Kárpátaljára mentünk. A lelki felkészülésbe beletartozott az is, hogy sokat kell várni a határon. Ez így önmagában nem is probléma, mert mint tudjuk, az idő pénz. Már csak az útlevél kiváltása miatt is. A Konzuli Szolgálat mai napon is érvényes tájékoztatása szerint a külföldre utazás egyéni felelősség, egyéni döntés. Szemelvény a 2018.05.07-i tájékoztatóból:

Kérjük, hogy úgy a magyar, mint az ukrán oldalon a tisztviselőknek adják meg a megfelelő tiszteletet, hogy a határátkelés a lehető leggyorsabban megtörténhessen.

Kifelé Záhonynál kívántuk átlépni a határt. Szerencsés csillagzat alatt születtünk. Nem volt másik busz előttünk. Viszont volt személyautó, nem sok, de épp elég ahhoz, hogy ne tudjunk a jelzett buszsávban haladva az ellenőrző pontig jutni. Egy rendes buszsáv kialakítására nem futotta. Ez után még azt is meghatározták, hogy a busz egészen pontosan meddig mehet. Nem is vették jó néven, amikor a sofőr helyismeret hiányában egy kicsivel tovább gurult a kelleténél. Ezt az akadályt leküzdve megkezdődött a várakozás.

Először is az unatkozó vámosok és határőrök látványa sokkolta a társaságot. Mozgásuk lassított felvételnek tűnt. Időnként felénk néztek, látszott, nekik itt hamarosan dolgozni kell. Schengeni határ ugyan, de mi az unió polgáraiként utaztunk volna ki, miért is várakozunk a saját határunkon arra, hogy a szolgáltató állam hivatásos alkalmazottai elvégezzék a feladatukat?

A határőr begyűjtötte az útleveleket, majd elvonult adminisztrálni. A vámos megnézte a csomagtartót. Mondjuk, nem tudom, kifelé mit is kerestek? Migráncsot biztosan nem. Egy idő után visszakaptuk az útleveleket, tovább gurultunk az ukrán oldalra. Ugyanez a procedúra megismétlődött azzal, hogy még egy regisztrációs papírt is kapott sofőrünk, amivel el kellett számolnia még a határ átlépése előtt.

Ezt a nem egészen egy kilométeres távolságot egy óra alatt tettük meg.

Utazásunk során beszélgettünk ott élő emberekkel, találkoztunk hazaffyassággal, koldusokkal, elfogadható értékrenddel egyaránt. De ez egy másik történet.

Gyönyörű tájakon jártunk, finom ízeket, jó pálinkákat, söröket kóstoltunk, szárított gombát vásároltunk. Fizetőeszközként sok helyen a forintot is elfogadták, 1 – 10 arányban váltották.

Reménykedtünk benne, hogy hazafelé esetleg jobb lesz a helyzet, a pünkösdre hazalátogatók még nem indultak neki az útnak vasárnap. Ezzel nem is volt baj. Biztos, ami biztos, a hazatéréshez másik határállomást választottunk, hátha kisebb lesz a forgalom, gyorsabban átérünk.

Az ukrán oldalon nem kapkodták el a vizsgálatokat, de nagyjából úgy zajlott minden, mint kifelé menet. A busz kapott egy regisztrációs papírt, megnézték a csomagtartót, begyűjtötték az útleveleket, elvégezték a kötelező macerát majd mehettünk tovább.

Bezzeg amikor úgy éreztük, hazaértünk!

Életbe lépett a jövedéki adóról szóló 2016. évi LXVIII. törvény ránk vonatkozó része. E szerint fel kell tehát kutatni (3. §. (1) bekezdés 29. pont) a jövedéki termékeket. Ezek: az energiatermék, a sör, a csendes és habzóbor, az egyéb csendes és habzó erjesztett ital, a köztes alkoholtermék, az alkoholtermék és a dohánygyártmány.

Ezeket kell az utazóknál keresni, hogy jól meg lehessen őket adóztatni, büntetni, szívatni, a termékeket elkobozni, mivel

ugyanezen törvény 4. § (1) bekezdése szerint az adóból származó bevétel az államháztartás központi alrendszerét illeti.

Abból pedig előbb-utóbb jól stadion lesz, mert a kormány nagyon jól tudja, hogy nekünk arra van szükségünk.

Azt mondjuk nem értem, hogy fent felsorolt, legális egészségkárosító termékek mellett miért nem található meg legálisan a kannabisz, lánykori nevén marihuána avagy egyszerűen „fű”, amit gyógyszerként is használnak és nem annyira kártékony, mint a pálinka és a nikotin.

Azt sem értem, hogy az elkobzott termékeket miért kell megsemmisíteni (ha egyáltalán), és nem nyílt árverésen értékesíteni. Emlékeztetőül: sör, csendes és habzóbor, egyéb csendes és habzó erjesztett ital, köztes alkoholtermék, alkoholtermék és dohánygyártmány. Ne mondja senki, hogy az egészség védelme érdekében, mert körberöhögöm.

Várakoztunk a beléptetésre, a vámosra, a határőrre. Kiosztották az útleveleket. A határőr közölte, hogy le kell szállni, vinni kell a mellette levő épületbe a buszban lévő összes motyónkat. Ez mondjuk még rendben is lett volna, de a szíves invitálás a csomagtartóban levő csomagokra is kiterjedt. Azokat is ki kellett szedni és bevinni ellenőrzésre.

Nem akartuk elhinni, hogy ez hazatérő uniós polgárokkal megtörténhet. Pedig de, igen, megtörtént.

A buszt átnézték, az előre gurult és várta, hogy végezzenek velünk. Csak magunkban morogtunk az eljárás miatt, végül a HATALOM embereinek senki nem szólt be. Minden csomagba, bőröndbe beletúrtak, belenéztek. Végül senki nem bizonyult sem ember-, sem árucsempésznek, ezért felszállhattunk a buszra, és végre hazatérhettünk. A bürokrácia hazájába. Ahol meg kell adni a kellő tiszteletet még annak is és akkor is, ha nem érdemlik ki azt a tiszteletet. Úgy érzem, itthon nem elfogadnak, csak megtűrnek, esetleg alázatos szolgának tekintenek.

Ha egy kicsit gondolkodnának, rájönnének, hogy nekünk érdekünk lenne az uniós tagság kibővítése Ukrajnával, nem pedig korlátok állítása, és az orosz érdekek előtérbe helyezése. Ja, és a megromlott viszonyt nem a még így is utazni, ismerkedni vágyók szívatásával kéne gyógyítani.

Az idő relatív, egy óra alatt átértünk mindkét határon, de nem szeretnénk gyakran megélni ezt az órát. A Tiszán keresztül pedig vámmentesen áramlik be a dohányáru.

(Képünk illusztráció. Fotó: hvg.hu)