhű baloldalon még nem láttam olyan feltételezést, miszerint a Ciprasz-kormány netán, esetleg, hátha valamit rosszul csinált.

Szerintem egyik oldalnak sincs igaza, és egyik se meri vagy akarja bevallani magának a tévedése lényegét. Sőt, el sem jut a felismeréséig, mert ha eljutna, akkor (politikailag) öngyilkos gondolatok fordulnának meg a fejében.

Baloldalon a világért sem ismernék el, hogy itt nem a neoliberalizmus és annak megoldási receptjei buktak meg, hanem a jóléti állam, de valami ordas nagyot bukott. Pontosabban: az önmagáért való jóléti állam.

A fejlett világban Svédországtól Görögországig, Olaszországtól Németországig és Japánig megfigyelhető egy ciklus: a nagy gazdasági világválság után, viszonylag alacsony újraelosztási ráta mellett, a technológiai fejlődésen és olcsó energiahordozókon alapuló, gyors növekedés kezdődött. Ez általában megtört a világháborúban, de a trend helyreállt, és még évtizedekig tartott. Ahogy az egész társadalom gazdagabb lett, megerősödött a nagyobb egyenlőség, a tetemes állami transzferek és kiterjedt piackorlátozó garanciák, egyszóval a jóléti állam iránti igény. A kormányok megtették, amit a töbség elvárt tőlük, mivel már tellett rá, az újraelosztási ráta megnőtt, a rendszer “igazságosabb” lett, és a növekedés már az olajválság előtt lassulni kezdett.

Más kérdés, hogy mi a véleményünk a jóléti államról, de ezek tények, az emberek a fejlettség egy bizonyos fokán, demokráciában általában ezt akarják. A politikai következményekről annyit, hogy a rendszertagadó pártok ott erősödnek meg, ahol már kiépült a jóléti állam, viszont az egy főre jutó GDP viszonylag alacsony (lett).

Görögország egyrészt annyiban különleges, hogy a szörnyű politikai állapotok miatt a jóléti átalakulás kezdete kitolódott az 1980-as évekig. Másrészt azért, mert a többi fejlett országgal ellentétben a görög jóléti állam nem a technikai fejlődésen alapuló, exportképes ipari növekedés gyümölcseit aratta le főként (Görögország exportja ma kb. harmada a hasonló lélekszámú Magyarországénak, és a harmadakkora lakosságú, feltörekvő Litvánia szintjén van.) Hanem részint a természeti adottságból eredő komparatív előnyöket hasznosította (agrárium, hajózás, idegenforgalom), részben kölcsönöket és uniós pénzeket öntött a hatalmas, jótékony (leginkább magával jótékony) államapparátusba, és csatornázott át onnan – magyar szakkifejezéssel – “az embereknek”.

Görögországban azért lett jóléti állam, mert az 1981-ben hatalomra kerülő szocialista kormányzat úgy döntött, hogy annyi jobboldali sanyargatás után ez már jár a népnek. Ez azonban nem lett volna elég, Papandreu kísérlete a görög demokrácián belül hamar elbukott volna. Kellett hozzá egy demokrácián kívüli tényező: az Európai Közösség, amely úgy döntött, hogy egy tagállamnak így dukál. Görögország volt az első ország a Koppenhága-Trieszt-tengelytől keletre, és az első közelmúltbeli diktatúra, amit felvettek az immár szociálisan érzékeny EK-ba. Brüsszelben demonstrálni akarták, hogy egy ilyen ország is felhozható a régi nyugati demokráciák élhetőségi szintjére. Sikerülni sikerült, de a görög jóléti állam fabrikátum volt.

Természetesen ha csaknem három évtizeden át senki sem szól sem Görögországból, sem Brüsszelből, hogy ez egy hazugságépítmény, akkor nemzedékek nevelődnek arra a kételymentes meggyőződésre, hogy ez a dolgok rendes menete. Ez az, ami defaultból jár nekünk, és amitől valakik meg akarnak fosztani. Nem hülyék, nem gonoszok – a hétköznapi, megélni akaró ember így működik. És amikor a konstrukció összedől, azt a nagy többség nem tudja másnak tulajdonítani, mint külső gonoszságnak.

Ugyanaz lilában, mint Magyarországon. Nem lehet elismerni, hogy a görög jóléti államnak évtizedeken át nem volt valóságalapja.

Akkor ugyanis a globális/antiglobalista baloldalnak el kellene ismernie alapvető tévedését. Azt, hogy felcseréli az okot és az okozatot. Mert a valóságban nem a szerves gazdasági fejlődés a jóléti állam terméke, és a jóléti állam nem is maga a fejlődés, hanem fordítva: a szerves gazdasági fejlődést lehet beváltani jóléti államra, ha a többség demokratikusan ezt választja. A tévedés kötelező be nem ismerése az egyik, baloldali tabu.

A helyzetet súlyosbította, hogy a 2010-es megszorítási parancsot követően a régi görög pártok kormányainak – szintén magyar módra – eszük ágában sem volt lesoványítani a túlhízlalt államot, hozzányúlni az oligarchiához, viszont erősen maguk, mármint az államilag addig is kedvezményezett középosztály felé hajlott a kezük az addig is szegényebb csoportok felgyorsított elszegényítése árán. Szélsőbalról nézve ez rémlett “neoliberalizmusnak”, holott ugyanúgy semmi köze nem volt a piaci szabadsághoz, pláne a piac “uralmához”, mint Magyarországon. Az Unió meg hagyta. Kezdettől fogva mindent ráhagyott a züllött görög kormányokra.

Szemrebbenés nélkül tudomásul vette, hogy 1981-ben, Görögországban egy gátlástalan demagóg került hatalomra Andreasz Papandreu személyében, aki Brüsszel ellen kampányolt, majd miután nyert, odatartotta öblös markát Brüsszelnek. Az EK, majd az EU öntötte a pénzt Görögországba, nem véve tudomást a hatalmas államháztartási hiányokról, a rohamos eladósodásról, az állami bürokrácia hatalmasra növesztéséről, az oligarcharendszer megtartásáról, a rettenetes adómorálról és mindennek tetejébe az olimpiai kalandról. Brüsszel két évtized tanulságai ellenére hagyta, hogy becsapják, amikor felvette Görögországot az eurozónába, és ezzel egészen a 2008-as válságig garantálta a pénznyelőgép további működését. Azután meg tüneti kezelésbe fogott hatalmas költségek árán, de csak tovább súlyosbítva a bajt.

Nem arról van szó, hogy Brüsszel vagy a Trojka “ráerőlteti akaratát” szegény görögökre. Egyszerűen ő diktálja a feltételeket, mert ő van ilyen helyzetben. Egyébként a megelőző évtizedekben is “ráerőltette akaratát” Görögországra (“jóléti állam leszel, ha belegebedsz is”), és akkor senki sem tiltakozott az egyenlőtlen erőviszonyok miatt.

Többről van szó. Az EK/EU puszta jóindulatból és hanyagságból beláthatatlan időre tönkretett egy jobb sorsra érdemes országot. (Úgy, hogy Görögország közben élvezte.) Ezt a hatalmas politikai bűnt nem ismerheti be magának. A bűnt pedig azért követhette el, és azért nem ismerheti be, tehát azért nincs felelős, mert az EU nem demokrácia.

Ezt sem szabad beismerni. És ez a másik tabu. Az egyszerűség kedvéért nevezzük jobboldalinak.

A demokrácia ugyanis utoljára ókori görög változatában jelentette a többség akaratának érvényesülését. De nem is azt jelenti, hogy a többség akaratának érvényesülése mellett a kisebbség jogait és szabadságát is megvédi, mert ez a liberalizmus. Az újkori demokráciának az is a lényegéhez tartozik, hogy a rosszul kormányzók, a politikai bűnöket elkövetők megbuktatásának békés, intézményes eszközei vannak. A politikai felelősség nem elvont, hanem a bűnöket és hibákat a bukás büntetése követi. (A jutalom pedig annyi, hogy az illető kormáényra kerül, vagy folytathatja a kormányzást.) Ha a bűnök tetszenek a népnek, a büntetés elhalasztódhat, mint Görögországban, de nem a végtelenségig – 34 év elteltével az 1981 utáni görög elitet is elsöpörték.

Mint annyiszor, a szélsőbalos, de roppant éles szemű Slavoj Zizek trafált a lényegbe a mérsékelt jobb- és baloldaliak helyett:. Cipraszt idézi, aki azt mondta, hogy ha leülhetne egy vacsorához Angela Merkellel két óra alatt kidolgoznák a megoldást. “Ő és Merkel, a két politikus, a nézeteltérést politikainak fognák föl, ellentétben az olyan technokrata ügyintézőkkel, mint Jeroen Dijsselbloem, az Eurocsoport elnöke.” Hozzátehetjük: két demokratikusan megválasztott és demokratikusan leváltható politikus.

Mivel azonban az EU-ban nincs (demokratikus legitimációjú) politikai felelős (Kissinger: “Kit kell hívnom, ha Európával akarok beszélni? Adjanak egy számot!”), a teljes vitát pénzügyi-számviteli, “ideológiamentes”, azaz a demokráciától független játéktéren folytatják, mintha csak adósságról és a törlesztés gazdasági feltételeiről lenne szó, abból pedig sohasem lesz politikai megoldás. És minél tovább késik a politikai megoldás, annál jobban elmérgesedik a válság.

Az Európai Unió szociális érzelmű (általános választójog mellett ezt jelenti Európában a többségi akarat érvényesülése) és liberális közösség, de nem demokrácia. A bukás lehetetlen, nincs felelősség. Az Európai Parlament választása a pillanatnyi nemzeti politikai hangulatok összegeződése, semmi köze az európai pártszövetségek előző ciklusbeli strasbourgi teljesítményéhez. A kormányszerű Európai Bizottság nagykoalíciós testület, tagjait a tagállamok jelölik a hazai politikai erőviszonyoknak megfelelően, összetételének a politikai teljesítményhez nincs köze, bukni nem lehet. Az aktuális politikai cselekvésről állást foglaló Európai Tanács a regionális (rész-)érdekek képviseletének fóruma, számonkérhető politikai felelőssége nincs.

Az, hogy egy közös vagy tagállami politika európai szemszögből “helyes”-e, nem a demokrácia próbáján dől el, hanem az illetékes testületek egy bonyolult és részletes alapjogi, életminőségi, számszerűsített gazdasági szabály-, norma- és szabványrendszerhez viszonyítják, ráadásul politikai érdektől befolyásolva, és a jó kormányzás vagy a kormányzók felelőssége (avagy tisztessége) nem tartozik e normák közé. (Ezért reménytelen Brüsszeltől várni pl. a magyar helyzet jobbítását, értsd: Orbánék bármilyen hatásos megregulázását.)

Ha európai részről van első számú felelőse Görögország csupa jószándék tönkretételének, a görög gazdaság, a pártok és politikai közösség demokrácia szempontjából való elzüllesztésének, az Jacques Delors volt, a Bizottság 1985 és 1995 közötti szocialista elnöke. De mivel ebben az intézményrendszerben nincs politikai felelősség, ezt föl se lehet vetni. Mindenesetre az EK/EU leginkább az ő vezetése alatt tolódott balra, és lett normájává a jóléti állam mint öncél – akár van alapja, akár nincs -, míg a procedurális képviseleti demokrácia nem.

Ennek a bejegyzésnek az volt az eredeti címe, hogy “Ébredj föl, Európa!”, de Zizek vagy a New Statesman szerkesztője megelőzött. Hogy milyen láncreakciót indít el a görög válság, esetleg a brit kilépés,  és hol ér véget az Unió belső bomlása, az kiszámíthatatlan. De a végén praktikus lenne áttérni a demokráciára, ha nehéz és költséges is, különben az egésznek semmi értelme, és ha nincs értelme, össze fog dőlni.

 

A kiemelt kép forrása: youtube.com (ZDF Neo).