Magyarországon az eurócsatlakozás időzítése miatt lángolt fel nemzeti vita. Olaszországban az eurózónában való bennmaradás vagy kilépés dilemmája miatt.

A márciusi választásokat az illegális bevándorlás mellett az euróvita uralta. A két győztes populista párt közül az Öt Csillag (M5S) eurószkeptikus, a Liga euróellenes, a kampányban nyíltan flörtölt az Italexittel, a valutaunióból való kilépéssel. Sergio Mattarella államfő egy ideig éppen azért blokkolta a populista kormánykoalíció megalakulását, mert Paolo Savona személyében olyan közgazdászt javasoltak pénzügyminiszternek, aki az eurót „bukott projektnek”, „német ketrecnek”, „német valutának” nevezte.

Lényegében a Liga álláspontját hangoztató Savona szerint Németország a közös valuta fő haszonélvezője, amely olcsó kölcsönökkel árasztja el az euróövezetet német áruk vásárlásához. Közben Olaszország – másokkal együtt a periférián – nyakig eladósodik és elveszíti maradék monetáris szuverenitását is a Berlin befolyása alatt lévő Európai Központi Bank (EKB) javára. A hivatalba lépő új kormánynak készenléti tervet kell készítenie az eurózónából való esetleges kilépésre – mondta Savona.

Három hónapos belpolitikai káosz után Mattarella beadta a derekát és megalakulhatott a M5S-Liga, balos-jobbos kormány, amelyben Savona EU-ügyi miniszter lett. Felmerül a kérdés: a politikai bűnbakkeresésen túlmenően van-e valóságos alapja az olasz eurószkepticizmusnak? A választ Németország és Olaszország összevetésével világítjuk meg.

Német-olasz teljesítménykontraszt

Németország az eurózóna legnagyobb gazdasága, Olaszország az előkelő harmadik helyen van. A közös valuta működésének két évtizedében az eurózóna nehézsúlyú tagjai közül e két ország gazdasági és pénzügyi teljesítménye között alakult ki a legkirívóbb különbség.

Ha lassú tempóban is, Németország GDP-je éves átlagban másfél százalékkal bővült az eurós időszakban. Az olasz gazdaság 0,3 százalékkal lényegében egy helyben vesztegelt, de az egy főre eső GDP így is öt százalékkal kisebb, mint az euró bevezetése előtti. (Innen ered az „elveszített évtizedek” olasz politikai szóképe.) Miközben a német termelékenység ötödével emelkedett, az olasz termelékenység szinten maradt.

A munkanélküliség Németországban 10 százalékról 4 százalék alá esett, Olaszországban azonban makacsul magasan, 11 százalékon maradt. Mindkét országnak erősen nyitott gazdasága van. Az euró bevezetését követően a német export valósággal megtáltosodott, és az eget verő kereskedelmi mérlegtöbblet lett a gazdasági növekedés és munkanélküliség-csökkentés motorja.

Olaszország külkereskedelme azonban az eurós évek többségében deficites volt. Az export GDP-n belüli aránya (30 százalék) jóval Németországé (46 százalék) alatt maradt. Olaszország a valutaunió legnagyobb adósává vált, Németország a pedig a legnagyobb hitelezőjévé. A GDP-arányos olasz adósságráta (132 százalék) több mint duplája a németének.

Az EKB bőkezű mennyiségi lazítási programja keretében végrehajtott masszív kötvényvásárlások nélkül Itália már évekkel ezelőtt fenntarthatatlan pályára, mély adósságválságba került volna.

Az ellentétes teljesítmény legkifejezőbb mutatója azonban az egységnyi nemzeti jövedem előállításához szükséges munkaerőráfordítás (bérek és juttatások), angol nevén: unit labor cost (ULC). A ULC-t tartják a legátfogóbb nemzetközi versenyképességi mutatónak, mivel együttesen tükrözi az inflációs rátát (amely általában árnyékként követi a nominális bérek emelkedését) és a termelékenységet.

Németország és Olaszország ULC-trendjei nagyon eltérően alakultak az eurós érában, aminek komoly szerepe volt a két ország közötti teljesítményszakadék elmélyítésében. 2000-2016 között az olasz ULC 40 százalékkal ugrott fel, miközben Németországban ennek felével sem emelkedett. Ez fehéren-feketén jelzi, hogy drasztikusan csökkent az olasz gazdaság versenyképessége Németországgal szemben. Itt kapcsolódik össze az olasz euróellenesség a valutaunió alapvető szerkezeti fogyatékosságaival, az euróövezet „német problémájával”.

A “német probléma”

Az euró bevezetésével tökéletes szinkronban a német exportfölösleg szárnyakat kapott: ötszörösére szökött fel 2000 és 2017 között. Ebben fontos szerepet játszott két sajátos körülmény. Az egyik a „német” euró reálárfolyamának „belső” leértékelődése a szigorúan követett bérfegyelemnek és az abból fakadó alacsony inflációnak köszönhetően.

Németországban az euróövezeti (és világpiaci) versenyképességet alapvetően meghatározó ULC sokkal kisebb mértékben emelkedett, mint a ClubMed-országokban. A valutaunión belüli árfolyamkorrekció lehetetlensége miatt ez becslésem szerint több mint 20 százalékos burkolt reál-leértékelődést biztosított a „német” eurónak olasz relációban, s ezzel arányos, pótlólagos versenyképességi előnyt a német exportőröknek. A tartósan alulértékelt euró a német cégeknek nyújtott burkolt exporttámogatással egyenértékű. A németek azonban – ilyen vagy olyan mértékben – az összes eurós taggal szemben élvezik a belső leértékelés exportserkentő és importfékező hatását.

Ezt az állapotot nem Németország találta ki magának tudatosan, az.egyoldalú előnyök azonban ettől függetlenül léteznek és jelentősek, miközben Berlin nem tesz semmit a távlatilag fenntarthatatlan külső egyensúlytalanságok korrigálására. (Sajnos a monetáris unión belül felállított Monetáris Aránytalanságok Mechanizmusa nem működik hatékonyan, részben mert aszimmetrikus, azaz jóval elnézőbb a fizetési mérlegtöbblettel, mint a deficittel szemben.)

A másik tényező az eurónak a lebegő nemzeti valutaárfolyamokkal szembeni születési rendellenessége, rendszerhibája. Konkrétan az aránytalanul nagy külső egyensúlyhiányokat automatikusan kiigazító árfolyam-mechanizmus hiányáról van szó az euróövezetben. A közös valuta valójában mentesítette Németországot a hatalmas exporttöbblet klasszikus felértékelési hatásától. A de facto hegemón státusú német gazdaságnak tartósan toronymagas fizetési mérlegtöbblete lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót kényszerítene ki az euró külső nominális árfolyamában vagy a „német” euró reálárfolyamában.

Az euró révén egy vaskosan leértékelt közös valuta hullott Németország ölébe, tovább erősítve a hazai exportőrök eredendően kiváló versenyképességét. Ily módon Németország sikeresen exportálta munkanélküliségét Olaszországba és máshova. Az exporttöbbletből nyert bevételek révén azután Németország Európa bankárává vált, kamatnyereséggel megfejelve a kereskedelemből nyert előnyöket.

Az “olasz probléma”

Amilyen váratlan nagy szerencse az euró Németországnak, olyan csapás a versenyképességi és adósságproblémáktól szenvedő ClubMed-tagoknak, köztük Olaszországnak. Számukra az euró – mostani félkész állapotában, fiskális és bankunió nélkül – a kényszerzubbonyt, az adósságcsapdát és a részleges erőforráselszívást testesíti meg. Valóban, a jelenlegi monetáris unióban megkövetelt fiskális és monetáris politika jóval merevebb és szigorúbb a szükségesnél, különösen az elhúzódó gazdasági lassulás vagy stagnálás időszakaiban.

Paolo Savona és az eurószkeptikusok népes olasz tábora ezt a valutahelyzetet nevezi metaforikusan „német ketrecnek“. A választási kampány felforrósodott légkörében egyes németellenes Liga-vezetők szájából kifutott a „pénzügyi fasizmus és rabszolgaság” populista toposza is. Vaskos tény, hogy az eurózóna északi és déli országai között a várt kovergencia helyett divergencia következett be. Olaszoszágban is a Mezzogiornót, a fejletlenebb déli országrészt tartják az euró legnagyobb vesztesének. (Általában minden valutaunióban az elmaradott részek húzzák a rövidebbet. Friss példa erre az amerikai dollárt használó, reménytelenül eladósodott Puerto Rico, amelyet ma az USA Görögországának tekintenek.)

Mivel az euróövezetben a nemzeti valuta leértékelése nem áll rendelkezésre az export-versenyképesség még átmeneti javítására sem, az inflációt minimalizáló belső leértékelés – fiskális megszorítások, fizetések és nyugdíjak visszafogása, közkiadások megnyirbálása, adóemelés, privatizáció – az egyetlen lehetséges, ám politikailag életveszélyes eszköze a versenyképesség és az adóssághelyzet javításának a ULC csökkentésén keresztül.

Erről a vesztes balközép olasz kormány sokat tudna beszélni, bár a látványos tavaszi bukásban nyilvánvalóan komoly szerepet játszott az illegális bevándorlás miatti társadalmi elégedetlenség is. A statisztikai tények azonban azt mutatják, hogy a nadrágszíj-meghúzó intézkedésekkel csupán a szakadatlanul emelkedő UCL-trend állt meg, de nem sikerült azt lefelé fordítani (szemben Görögországgal, ahol 2010 után – az olaszénál összehasonlíthatatlanul húsbavágóbb reformokkal – sikerült meredeken zuhanó röppályára állítani a ULC-t).

Már két évtizede az olasz gazdaság mélyen a reális potenciálja alatt teljesít. De a nagyfokú időbeli egybeesés ellenére is hiba lenne Itália gazdasági alulteljesítését csupán az euró nyakába varrni. (Mint ahogyan hamis lenne a kiemelkedő német exportsikert is alapvetően a leértékelődött „német” eurónak tulajdonítani.)

Bár a mostani koraszülött, az optimális valutaövezet követelményeinek távolról sem eleget tevő eurót nem a perifériának találták ki, hanem a merkantilista szuperexportőrökből álló centrumnak, a szekuláris olasz stagnálás mögött régóta kezeletlen, mélyebb strukturális okok húzódnak. Mint például a romló demográfiai helyzet, túladóztatás, gyönge bankrendszer, meritokratikusnak aligha nevezhető üzleti kultúra, észak-dél szakadék és diszfunkcionális, ingatag politikai rendszer. Ebben a helyzetben a tökéletlenül megtervezett és működő euró nem segít, hanem árt, felnagyítja a strukturális hiányosságok negatív növekedési és versenyképességi hatásait.

Mi várható az új kormánykoalíciótól?

Mind Olaszország, mind pedig az euróövezet komoly reformokra szorul. Az új kormány eddig közzétett programja alapján azonban kevés jóra lehet számítani mindkét vonalon. Az olyan égető strukturális reformok helyett, mint például a foglalkoztatási és államháztartási reform, a kormány azokra a populista intézkedésekre összpontosít – például a 15 százalékos egyenadó, 780 eurós államilag garantált személyi jövedelem –, amelyek nagy lyukat ütnek a költségvetésben és mély adósságválságba sodorják az országot. Ez a kormány hallani sem akar a belső leértékelésről és a velejáró drákói megszorításokról. Látják, mi zajlik a szomszédos Görögországban és nem kérnek belőle.

A radikális euróellenesek számára a valutaunióból való kilépés jelenti az egyik legfontosabb strukturális reformot. A kilépési alternatíva azonban nem reális (formálisan nem is szerepel a koalíciós pártok programjában), mert a közvélemény – ugyanúgy, mint Görögországban a drachma kapcsán – az eurónál is hátrányosabbnak tartja a rossz emlékű, gyors elértéktelenedésre hajló lírához való visszatérést. Bár az olasz lakossag kisebbik fele tartja jónak a közös valutát, az eurószkeptikusság nem feltétlenül fejez ki távozási szándékot.

Olaszország nem Görögország: súlyánál fogva, méretes bajaival és az egységes valutához való koncepcionális hozzáállásával rendszerszintű, egzisztenciális kockázatot jelent az euróövezet számára. Ezért sem lehet Emmanuel Macron nagyratörő, szükségtelenül siettetett eurós reformjait Olaszország ellenzése mellett megvalósítani. A többsebességes Európa víziója is más megvilágításba került. Az új, populista Róma nem kevesebb, hanem több monetáris függetlenséget akar.

Ráadásul nagyobb fiskális függetlenséget is, beleértve az elavult, merev és önkényes maastrichti kritériumok felülvizsgálatát. Az EKB-tól követelt adósságelengedés pedig sokak szemében már az adósságunió rémképét vetíti előre. Hát igen, az Európai Unió közös valutáját nem Olaszország testére szabták.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.