Christopher Bullock: A prestoni suszter című bohózatából Daniel Defoe és Benjamin Franklin közbejöttével vált szállóigévé a mondás, miszerint “lehetetlen, hogy bármiben is biztosak legyünk a halálon és az adókon kívül.” Mivel a minap volt a személyi jövedelemadó bevallásának határideje, jó alkalom ez arra, hogy gondolkodás tárgyává tegyük, vajon az erkölcsi rendben is olyan halálbiztosak-e az adók, mint amilyennek a történelemben bizonyultak.

Bullocknak ismeretelméletileg nincs igaza, mert a biztos tudás egyáltalán nem lehetetlen,  legfeljebb annál nagyobb kihívás, minél összetettebb dolog ismeretéről van szó. Épp ez a biztos tudás az, amiért viszont igazat kell adjunk neki abban, hogy bizony mindig voltak és vannak is olyanok, akik felhatalmazva érzik magukat arra, hogy életük és boldogulásuk terheit a mások vállára helyezzék, s ennek érdekében nem átallanak erőszakhoz és fenyegetéshez folyamodni.

A meghatározás szerint ugyanis az adó egy jogszabályon alapuló és ellenszolgáltatás nélküli fizetési kötelezettség, amit a személy az államnak tartozik leróni. Megállapítása a jogalkotó hatáskör letéteményesének van fenntartva, beszedésére rendszerint minden államban egy külön intézmény áll fenn. Gyakorlatilag az egyetlen ellentételezés, amit az állam az általa beszedett adók fejében vállal az, hogy nem bántja azokat, akik fizetnek neki.

Miért is emlékeztet engem ez a szervezett bűnözés módszertanára?

Bűnszervezetektől szoktuk meg, hogy “védelmi” pénzt “kérnek” azoktól, akik a területükön élnek vagy tevékenykednek, s ennek fejében megtartóztatják magukat attól, hogy áldozataik életére és vagyonára törjenek. Hatékonysági megfontolásból, zsákmányuk védelmében még az is előfordul, hogy fellépnek egy rivális maffia ellen. Ebül szerzett jószágukból a keresztapák olykor művészek és szegények gyámolítására is vállalkoznak, hogy ténykedésük gonoszságát elrejtsék gyanútlan áldozataik elől, illetve saját pokolfájdalmukat csillapítsák, ami lelküket az alkotó erény tökéletes hiánya miatt mardossa.

Nincs ez másként az államok esetében sem. Van tehát bármi, ami megkülönbözteti őket egy jól szervezett bűnszövetkezettől? Bárhogyan is vizsgáljuk az államot, ahogy azt ma ismerjük, semmi lényegi különbséget sem találunk.

Járulékos tulajdonságként azonosíthatjuk csupán annak megfigyelését, hogy egy maffiával szemben az állam nagyobb terület javai felett és magabiztosabban – értsd: nagyobb arroganciával – rendelkezik, s működése átkos voltát az áldozatok fenyegetésén túl gyakrabban igyekszik leplezni azok megvesztegetésével is, illetve a mondott fenyegetés is kifinomultabb és körmönfontabb. A haramiavezérekhez hasonlóan a politikusok is szívesen tetszelegnek emberbaráti színekben, s a bürokraták is előszeretettel nevezik munkájukat közszolgálatnak.

A módszer azonban lényegileg azonos. Az első “szép” szóra nem fizetőtől másodszor már kevésbé “szépen” többet követelnek, s e követeléshez már nyílt fenyegetéseket fűznek. Aki így sem áll kötélnek, annak mozdítható javaira – elsősorban számlaegyenlegére – rögvest rá is teszik a kezüket. Aki eleget tart vissza a tőle követeltből, az még személyi szabadságától is megfosztatik, s ha a célpont erővel kíséreli meg életét, szabadságát és tulajdonát e támadástól megvédeni, halálos erővel találja szemben magát.

Kutya legyek és ugassak, ha ez belefér az erkölcsi rendbe!

Az erkölcsi rendben ugyanis nem létezik olyan senkiföldje, amiben az erkölcsi elvek varázsütésre elenyésznének és visszájukra fordulnának. Ez nem csak az egyéni életvezetés, de a társadalmi együttélés és együttműködés erkölcsére is igaz.

Az ember döntései és tettei tudniillik nem lételvi adottságok, hanem erkölcsi művek. Azokat akarati tudata által hozza meg és viszi végbe. Amíg ezt az akarati tudatát egy hasonlóképpen tudatos és akaratos külső erő el nem hajlítja, addig a személy marad hatóóoka döntései és tettei valamennyi következményének. Ha e döntések és tettek pedig magának vagy másnak ártanak, akkor nem kérdés, hogy kinek is kell helytállnia azokért – igen: a cselekvő alanynak.

A döntés és a cselekvés a személy ismérve. Csoportosítás vagy közösség döntést hozni és cselekedni nem képes, tehát a sokak egyetértése is egyéni művek összege, esetleg közepe, aminek értéke az így elfogadott cselekvésmód minőségétől függ. Így válhat egy személy bűnös gondolatának sokak általi elfogadásából ama sokak személyes bűne, s végül akár az egész társadalmat behálózó szerkezeti bűn. Valamiért sajnos az erényes cselekvés kevésbé ragadós.

Minek nevezzük azt, aki elvesz valamit, ami nem az övé, olyasvalakitől, aki azt neki oda nem adta? Tolvajnak. Minek nevezzük azt, aki úgy tulajdonít el valamit jogtalanul, hogy személy vagy dolog ellen erőszakot kezdeményez? Rablónak. Minek nevezzük azt, aki úgy tulajdonít el valamit jogtalanul, hogy kihasználja a jogos tulajdonos védekezésre képtelen állapotát? Fosztogatónak. Minek nevezzük továbbá azt, aki úgy tulajdonít el jogtalanul valamit, hogy a jogos tulajdonost indítékai és céljai tekintetében tévedésbe ejti, mert az másként bizonyára nem engedné át neki tulajdonát? Csalónak. Minek nevezzük végül azt, aki jogtalanul eltulajdonított dolgot szerez meg, illetve aki jogtalan eltulajdonításra megbízást ad? Orgazdának, illetve felbujtónak.

Mentség-e, ha valaki azért vetemedik a más tulajdonának elvételére, mert éhes, mert beteg, mert rokkant, mert öreg, mert gyerekei vannak, mert munkanélküli, mert adósságai vannak vagy mert veszített a tőzsdén vagy egy szerencsejátékon? A Példabeszédek könyvének szavaival élve

nem követ el nagy bűnt, aki azért lop, hogy éhségét csillapítsa, de ha rajtakapják, mégis hétannyit kell fizetnie, s oda kell adnia háza minden holmiját. (6,30-31)

Egy szerencsétlen vagy igazságtalanságot elszenvedő felebarátunk vétkét még szívesen elnézzük, de semmiképpen sem fogadnánk el a megélhetési lopás elnézését a társadalmi együttélés alapelveként. Mondhatná-e a bíróságon egy tolvaj ügyvédje, hogy “ó, bíró úr, amit védencem tett, az nem lopás, mert a sértett is szereti azokat a dolgokat, amiket ügyfelem vásárolt a zsákmányból”? Ugye, hogy nem?

Az éhség, a betegség, a rokkantság, az öregség, a családfenntartás, a munkanélküliség, az adósság, a veszteség és bármi más nyomorúság vagy szerencsétlenség tehát nem mentségek. Nem hatalmaznak fel arra, hogy saját erőforrás híján valaki önkényesen a máséhoz nyúlhasson. Még kevésbé fogadható el az, ha valaki bármi nyomorúsága okán egész életét kísérli meg mások terhére fenntartani. Ma mégis egész társadalmak épülnek erre a gyakorlatra, s ezt jogszabályok tömkelegével bástyázzák körül, hogy a morális kannibalizmus teljes legyen.

Az adóztatás tehát nagyon úgy tűnik, hogy rablás. Tisztán és egyszerűen, mégpedig olyan léptékben, amiről egy közönséges rablóbanda nem is álmodozhat. A bűnszervezet munkamegosztása és a tevékenység álcája mesteri: más kéri a pénzt, más szedi be, más fogja a fegyvert, miközben értelmiségiek seregei hamisítják az erény fényét a bűn köré. A magános rabló lelkifurdalása is számos lelkiismeret közt oszlik meg.

Magyarországon mintegy hárommillióan dolgoznak a magángazdaságban. További egymillióan közvetlenül vagy közvetve az államháztartás körének alkalmazottai, míg hatmillióan gyerekek, öregek, betegek, rokkantak, állástalanok vagy lusták. Ezt a hétmillió fogyasztót tartja el az a hárommillió termelő. Ez a hetven-harmic százalékos arány még akár jónak is tűnhet, főleg Dániához képest, ahol a társadalom egyötöde tartja el a többieket.

Az erkölcsi emberevés honi elharapódzását jól mutatja az a tény is, hogy számolatlanul áramlanak a magánmegtakarítások a pénzügyi közvetítőrendszer helyett az államháztartási hiány finanszírozására lakossági állampapírokba. Nemrég egy felmérés azt mutatta ki, hogy a magyar nyugdíjasok szerint hazafias erkölcsi kötelesség állampapírba fektetni. Kár, hogy nem értik: a mai állampapír-vásárlás a holnapi adóztatás biztos magja, hiszen az államnak nincs mása, csak az, amit mástól vesz el.

Az állampapír nem befektetés, hanem rablásra felbujtás. Elkeserítő, hogy a magyarok (is) a gyerekeik kontójára akarnak nyerészkedni. Hogy fognak erről számot adni az unokáiknak? Hogy néznek majd a mai állampapír vásárlók utódaik szemébe? Hány bőrt kívánnak még lehúzni a jövő nemzedékekről, még mielőtt hagynák őket megszületni?

Azokat, akik megkísérlik kihúzni fejüket a nyakukra akasztott igából, egy újságírókból, jogászokból, közgazdászokból, szociológusokból, filozófusokból álló ördögi hadsereg fogja kiátkozni az államilag szervezett társadalomból, mint olyanokat, akik az éhezők szájából veszik ki a falatot, gyerekek kezéből csavarják ki a tankönyvet, betegektől tagadják meg az ápolást és kezelést, öregeket fosztanak meg a fennmaradás eszközeitől, s özvegyek és árvák nyomorát súlyosbítják. Érzelmi zsarolásuk azonban aligha szolgálhat érvül, hiszen a fosztogatás elől menekülő legalább annyira vonja meg fáradozásai gyümölcseit ezektől az államilag hízlalt semmirekellőktől, mint azoktól, akik sanyarúságát ezek krokodilkönnyeikkel gyászolják – közös bennük, hogy egyikük sem a menekülő tulajdonosa.

Fel sem merül, hogy valami nincs rendben. Fel sem merül, hogy kényszeralapon egy igába kötni minden termelőt nem jóakarat és sorsközösség-vállalás, hanem erőszak, fosztogatás és vesztegetés, ami maga veri szét a társadalom kohézióját, s gátolja meg, hogy jelentőségteljes emberi közösségek alakuljanak ki olyan szerkezetben, ami megfelel az egyes emberek személyes értékválasztásainak.

A jóléti állam prófétái olyan törzsi varázslók, akik a szavakkal bűvészkedve leplezik a nyilvánvalót, és magasztalják fel az égbekiáltó értékperverziót szociális vívmányként.

Az államnak természeténél fogva nem feladata sem a gondoskodás, sem a segítségnyújtás. Ezek a polgári társadalom önkéntes társulásaira tartoznak. Mindenekelőtt a családokra és a baráti társaságokra, aztán még szóba jöhetnek olyan jótékonykodó szerveződések, amelyek egy-egy gond enyhítéséért vállalnak fáradozni. A gondoskodás és a segítségnyújtás csak így tud hatékony maradni, és csak így biztosítható, hogy az nem üt vissza a felelősségteljes életvezetés büntetése és az önpusztítás jutalmazása által.

Bárhogy nézegessük is, végül arra a megállapításra jutunk, hogy az állam lényegi tulajdonsága az erőszak-alkalmazás. Az állam ugyanis az a társadalmi intézmény, ami fenntartja magának a kizárólagos jogot ahhoz, hogy végérvényes döntéseket hozzon és kényszerítő erőt alkalmazzon egy meghatározott földrajzi területen. Röviden az állam az erőszak területi egyedárusa, még rövidebben: helyi erőszakszervezet.

Ha az állam szerepét szeretnénk hát meghatározni, akkor az erőszak-alkalmazás erkölcsi megítélését kell megvizsgálnunk. Márpedig erőszakot alkalmazni az erkölcsi rend keretei között csak önvédelemből és megtorlásképpen lehet. Minden más esetet valahogy az ártatlan élet és testi épség sínyli meg. Minthogy továbbá az államot emberek alkotják, akikre az erkölcsi törvény akkor sem szűnik meg vonatkozni, amikor azok jogart vesznek a kezükbe, már egyenesen következik, hogy az állam, amennyiben nem kíván a nemzet merénylőjévé lenni, az ember önvédelmének közege kell, hogy legyen.

Elfogadhatatlan tehát, hogy épp az az intézmény támadjon személyre és vagyonra, s váljon az erkölcsi emberevés áttételévé, aminek célja és erkölcsi létjogosultsága alapja az emberi személy természetes jogainak – az élet, a szabadság és a tulajdon – védelme.

A jó állam tevékenysége szigorúan a jogrend és a közbiztonság fenntartására korlátozódik. Benne ezért legfeljebb külképviseleteknek, titkosszolgálatoknak, fegyveres erőknek, rendészeti közegeknek, vészhelyzet-kezelő szolgálatoknak, ügyészi és bírósági, valamint büntetés-végrehajtási szervezeteknek van helyük. Ezeken felül a jó állam még azzal a fizikai infrastruktúrával rendelkezhet, ami elengedhetetlenül ahhoz szükséges, hogy a feladatait birtokháborítás nélkül láthassa el – ez annyi fizikai infrastruktúrát, mégpedig főként közlekedési rendszert jelent, ami nélkül az állami közegek az országban mozogni képtelenek volnának.

Ezt a jó államot, amit a természetes jogok védelmezése tesz jóvá, azonban valamiből mégiscsak fenn kell tartani. Három megoldás látszik erre a kihívásra. Az első a kontraktárius elképzelés, ami Thomas Hobbes és John Locke eszméin alapul. A második az objektivista Ayn Rand nyomán, a harmadik pedig az anarcho-kapitalista Murray Rothbard és David Friedman ötlete.

Hobbes egy gondolatkísérletet vázol fel, amiben felteszi, hogy tökéletesen értelmes és erényes emberek jönnek össze államot alapítani. Ez a társadalmi szerződés eszméje. Erre épít John Locke, amikor az államról szóló második értekezésében azzal a céloksági megokolással igazolja a kényszeralapú adóztatást, mint a természetes jogok védelmével mégis összeegyeztethető eszmét, hogy ha ilyen eszményi emberek alapítanának államot, akkor ők maguk tulajdonjogaik egy részéről célzatosan lemondanának azért, hogy vagyonukból az állam fenntarthassa azon intézményeket, amelyek által megvédi természetes jogaikat.

Rand és az objektivisták az állam önkéntes tartása mellett foglalnak állást. Nézetük szerint ahogy az egyén sem használhat másokat a maga védelmére élő pajzsként, úgy az állam sem nyújthatja ki kezét a polgárok vagyona után, mert ezzel pont azt az erkölcsi bűnt követné el, ami ellen fellépni hivatott.

Rothbard és Friedman nyomán pedig az anarcho-kapitalisták azt javasolják, hogy az államot úgy ahogy van számolják fel, s a védelmi szolgáltatásokat is piaci szereplők nyújtsák. Rothbard természetjogi elképzelése egy egyetemes jogrend felfedezését és érvényesülését vízionálja. Friedman pedig párhuzamos, policentrikus jogrendek létezését jelzi előre úgy, ahogy ma is párhuzamosan létezik a katolikus és a református egyházi jog egyazon területen, de hatályuk csak azokra terjed ki, akik egyik vagy másik vallás követői.

A kontraktárius elképzelés logikai rigorista szemszögből önellentmondás. Az objektivisták nézete naiv, az anarcho-kapitalisták felvetése pedig még naivabb, ha az emberi természet köztudomású rosszra hajlását, mint a valóság tényét nem hagyjuk figyelmen kívül. A tapasztalat ugyanis az, hogy az emberek bizony még akkor sem nyúlnak szívesen a zsebükbe, ha olyasvalamit kellene megfinanszírozni, ami tökéletesen az érdekeiket szolgálja.

Mind az objektivistáktól, mind pedig az anarcho-kapitalistáktól sokat hallunk olyan társadalmi és piaci mechanizmusokról, amelyek a potyautasok kiközösítéséhez vezetve, nyílt fenyegetés nélkül szorítanák adakozásra vagy védelmi szolgáltatás vásárlására a polgárokat. Ezek azonban voltaképpen éppoly külső, szándékos és akarathajlító kényszerek, mint amilyenekben a látványosabban kényszeralapú adóztatással megalkuvó kontraktáriusok is megoldást vélnek találni. A versengő jogrendek pedig még jogbiztonságot is megingatják.

Ha beszámítható eszmét kellene választani, akkor egy az egész világon elterjedt, a polgári társadalmat, a magántulajdonosi piacgazdaságot, a korlátolt államot, a jog uralmát és az egyéni szabadságot és felelősséget biztosító rendből kellene kiindulni. Akár azon az áron is, hogy megalkuszunk a kényszeralapú adóztatással, mint valami szükséges jó érdekében megtűrendő szükséges rosszal. Ennek is volna bőséggel áldásos hatása mind a közerkölcsökre, mind pedig a népgazdaságra nézve.

Számos nemzedékváltás során a javulás és gazdagodás talán adócsökkentéseket és az intézmények visszafejlesztését is lehetővé tenné, s pár évszázad alatt el is lehetne jutni egy olyan pontra, ahol a korlátolt állam is feleslegessé válik.

Álltatnunk magunkat viszont nem szabad. Az erényes cselekvés nem olyan ragadós, mint a bűn. Az értelem és a tartás kevesek tulajdonsága, míg a léhűtő, hitvány haszonlesés tömegmozgalom. Az állam önkéntes tartásáig is hosszú még az út. A józan valóságérzék arra int, egyelőre elégedjünk meg azzal, ha azt elérjük, hogy az adórendszer feltétlenül tiszteletben tartja a törvény előtti egyenlőség elvét és csak költségvetési célokat szolgál, nem akarva semmit ösztönözni vagy gátolni.

A társadalom jogtudatába érdemes belecsempészni azt, amit az utóbbi évtizedekben épp ott felejtettek el, ahol az eszmét papírra vetették. Az amerikai jogtudós és bíró Billings Learned Hand két irányadó jogesetben fűzött az ítélethez olyan különvéleményt, ami most érdekel minket. Elvi tartalmával nem csak az adójogszabályokban, de akár az alaptörvényben is szívesen találkoznánk:

Mindenki intézheti úgy az adóügyeit, hogy adóterhei a lehető legalacsonyabbak legyenek. Senki sem köteles egy olyan módozatot választani, aminek az államháztartás lenne a fő haszonélvezője. A több adó fizetése nem hazafias kötelezettség. (Adóhatóság kontra Gregory, Második Kerületi Fellebbviteli Bíróság, 1934)

A bíróságok újra meg újra kimondták, hogy semmi rossz nincs abban, ha valaki úgy intézi adóügyeit, hogy adóterheit a lehető legalacsonyabban tartsa. Mindenki ezt teszi, legyen gazdag vagy szegény, és mindnyájan helyesen is járnak el, hiszen senki sem tartozik többet fizetni, mint amennyit a törvény megkövetel. Az adókat kényszerrel hajtják be, azok nem önkéntes adományok. Az erkölcs nevében többet követelni közönséges képmutatás. (Adóhatósg kontra Newman, Második Kerületi Fellebbviteli Bíróság, 1947)

A lényeg: nem vagy az államé, sem te, se házad népe, se jószágod. Az életed a tiéd, s az a helyes, ha éled. Emelt fővel, kezeid munkáját éve, egyenes tartással, büszkén. Az ilyen ember nem ér rá, hogy mások dolgába üsse az orrát, más életébe tolakodjon, hogy ott műkedvelő gondviselésével üsse el az idejét. Az ilyen embernek valódi kapcsolatai vannak, valódi tartalommal, valódi céllal.

Egy ilyen légkör már érdemes táptalaja a hazaszeretetnek és a sorsközösség-vállalásnak is. Egy ilyen légkörben a rendőrt látva nem gyanú támad az ember lelkében, hogy ugyan miért szaglászik, hanem hála, amiért az is a jól felfogott érdekében fogott fegyvert, s így minket is véd. Egy ilyen légkörben a kevesebb szerencsétlennek is több esélye van arra, hogy nyomorából kitörjön, mert többen és hatékonyabban tudnak rajta segíteni, ha megérdemli.

A kérdés már csak az, hogy ragadós lesz-e a helyes cselekvés? Egyelőre az erkölcsi rendtől távoli utak ingoványán caplatunk, pedig “nem volt még olyan nemzet, ami a jólétbe adóztatta volna magát”, ha szabad Winston Churchill szavaival élni.

Az adók tehát korántsem halálbiztosak, történelmi távlatban van esély megszabadulni az igától. Súlya mérséklése pedig karnyújtásnyira van.