„York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át.”

(Shakespeare: III. Richárd)

És azután mi lett belőle?

(Ansinn)

 

2018 nyara elég vacak lett. Persze, ebben az időjárásnak is komoly szerepe van, aki július utolsó harmada előtt ment el nyaralni, annak nem volt egy jó hete a strandon. Az egyik napról másikra 10 fokot változó hőmérséklet, a gyakori viharok nem tesznek jót az ember kedélyének.

Persze, nem ez a mi bajunk. Volt itt egy választás, ami előtt többen is megmondták, hogy nem jöhetünk jól ki belőle. De a szíve mélyén a leginkább szkeptikus, a legmélyebben cinikus, a legjobban kiábrándult NER-ellenzéki is dajkált valami halovány reményt. Az elkeseredés a korábbiaknál valamivel nagyobb volt, mert nagyon mást vártunk még napközben is. A választás furcsaságainak megfelelő ki nem vizsgálása mind a mai napig táplálja a gyanút: a regnáló kormány nem törvényesen szerezte meg az alkotmányozó többséget.

Talán a 2002-es Fidesz-bukta után érzett így az ő támogatóik tábora. Csakhogy akkor ellenzékbe kerülni még nem jelentett totális összeomlást, míg a mostaniak lényegében minden hitelességüket, mozgósító erejüket elvesztették. Még a civilek össze tudtak hozni néhány komolyabb tiltakozó megmozdulást, ami körülbelül arra volt elég, hogy a résztvevők kieresszék a gőzt.

És beindult a NER. A kétharmados – alkotmányozó – parlamenti aránnyal röviden és kegyetlenül átnyomtak – és a jövőben is átnyomnak – bármit és annak az ellenkezőjét is az Országgyűlésen. Talán nem a legsúlyosabb, de egyik leginkább látványos megjelenése volt a megerősödött hatalom cinizmusának az, ahogy a Magyar Tudományos Akadémiával elbántak: kaptak 54 percet annak a törvényjavaslatnak a véleményezésére, ami megfosztja őket a kutatásfinanszírozástól.

Az Akadémia helyzetéről és elmúlt nyolcévi magatartásáról persze lehet véleményünk, de ez a látszatra sem adó, bunkó lekezelés jól példázza a kiépülő új rendszer egyik fő vonását: az emberi teljesítmény lebecsülését, az embertársnak járó alapvető tisztelet megtagadását a látványos pózok mögött. A kultúrkampf beindítása jól illeszkedik a folyamatba, ami már régen elkezdődött, de ősszel bontakozik majd ki igazán a maga durvaságában.

A fő baj az, hogy elveszett a változás reménye. A választásokon részt vevő pártok és támogató holdudvaruk hangadói egyelőre nem bírnak mást kitalálni, mint a néhányszor apró győzelmet és jóval többször nagy bukást eredményező teljes összefogás további erőltetését. Az áprilisi országgyűlési választás után szükségessé vált a képviselővé vált polgármesterek helyének betöltése. Ezeken az időköziken sikerült is közös ellenzéki jelölteket indítani, civileket, helyi kötődésűeket. Mind elbukott.

 

Rosszkedvünket nem is annyira maga a sorozatos bukások ténye okozza, hanem az, hogy mennyire nem képes senki semmi előremutató gondolattal előállni. Akiktől várhatnánk, azok most éppen lapítanak, vagy súlyos önmarcangolással vannak elfoglalva. Nem véletlenül röpködnek az interneten a vádak, miszerint az ellenzék pártjai a Fidesz zsebében vannak. De nem jobb a helyzet a parlamenten kívülieknél sem. A Momentum és a MOMA szinte eltűnt a képből, a PKP sosem volt rajta, de nem is látszik, hogy most akarna beindulni. A kínosan tátongó rést előbb-utóbb persze be fogja tömni valami új szerveződés, de nem rózsásak a kilátások.

Hogyan űzzük el a rosszkedvet nyarunkból? A klasszikus megoldás mindig kéznél van: visszavonulni, lemerülni, kibekkelni. Műveljük kertjeinket, olvassunk jó szerzőket, nézzünk filmeket, járjunk színházba, koncertre! Ezzel az a baj, hogy a meghirdetett kultúrharc előbb-utóbb átcsap a kerítésen, elérhetetlenné válnak a jó könyvek, filmek, az olvasható lapok, a hallgatható rádió- és nézhető tv-csatornák után eltűnnek majd azok a színházak is, ahova még érdemes elmenni. Persze, a család és a barátok maradnak, legalábbis addig, míg működik a Skype és a Facebook. (Sokan dolgoznak azon, hogy ne működjenek.)

Szóval, mégis csak kéne tenni valamit. Már csak azért is, mert az emberi természettel nagyon nem fér össze, hogy csak tehetetlenül várja, mi következik. Az az alattvaló. Az ember attól vált emberré, hogy miközben alkalmazkodott környezetéhez, alakította is azt. A társadalmit is.

De mit lehet enni egy olyan országban, amelynek népe – ha igaz – 49%-ban a NER-re szavazott? Ráadásul egy olyan Európában, ahol hullámokban erősödik a populizmus és a nacionalizmus, előre vetítve a XXI. század katasztrófájának árnyékát? Csakis egyet: azt a 49%-ot kell lebontani. Túllépve a választás utáni csalódásból fakadó „birka nép”-ezésen, meg kell érteni, mi is volt vonzó a Fidesz-KDNP ajánlatában és miért nem kellett a – többé-kevésbé – összefogott ellenzéké?

Ne lovagoljunk azon, hogyan működött ez az összefogás! Azon sem, hogy volt-e program. Volt, ha nem is mindenki írta le és szerkesztette csinos kötetbe. A megszólalások, a választási gyűléseken elhangzottak, a sajtóközlemények és –beszélgetések során elhangzottak igenis adtak képet azoknak a pártoknak a terveiről is, akik legfeljebb néhány lózungot bírtak papírra vetni. (Itt is adhatnék linkeket, de most már minek?)

A válasz a magyar választók értékrendjében rejlik. Az első sokkot e témában a TÁRKI kutatásai hozták. Annyira más képet adott a társadalomról, hogy a sokk miatt nem is igen használta senki az eredményeket. Bár más interpretálásban, de ugyanezek jelentek meg a Policy Solutions intézet idei anyagában is. Mi a közös e két erősen eltérő kutatás sorozat megállapításaiban? Az, hogy a magyarok elképesztően hatalomfüggők. A megoldásokat nem saját cselekvésüktől várják, hanem az államtól.

A függés persze ahhoz vezet, hogy senkiben nem bíznak, hiszen mindenki potenciális ellenfél a hatalom kegyének megszerzéséért és megtartásáért folyó küzdelemben. Elvárják a segítséget, támogatást, de maguktól nem igazán akarnak ilyesmit adni másoknak és nem is feltételezik másokról az önkéntes szolidaritást. Ez a kollektivizmus. Ez hozza népünket közös nevezőre az ortodox balkáni mentalitással: az egyént ott is alá kell rendelni a közösségnek. Van ennek baloldali és jobboldali címkét viselő változata, a szakértők éveket tudnak vitatkozni az különbségeken és azokon belüli árnyakatokon. Hagyjuk őket, nem érdemes ezzel tölteni az időt!

A feladat nagy és nehéz: meg kell változtatni a magyar közgondolkodást. A kollektivista máz alatt sokan valójában individualisták, hát nyissunk teret nekik! Bár sokféle kezdeményezés létezik ma is, nem véletlenül idéztem az Ellenpropaganda oldalról. Van ott más is: minőségi irodalom az egyéni szabadságról, méghozzá magyarul. De ott vannak a Paradigma Intézet és a Szabad Piac rövid videói is, amelyek szintén az egyéni szabadság és boldogulás egy-egy fontos kérdését járják körül. Sok-sok hasonlóra volna még szükség. A szabadság nem elvont fogalom, hanem mindenki életét meghatározó feltétel, nem maradhat a politológusok és filozófusok műhelyeiben.

A szabadság értelmezése azonban nálunk elég sajátos: szabadságról beszél Orbán Viktor is, amikor „a nemzet függetlenségét” védi az általa kreált ellenségektől. Pedig pont azért kreálja őket, hogy az ellenük folytatandó harc (a militáns kifejezések, párhuzamok iránti vonzódása elég árulkodó) jegyében begyűrje az egyéni szabadságot az állítólag fenyegetett kollektív alá. Elpusztítva az önkormányzatokat, a civil önszerveződéseket, a független gondolkodás terepeit. Nem nehéz felismerni, hogy itt messze nem szabadságról van szó, hanem az uralomról.

A jövő politikai küzdelmei (na tessék, én sem tudok jobbat!) a kollektivisták és az individualisták, ha jobban tetszik: a közösségi és az egyéni jogok hívei között zajlanak. A bal- és jobboldal közötti százéves háború értelmetlenné vált. A hálózatok világában, ami most épül, nincsenek merev határok és tartós formációk. A gazdasági szereplők egyéni értékeik és vonzalmaik szerint kapcsolódnak egy-egy probléma megoldására, de nem oldódnak fel egymásban. Vannak tartós kapcsolatok és vannak alkalmiak, meg mindenféle a kettő közötti skálán. Miért is várja bárki, hogy társadalmi lényként másként viselkedjünk? (Ne feledjük: a gazdaság csak a társadalom egyik metszete.)

A NER nacionalista kollektivizmusát nem fogja másféle kollektivizmus legyőzni. 2008 óta nem sikerült és semmi jele annak, hogy rövid időn belül fog. Szöges ellentétét kell vele szembe állítani: az egyéni jogokat. A személyes szabadságét, a magántulajdonét, a szabad kezdeményezését, az önkéntes együttműködését.

A kérdés nem csupán Magyarországot érinti. Hasonló ellentétek feszülnek Európa más országaiban is. Ezért is fontos lenne, hogy már a jövő évi európai parlamenti választáson legyen nálunk szabadságpárti alternatíva. Itthon csak annyi a tétje, hogy demonstrálja a másfajta gondolkodás létét és létjogosultságát. A kontinensen viszont a jobb- és baloldali populizmus visszaszorításához járulhat hozzá minden kollektivistáktól elszerzett szavazat.

(Fotó: hvg.hu)