Múlt heti írásomban azt a klasszikus érvet bíráltam, miszerint a bevándorlók elveszik a helyi dolgozók munkahelyeit. Amint azt láttuk, ez sem elméleti, sem empirikus alapokon nem állja meg  a helyét. Mégis van a bevándorlás körül néhány olyan nyitott kérdés, amiről érdemes és kell is beszélni.

Először is problémaként merülhet fel, hogy mi történik, ha az újonnan érkezők nem a munkapiac, hanem a szociális ellátórendszer nyújtotta lehetőségek által kívánnak vagy tudnak főként megélni. Ezzel kapcsolatban szintén rendelkezésünkre áll néhány empirikus eredmény. Vannak kutatások , amik arra engednek következtetni, hogy a bevándorlók többsége nem a szociális rendszertől függ, adott esetben kevésbé gyakran vesznek igénybe jóléti szolgáltatásokat, valamint gyakran, de nem mindig kifejezetten nettó adóbefizetők.

Utóbbi hivatkozott tanulmány azonban arra is kitér, hogy főként a magas képzettségűek bevándorlásának van nettó pozitív hatása az adóbevételekre, az alacsony képzettségű bevándorlók viszont gyakran nettó költséget jelentenek az adófizetőknek. Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy a bevándorlók a vizsgált országok közül csak kettőben, Franciaországban és Németországban veszik igénybe a hazaiaknál nagyobb arányban a munkanélküli segélyeket és a szociális juttatásokat. A jóléti rendszerhez kapcsolódó aggodalmak tehát, bár gyakran eltúlzottak, mégis mindenképpen megalapozottabbak, mint a foglalkoztatással kapcsolatosak. Itt is tennünk kell azonban néhány további kitételt.

Jó néhány tényező befolyásolhatja azt, hogy az alacsony képzettségű bevándorlók milyen mértékben veszik igénybe a munkapiac nyújtotta lehetőségeket, és milyen mértékben támaszkodnak a szociális rendszer teremtette lehetőségekre/segélyekre/juttatásokra.

Az egyik nyilvánvalóan a szociális rendszer bőkezűsége, illetve az, hogy a segélyek gyors kivezetésével mennyire bünteti az ellátórendszer a munkavállalást. Ez az, amit gyakran emlegetnek a bevándorlás kritikusai, és még Milton Friedman – aki elvi szinten a korlátozatlan bevándorlás híve volt – is amellett érvelt, hogy a teljesen nyitott határok nem összeegyeztethetőek a jóléti állammal. Ezeket az aggodalmakat azonban némileg árnyalja annak a lehetősége, hogy a tömeges bevándorlás nyomán kialakuló nagyobb etnikai heterogenitás negatív hatással van a jóléti állam méretére (ami viszont a magasabb szociális juttatások híveit töltheti el aggodalommal).

Ennek oka meglehetősen egyszerű, egyszersmind elszomorító. Az emberek szívesebben szavaznak meg jóléti juttatásokat akkor, ha azt nagyrészt olyanok kapják, akik hozzájuk hasonlóak, és emiatt jobban tudnak azonosulni velük. Az etnikai és kulturális heterogenitás növekedése pedig növeli azok arányát a támogatottak között, akik „idegenek”. Az elérhető empirikus bizonyítékok ezzel kapcsolatban egyelőre vegyesek, de mindenesetre érdemes ezt a lehetséges mechanizmust is észben tartanunk.

Bevándorlás Amerikába, 1887-ben. 1886 és 1924 között közel 14 millió migráns érkezett az Egyesült Államokba (forrás: National Park Service)

Bevándorlás Amerikába, 1887-ben. 1886 és 1924 között közel 14 millió migráns érkezett az Egyesült Államokba (forrás: National Park Service)

A következő kérdés arra vonatkozhat, milyen tényezők miatt lehetséges az, hogy bár az alacsony képzettségű bevándorló szeretne elhelyezkedni a munkapiacon, mégsem tud. Ezzel kapcsolatban megint a „baloldal felé” szolgálhatunk rossz hírrel. A közgazdászok körében egyes nyugat-európai gazdaságok régóta ismert problémája a munkapiacok rugalmatlansága, aminek következtében ezek a gazdaságok többek között az újonnan érkező képzetlenek tömegeit sem tudják kívánatos mértékben foglalkoztatni. A problémák néhány fontosabb gyökere:

  • a viszonylag magas minimálbérek, amelyek sok alacsony képzettségű és tapasztalatlan potenciális munkavállalót áraznak ki a piacról,
  • az erős szakszervezetek és az általuk kialkudott, a minimálbérhez hasonló hatást produkálni tudó szektorális béralkuk,
  • az ugyancsak erős szakszervezeti lobbi által támogatott erős munkavállalói jogosultságok rendszere, amely többek között jelentősen megnehezíti a munkások elbocsátását, ezen keresztül pedig ellenösztönzi új munkások felvételét, illetve a már foglalkoztatottak státuszának kvázi bebetonozásával is sokakat kizár a munkapiacra való belépéstől.

Ahhoz tehát, hogy a fogadóországok az alacsony képzettségű bevándorlókat is hatékonyan tudják integrálni gazdaságukba, és ezáltal megfelelően ki tudják használni azokat az előnyöket, amelyekről a múlt heti cikkünkben beszámoltunk, érdemes tanulni a nyugat-európai jóléti államok tapasztalataiból, és rugalmas munkapiaci szabályozással lehetővé kell tenni, hogy az alacsony hozzáadott értéket produkáló munkások is könnyebben helyezkedhessenek el a munkapiacon.

Ez nemcsak hatékonysági kérdés. A magyarországi (új) baloldal gyakran panaszkodik az erős szakszervezetek hiányára és a munkavállalói jogok csorbítására; a nyugat-európai tapasztalatok azonban azt üzenik számukra, hogy a túlzott „munkásvédelmi” attitűd kifejezetten a sérülékeny társadalmi csoportok kirekesztéséhez járulhat hozzá.

A fentiekben néhány praktikus gazdasági problémát néztünk meg, ami árnyalhatja a bevándorlással kapcsolatos, előző írásomban felvázolt optimista képet. Szeretném azonban ezúttal is optimista hangon befejezni mondandómat. Milyen normatív következtetéseket lehet levonni a fentiekből? Jelentik-e a bevándorlással kapcsolatos praktikus problémák azt, hogy az újonnan felerősödő bevándorlásellenes attitűd indokolt lenne?

Véleményem szerint, bár a problémák miatt a bevándorláspárti álláspont is árnyalandó, és a lehetséges kulturális feszültségekről sem szabad megfeledkezni, a válasz a kérdésre alapvetően az, hogy nem. A bevándorlásról szóló nyugati diskurzus gyakran kizárólag hazai, nemzetállami szemszögből vizsgálja a kérdést, háttérbe szorítva azt a tényt, hogy a nagyobb migráció óriási pozitív hatást gyakorol magukra a migránsokra, még azokra is, akik – a magyar kormány kifejezésével élve – „megélhetési bevándorlók”.

Miért kellene rossz szemmel nézzük azt, hogy emberek egy jobb élet reményében gazdagabb országokba vándorolnak? Michael Clemensnek és társainak becslései alapján az országok közötti határok teljes megnyitása a bevándorlás előtt a világ GDP-jének megduplázódását eredményezheti. A hasznok nagyobb része ugyan nem a fejlett világ jelenlegi lakosainál jelentkezne (bár mi is összességében inkább nyertesei lennénk a folyamatnak, a múltkor bemutatott mechanizmusok révén), de miért ne mozdulhatnánk el egy, a jelenleginél kozmopolitább nézőpont irányába, ha a bevándorlás hasznait és költségeit elemezzük?

Ezen álláspontomat természetesen nem muszáj az olvasóknak is osztaniuk, azonban, ahogyan Tyler Cowen érvelt egy kiváló írásában, a közgazdaságtani megközelítés egy fontos jellemzőjének tekinthető, hogy az embereket alapvetően egyenlően kezeli mind akkor, amikor az emberek magatartását értékmentesen vizsgálja, mind pedig akkor, amikor ebből normatív következtetéseket von le. A politikai jobboldal féltheti a nemzeti kultúrákat a tömeges bevándorlástól, a politikai baloldal pedig a jóléti állam egyes elemeit, mégsem szabadna megfeledkezni arról, hogy végső soron emberekről van szó. Akik ráadásul, ha jól csináljuk, minket is gazdagabbakká tehetnek.

(Az írás, az első részhez hasonlóan, először a Morfondir.ro portálon jelent meg.)