Majd meglátjuk, hogy a nemzetállamok jövőjét illetően nekem volt-e igazam, és az idő nem nekik dolgozik, vagy Tóth Andrásnak, aki szerint koruk még messze nem ért véget. Ezt most még nem lehet és nem is kell eldönteni.

Abban viszont Tóth Andrásnak igaza van, hogy jelenleg a nemzetállamok erősek és fontosak az országok polgárainak életében.

Egy átlagos európai állam kezén átmegy a nemzeti jövedelem fele, alkalmazza a munkavállalók harmadát-felét (inkább felét, ha hozzászámítjuk az állami alkalmazottakhoz az állami tulajdonban levő, de piacszférába sorolt vállalatokat, s csak az állami megrendelésektől függő vállalatokat is), a lakosság legalább fele függ az állami újraelosztás révén neki járó szociális juttatásoktól.

És ez mindjárt magyarázatot is jelent arra, hogy miért olyan csábító a politikai hatalom ezekben az országokban, miért törekednek egyre durvább és erőszakos csoportok megragadni. Az újraelosztó kezén átmenő jövedelmek, az elosztási döntés jelentette uralmi helyzet mások felett túl nagy vonzerő ahhoz, hogy ne vonzaná a legmohóbbakat, leghiúbbakat is. És ők óhatatlanul meg is fogják szerezni a pozíciókat.

Nálunk ez már megtörtént. A 2018. április 8-i választások minden illúziót lelepleztek: ezt a kormányt nem lehet választásokon megdönteni. A hozzáértők még szépen elvitatkozgathatnak, hogy akkor most autokrácia vagy diktatúra-e, posztkommunista maffiaállam vagy fasisztoid mutáció, és egyéb definíciós lehetőségeknek is biztosan van alapja. Egy biztos: Magyarország már nem demokrácia. Persze, voltak illúziók, hogy majd most már „konszolidálódni fog” a NER, értve ez alatt, hogy nem akar továbbra mindenkit maga alá gyűrni, akit eddig nem sikerült.

Az új kormány bemutatkozása után már a legnaivabbak sem hihetik, hogy így lesz. (Miért is lenne?) Már belengették a szigorított Stop Soros törvény – a civil szervezetekkel való leszámolás – gyors elfogadását, már szőnyegen van a bíróságok jogkörének korlátozása (még nincs meg a konkrét megoldás, de ne reménykedjenek: meglesz az), és a választások előtt feldobott Sajtókamara ötlete (a független újságírás és média maradványainak felszámolása) is biztosan előkerül majd.

Ez pedig feladatot jelent. Amikor egy csoport kisajátítja magának az ország feletti uralmat – és itt szó szerint uralomról, a fékek és ellensúlyok felszámolásáról, a korlátlan akaratérvényesítésről van szó -, akkor ez ellen küzdeni kell. Orbán Viktor addig emlegetett puskaporszagot, harcot, csatát, hogy be kell látnunk: ha nem akarunk szolgaként élni saját hazánkban, akkor fel kell venni a kesztyűt. Eljött a küzdelem ideje.

Nem, nem fegyveres felkelésre buzdítok. Gene Sharp, az erőszakmentes ellenállás nemrég elhunyt szakértője szerint a hatalommal szemben nem érdemes erőszakkal támadni, hiszen az ő kezében vannak az erőszakszervezetek. Pont erőszak terén a legerősebb. Szun Ce – a hadászati stratégia mostanában oly sokat idézett szerzője – szerint

ha mindene megvan (az ellenségnek), jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el (az összecsapást); … ott támadjuk meg, ahol nem készült fel a védekezésre. (A hadviselés művészete)

Másrészt bőven láttunk példát arra, hogy az erőszakos ellenállás vezetői a győzelem után nem lettek jobbak – sőt! -, mint a megbuktatott elődjük.

Szóval: erőszakmentes ellenállásra van szükség. Erre vannak is példák, a legismertebb Mahatma Gandhi India függetlenségéhez vezető mozgalma, de hozzánk térben és időben legközelebb a szerbiai OTPOR áll, amely megbuktatta Szlobodan Milosevics uralmát. Vezetőjük, Szrgya Popovics könyvet is írt a tapasztalatikról, tavalyi bemutatója előtt szinte frászt kapott a magyar kormánypárt. Az OTPOR stratégiája kidolgozása során támaszkodott a fent említett Gene Sharp több évtizedes kutatásaira és publikációira.

A diktatúra elleni hosszú harc Gene Sharp szerint először korlátozott célokért folytatott akciókkal kezdődik. Ezek csak csekély engedményeket érhetnek el, de alkalmasak a figyelem felkeltésére, az erőviszonyok változásának elindítására. Pipa, ez Magyarországon már megvolt.

A második lépés az, hogy a konfliktus mélyülése során a specifikus célokat kiterjesztik, amire a hatalom általában az elnyomás fokozásával válaszol. Pipa, itt tartunk most a jogállam, a civil szféra és szabad sajtó elleni támadásokkal.

Most az jönne, hogy az ellenállók – ha lenne stratégiájuk – elkezdik aláásni a hatalom támogatását, elvágják az erőforrásaitól. Ennek módja az együttműködés megtagadása, a békés ellenállás. És ide már nem tehetjük ki a pipát.

A hivatalos ellenzék a parlamenti mandátumok elfogadásával az együttműködést választotta. Voltak érveik, hogyne. Biztosan van, aki elhiszi őket, talán még egyet is ért velük. Az együttműködés és az együtt nem működés között azonban világos a különbség, az nem megy, hogy kint is vagyok meg bent is vagyok. Teljesen mindegy, hogy kivonulnak, bevonulnak, hogy mit kérdeznek – úgysem kapnak érdemi választ-, és az üléstermi performanszok is teljesen feleslegesek.

Ki a csuda néz ma már parlamenti közvetítést? Kövér László házelnök pedig már azokat az újságírókat is kitiltotta, akik tudósítanának róla. (Szegény azt hiszi, hogy a Ház méltóságát az irányított bullshitáradat fogja visszaadni.) És hiába hivatkoznak fontos bizottsági munkára, melyik bizottságban mikor nem szavaztak le bármilyen ellenzéki kezdeményezést, vagy bírálatot? Parlamenti képviselőként talán tényleg hozzáférhetnek bizonyos adatokhoz, információhoz (már ha nem röhögik szembe őket és nem szabotálják el a válaszadási kötelezettséget az intézmények), és akkor mi van? Tartanak egy sajtótájékoztatót, eltart egy ideig a felháborodás – oszt jó napot. Ne csináljunk már úgy, mintha ez még egy működő demokrácia lenne, ahol az ellenzék ellenőrzi a kormányt! Kétharmados parlamenti többség mellett az ellenzék csak hímzés a mente ujján.

A választások utáni tüntetéshullám kifulladt, hiszen nem adott perspektívát, miért is lenne érdemes folytatni. Márki Zay Pétertől hiába várták sokan, hogy majd élére áll valaminek, ő most épp a túlélésért küzd polgármesterként. Igaza van. Ha megbukik Hódmezővásárhelyen, akkor az országos politikában sem szerepelhet hiteles vezetőként.

Mi marad hát? Persze, be lehet állni a NER-be. A későn jövőknek már nem sok minden maradt, az elosztható uniós források is csökkenni fognak, egyre erősebb a belső marakodás. Épp ezért az idejében mozdulók sem jártak mind jól. Tessék megkérdezni például a trafikosokat (Nemzeti Dohánybolt), hogy megérte-e nekik eldobni az arcukat és gerincüket? Vagy a CBA vezetőit.

Le lehet merülni és kibekkelni. Megvannak erre a Kádár-korból a technikák, a szülők, nagyszülők adnak tanácsot. A NER vezetői még viszonylag fiatalok, egyelőre 2030-ig terveznek, de lehet az hosszabb is. A hosszú lemerülést nem könnyű elviselni, az alkoholizmus, öngyilkosság nem véletlenül volt olyan gyakori annak idején. A pszichés eredetű betegségek kezelésében ma is csapnivalóan teljesít a magyar egészségügy, sok orvos ma is tagadja létüket. Vagy a Tízparancsolattal akarja őket gyógyítani.

És van régi magyar hagyomány, a passzív rezisztencia. A szabadságharc bukása után megalapozott egy kiegyezést, amivel megvalósultak a fegyveres harccal el nem ért célok és az ország talán legnagyobb fejlődést hozó időszaka következett. Ha már a sikeres erőszakmentes ellenállási mozgalmaktól nem tanulunk, tanuljunk a saját történelmünkből!

Ne fogadjuk el önként a diktátumokat, álljunk ellen az agymosásnak! Ne feledjük, hogy testünk-lelkünk a miénk, nem rendelkezhet felette senki. Ha az állam nem nyújt megfelelő oktatást, keressük meg a megfelelő képzés lehetőségét, az internet tele van online kurzusokkal. Ne dőljünk be a nemzeti bank olcsó hiteleinek, mert egy kamatemeléssel adósrabságra juthatunk. Ha mégis muszáj hitelt felvenni, akkor csak annyit – vagy kevesebbet -, amennyit nagy biztonsággal törleszteni tudunk.

Gyereket akkor és annyit vállaljunk, amennyit jónak látunk, és ne higgyünk a népszaporítást ösztönző propagandának. Nem azé a Kárpát-medence, aki teleszüli, hanem azé, aki a legtöbb értéket tudja benn előállítani mások számára. Ne pályázzunk állami megrendelésre, mert beleveszünk a korrupció mocsarába, de vannak ott nagyobb játékosok. Inkább a piacon értékesítsünk, de még jobb, ha exportálni tudunk. Ne engedelmeskedjünk a helyi kiskirálynak, Fidesz-helytartónak, inkább költözzünk odébb, ahol szabadabb a levegő.

Ha lehet, ne dolgozzunk az államnak, inkább válasszuk a magángazdaságot. Ha mégis állami szolgálatba kell állnunk, akkor ne a szervezetet és a főnököket szolgáljuk, hanem az ügyfeleket, betegeket, tanulókat, stb. De represszió esetén választhatjuk a szigorú szabálykövetést is, ez egy meglehetősen hatásos sztrájkforma. Ne vegyünk részt a hatalom által rendezett ünnepségen, eseményen, kerüljük az őket kiszolgáló művészek, tudósok előadásait. Ha mégis muszáj részt vennünk, akkor ne tapsoljuk meg őket. Ne fogadjunk el felkérést ilyeneken való szereplésre. Különösen ne engedjük, hogy gyerekeinket biodíszletnek használják.

Ne nézzük, ne hallgassuk a kormánymédia csatornáit, ne olvassuk újságnak álcázott propaganda-kiadványaikat. Keressük és támogassuk a független sajtót. Szórakozásnak olvassunk jó könyveket, töltsünk le az internetről filmeket, sorozatokat. Járjunk színházba, koncertre, jó emberek baráti társaságába. Ha elvágnak a magyar forrásoktól, akkor tanuljunk nyelveket legalább olyan szinten, hogy olvasni, hallgatni, nézni tudjuk a külföldi médiát.

Ha a nyilvánosság előtt kell szerepelnünk, ne érezzünk kényszert arra, hogy méltányosan ítéljük meg a NER bármilyen lépését. Fogalmazzuk meg a szakmai kritikánkat, ne törekedjünk azt valami elismeréssel kiegyensúlyozni. Nem lesz nehéz dolgunk, bármit akarnak javítani, mire megszületik az intézkedés, azzal úgyis csak rontanak rajta. Adjunk magunkra, ne vállaljunk szereplést az övéikkel együtt. Nincs már értelme a vitának, legyőzni kell őket, nem meggyőzni.

Övék a hatalom, de a saját életünk a mienk, és mi döntjük el, kivel osztjuk meg. Ne engedjük be őket! Engedelmeskedjünk a kényszernek, de magunktól ne akarjunk a kedvükre tenni. Azt mondják, hogy aki nincs velük, az nincs. Hát ne legyünk a számukra! Keressük meg a hozzánk hasonlóan érző, gondolkodó polgártársainkat, működjünk együtt velük, segítsük egymást és érezzük jól magunkat egymás társaságában. Lássuk, hogyan boldogulnak nélkülünk! Mi addig is érezzük jól magunkat – nélkülük.

(Fotó: hvg.hu)