Marx 200 kapcsán külön sorozat született a Mércén Marx munkásságának feldicsérésére, állítólagos aktualitásának megindoklására. Tévedésekkel és tévhitekkel teli írások.

Zsurzsán Anita filozófus azzal indokolja, a marxi kapitalizmus kritika szükségességét és jogosságát, hogy

A Tőke megszületésének időszakában soha nem látott nyomorúság uralkodott Londontól Moszkváig, imperialista erőszak (az éhínség 20 millió áldozatával Indiában), rabszolgaság (12 millió rabszolga az atlanti kereskedelemben, 4 millió rabszolga az USA-ban), gyermekmunka, bérrabszolgaság, 16 órás munkanap, éhhalál és munkanélküliség. Oroszországban ekkor csupán 27 év volt a várható élettartam a munkások számára.

A bűnlista tényleg szívszorító. De nehéz egyetlen olyan bűnt találni e felsorolásban, ami csak a kapitalizmushoz köthető. Sőt.

Nyomorúság valóban volt A tőke korában (1867), de az nem a kapitalizmus miatt volt. A nyomorúság, a mai ember számára szinte elképzelhetetlen szegénység jellemző volt minden prekapitalista, tradicionális társadalomra. Hogy ez mennyire így volt, mi sem mutatja jobban, mint a Zsurzsán Anita által hivatkozott Moszkva (Oroszország) sorsa. Bár a szerző az ottani nyomorúságot is a kapitalizmus rovására írja, a kapitalizmus első csírái épp hogy megjelentek Moszkvában A tőke megjelenésének korában. Oroszországban csak 1861-ben törölték el a jobbágyságot. Az iparosodás épp hogy megindult. Mindaz a nyomor, ami akkor jellemző volt Oroszországra, a kapitalizmust megelőző tradicionális társadalmak normál állapota volt.

A csecsemőhalandóság, az alacsony átlagéletkor, a rendszeresen visszatérő éhínségek, a lakosság harmadát-felét megölő járványok – mind-mind az egyént gúzsbakötő tradicionális társadalmak jellemzője volt. A gyermekmunka is természetes része volt az emberi sorsnak a kapitalizmus korszaka előtt. Épphogy a kapitalizmus okozta hatalmas gazdasági növekedés és meggazdagodás tette lehetővé, hogy ne kelljen a gyermekekre jövedelemszerző forrásként tekinteni, hogy végre a családoknak ne csak arra legyen forrása, hogy ne kelljen dolgoztatni a legkisebbeket is, hanem legyen pénz taníttatásra, az emberi fő kiművelésére.

A kapitalista fejlődés okozta váratlan meggazdagodás fényében tűnt fel, hogy a prekapitalista társadalom

a barbárság, a lealacsonyodás, a szolgaság és az ezerféle nyomor színhelye volt

– írta a Marx korában élő Friedrich von Gentz, Metternich kancellár tanácsadója, aki lefordította németre Adam Smith híres könyvét. A kapitalizmus megjelenése szabadította ki az emberiséget a nyomor “természetes” állapotából és hozta el a váratlan és meglepő jólét korát. Mi sem mutatja jobban a piacgazdaságra való áttérés okozta meggazdagodást, mint az egy főre jutó GDP fejlődését bemutató ábra a világ népességére vetítve. Az ábra nagyon szemléletesen mutatja, hogy robbanásszerűen elkezdett nőni az egy főre jutó GDP aránya, annak ellenére, hogy ezzel egyidőben kezdett az emberiség létszáma is gyorsan nőni.

(Forrás)

Ami nem segített a nyomorgóknak, az marxi recept: a proletárdiktatúra, a termelőeszközök magántulajdonának felszámolása és a társadalmi tervezés, a piac felszámolása. A marxi receptet követő szocialista Szovjetunióban és Kínában tízmilliók haltak újra éhen a XX. Század közepén. Azután javult valamennyit az egyszerű emberek sorsa, hogy a “proletárdiktatúra” urai részlegesen feladták a marxi receptet, és “neoliberális” piacositó reformokat vezettek be, engedélyezték a magánkezdeményezést, még ha korlátozott formában is.

Nem véletlen, hogy a piaci társadalom az, ami együtt járt és jár a termelőerők hihetetlen fejlődésével, s lehetővé tette és teszi a nyomor meghaladását, az éhínség, a gyermekmunka, a korai elhalálozás okainak felszámolását. Ugyanis a “termelőerők”, Marx szavaival élve, nem önmaguktól fejlődnek. Marx lázálmaiban égő radikális gondolkodó volt, akinek a gyűlölet rossz útra vitte gondolkodását.

Marxot csak az érdekelte, hogy bebizonyítsa a “történelmi” és “tudományos” okát az általa mélyen gyűlölt fennálló rend elkerülhetetlen elpusztulásának, szükségszerű elpusztításának, és felfedezze az általa vizionált szocialista társadalmi rend “tudományos” alapjait. A kizsákmányolást, a kiszolgáltatottság, a “rossz” forrását kereste. Ma már mindenki tudja, hogy rossz helyen kutakodott. Legalábbis az, aki legalább eljutott az elsős közgazdasági tankönyv bevezető fejezetéig. Nem véletlen, hogy napjaink posztmarxista baloldali gondolkodói, mint Erik Olin Wright, sem a munkafolyamatban keresik a kizsákmányolást.

A gyűlölködő Marx elvakította önmagát, és emiatt a “burzsoáziában” csak a kizsákmányoló osztályt, a “burzsoában” a pénzeszsákot látta. Emiatt nem vette észre a burzsoában a vállalkozót, az újítót, a fogyasztók igényeinek megfelelni akaró embert. Ha észrevette volna, akkor rájöhetett volna arra, amire Carl Menger A tőke megjelenésével egyidőben (1871) rájött: a termelőerők nem fejlődnek maguktól. A termelőerők fejlődésének kulcsa az emberi gondolkodás, az emberi tudás fejlődése, a lehetőség az ötletek megvalósítására.

A fejlődés hajtóereje a gondolkodó és szabadon cselekvő ember. A piac az az intézmény, amely profit formájában jutalmazza azt az ötletet, amely találkozik a vevők igényeivel, s tönkremenéssel bünteti azt a vállalkozót, aki nem elég hatékony, nem elég ötletes mások igényeinek kitalálásában és kiszolgálásában. Egyedül a piacgazdaságban kényszerül arra a vállalkozó, hogy nyereségének növelése érdekében kiszolgálja a másik oldalt, a hiányban szenvedő és fogyasztani akaró potenciális vevőt. Nem véletlen, hogy a jólét, a biztonság, az egészséges hosszú élet “normál” állapottá vált azokban az országokban, amelyek a piacgazdaságot választották.

A piac ellentéte a zárt társadalom örökké forgó állandósága. Az ókori Egyiptom évezredes állandósága, az évtizedekig változatlanul gyártott tüdőt roncsoló kétütemes Trabant motor. Az istenkirálynak kiszolgáltatott egyén védtelensége, a merev közösségek változatlansága áll szemben a garázsban bütykölő mesteremberrel, aki kitalál valamit, s ezzel máról holnapra átalakítja a világot, s jobbá, tartalmasabbá, kényelmesebbé teszi mindannyiunk életét. S közben maga is jól jár, kapitalistává válik, mint Thomas Alva Edison, Henry Ford, Csonka János vagy Bill Gates.

A piac ellentéte

Az “imperialista erőszak”. Nagyon sajnálatos, hogy a XIX. század vezető kapitalista országa, Anglia egyben minden idők egyik legsikeresebb gyarmatosító nagyhatalma is volt. Mint minden gyarmatosító hatalomhoz, Anglia kezéhez is vér és kizsákmányolás tapad. Nem értek egyet Niall Fergusonnal, a neves konzervatív történésszel, aki az angol gyarmatosítás pozitív hatásairól értekezik. A nagy piacpárti gondolkodók, mint Adam Smith vagy Richard Cobden gyarmatosítás-ellenesek voltak. Nem menti fel az imperialista hódítókat, de más népek meghódítása, kincseik elrablása, kizsákmányolása minden eddigi társadalmi rend államára jellemző volt.

A nomád népek, ha csak tudták, lerohanták a szomszédos civilizációkat, a városokra csóvát vetettek, az almafákat kivágták, a békés polgárokat tűzön sütögették, hogy elárulják, hová rejtették kincseiket. A kalandozó magyarok se fizettek a Sankt Gallenben csapra vert boroshordók nedűjéért. A demokratikus Athén által uralt déloszi szövetség járadékszedő kizsákmányoló gépezet volt, s a laurioni ezüstbányákban rabszolgák dolgoztak.

Róma kincs- és rabszolgavadász háborúkból gazdagodott meg. A feudális Spanyolország királyai hódították meg Dél-Amerikát. A prekapitalista cári Oroszország, a kapitalizálódó cári Oroszország, a szocialista Szovjetunió ugyanúgy telhetetlen étvágyú hódító nagyhatalom volt, függetlenül gazdasági rendjétől. Az antikapitalista szocializmus a rabszolgamunkát se vetette el, a Gulag birodalmában rabszolgaként dolgoztatott milliók senyvedtek és pusztultak el.

Századunk csodája az, hogy már nem elfogadott norma más népek területének elfoglalása, rabszolgasorba vetése. Ez a civilizációs előrelépés elképzelhetetlen lenne anélkül a hatalmas gazdagságteremtő gépezet nélkül, ami a piaci társadalom kialakulása révén jött létre. Ma már a népek, a politikai elitek nemcsak annak révén gazdagodhatnak meg, hogy másoktól erővel elveszik földjüket és munkájuk termékének egy részét.

Cikke folytatásában Zsurzsán Anita közli, hogy

A tőke nem a szocializmusról szól, hanem a kapitalizmus működésének természetét írja le.

Ezzel a mondattal a szerző elhárítja Marx jövőre vonatkozó receptjeinek felelősségét a létező szocializmusért. Talán érdemes lenne megismerkednie a szerzőnek Lenin Állam és forradalom című könyvével. Lenin ezt a művet az októberi hatalomátvétel előestéjén írta, s összeszedte benne mindazt, amit Marx a jövőbeni szocialista állam politikájára nézve mondott. De sajnos a szerző nem tér ki arra sem, hogy vajon Marx elemzése a kapitalizmusról helyes volt-e, vagy csak tévedések szomorújátéka. Ehelyett felszólít a kritikai elemzésre. De maga nem tesz egy lépést sem annak érdekében, hogy Marx kapitalizmusról szóló elemzésével alkalmazza a kritikát.

Igaz, helyette sokan megtették már, akik rámutattak a marxi kapitalizmuskritika tarthatatlanságára, belső ellentmondásaira. Ehelyett Zsuzsán megelégszik annyival, hogy kijelentse:

Marx olvasata a kapitalizmusról pedig a neoliberalizmus egyre fojtogatóbb és kíméletlenebb korában aktuálisabb és relevánsabb, mint korábban bármikor.

Vagyis, sugallja a szerző, a fejlett piacgazdaságok, köztük az angol munkások sorsa ma még szörnyűbb, mint XIX. századi sorstársaiké volt, s emiatt relevánsabb Marx, mint valaha. Tulajdonképpen most abba kellene hagyni az írást, mert teljesen nyilvánvaló, hogy ennek az írásnak a szerzője Marxhoz hasonlóan saját lázálom világában él, s fogalma sincs, hogyan élnek a munkások a modern Angliában. De talán valamit elárul Anglia szörnyű és élhetetlen világáról, hogy milliók törekszenek arra, hogy eme neoliberális pokolban az angol munkások életét élhessék.

Az írása végén Zsurzsán kijelenti, hogy a történelem során eddig csak egy embernek volt valamilyen koncepciója a kapitalizmus megdöntésére, Karl Marxnak. Milyen sajnálatos, hogy a történelem éppen azt bizonyította be: a Marx elméletét követő politikai és gazdasági rend, a kapitalizmus meghaladása a szenvedés újabb mérhetetlen tengerét eredményezte a várva várt földi paradicsom helyett. Azt hiszem, ha Telleyrand ma élne, azt mondaná, hogy a Marxot istenítő szerző rosszabb, mint amilyenek a Bourbonok voltak: semmit sem tanult a történelemből, de mindent elfelejtett, ami történt.

Holodomor: tömeges éhínség Ukrajnában (Fotó: Wikimedia Commons)

Papp Szilárd István Mérce-cikkében Jánisz Varufákisznak a Kommunista kiáltvány új kiadásához írt előszavának ismertetésével köszönti Marxot. Papp szerint Varufákisz is úgy gondolja, hogy Marx ma aktuálisabb, mint valaha, s Marx kapitalizmuskritikája igazabb, mint 1848-ban volt. Varufákisz azonban Zsurzsán Anitához képest annyival nyíltabb, hogy meg is mondja, mi Marx receptje a kapitalizmus meghaladására: a kiút a közösségi politikai cselekvés, a gazdaság demokratikus ellenőrzés alá vétele, a magántulajdon szentségének megszüntetése. Vagyis, ugyanaz az út, amit Lenin is kiolvasott Marx műveiből.

Papp ismertetéséből az derül ki, hogy Varufákisz csak azt szűrte le a létező szocializmus történetéből, hogy a szocialista forradalmak vezetői saját előnyükre használták a marxi szöveg által rájuk testált befolyást: hatalmi bázist építtettek, visszaéléseket követtek el elvtársaikkal szemben, s embereket börtönöztek be. Emberi hibák. Holott az elméleti közgazdaságtan már 1920-ban, Ludwig von Mises munkássága révén eljutott oda, hogy az első számú vezető szinte totális diktatúrája nem jellemhiba következménye. Mises szerint a piac kikapcsolása után nem lehetséges másképpen megszervezni a gazdaságot, mint az első számú vezető tervének tűzzel vassal való kikényszerítése útján, központi tervezés címén, aminek következménye mindenki más olyan elképzeléseinek letörése, ami nem segíti a vezető tervét. Nem véletlen, hogy bárhol is született eddig marxi szocializmus, az mindig csak egyféle volt: a pártvezető szinte korlátlan egyszemélyi uralmát jelentette.

Szalai Erzsébet és Tamás Gáspár Miklós egyaránt azt feszegeti Marx 200 kapcsán, hogy a kapitalizmus lényege a tőkeviszony, amely embertelen hatalomként, gépezetként uralkodik az egyén felett, s mindenkit rabszolgájává tesz, legyen az tőkés vagy munkás.

A tőkével szinte egyidőben (1871) publikálta Carl Menger A közgazdaságtudomány alapjai című könyvét. Menger könyve, A tőkéhez hasonlóan, azoknak a XIX. századi nagy világmagyarázó írásoknak a sorába tartozik, amelyek azt kívánták felfejteni, hogyan és miért alakult ki a modern piaci és ipari társadalom, s amelyek választ kerestek arra, miként lehet a legjobban muűködtetni ezt a szokatlan, új, állandóan változó, s emiatt gyakran félelmetesnek tűnő társadalmat.

Menger olyan emberközpontú közgazdaságtudomány megalkotására törekedett, amelyben a főszereplő, s minden változás oka a mindennapi életből ismert, hús-vér, vagyis tökéletlen, de gondolkodó és vágyakkal rendelkező, újítani képes ember. Menger számára az ember a maga ura, értelmes, akarattal bír, mindenki másnál jobban tudja, mik a saját szükségletei, és képes és akar tenni a szükségletei kielégítése érdekében, képes környezetét megismerni, tanulni, új ismereteket szerezni, felfedezni, s emiatt javítani saját során úgy, hogy közben környezetét is átalakítja. Menger emberszemlélete pontosan az ellentéte volt Marxénak, aki szerint mindenki besorolható egy osztályba, csavar egy gépezetben, és alá van rendelve a gazdasági és társadalmi mechanizmusok kíméletlen működésének.

Menger szerint a piaci társadalom organikusan alakult ki, és ennek legfontosabb oka az az inherens emberi tulajdonság, hogy gondolkozunk, keressük annak útját-módját, miként hárítsunk el egy kényelmetlenséget, s folyamatosan keressük a megoldását az előttünk álló szorító problémákra. A tudásnövekedés egyben igénynövekedéssel is jár. Menger ebből a gondolkodó, cselekvő ember képéből kiindulva építette fel azt az oksági láncot, amely organikus módon jut el a piaci árutermeléshez.

Menger szerint a munka gyümölcsének áruvá válása, az árutermelés, a piac annak nyomán alakul ki, hogy az ember (emberi közösségek) tudás növekedése révén már nem lehet a növekvő fogyasztási igényeket kielégítő egyre komplexebb termékeket egy zárt kis közösségen belüli munkavégzés eredményeképpen előállítani. Ennek a tudás és igénynövekedésnek a nyomán alakul át a szomszédos törzsek alkalmi cserekereskedelme – munkamegosztás útján – specializálódó termelők rendszeres cseréjévé, s alakulnak ki az egyre hosszabb és bonyolultabb, egymással a piacon összekapcsolódó termelési láncok, amelyekben minden termelő árut termel a piacra.

A mengeri világban az emberi fejlődés mozgatórugója az emberek és emberi közösségek közötti együttműködés, és nem a konfliktus, az egymással antagonisztikus osztályok harca, mint Marxnál.

Menger azt mutatta ki, hogy a cserén alapuló piaci társadalom a piac zavartalan működése esetén nem hoz létre olyan mechanizmust, amely sokak elszegényedéséhez, s kevesek mérhetetlen meggazdagodásához vezet. Éppen ellenkezőleg, a valóban szabad piac működése garantálja, hogy ne alakulhassanak ki mesterséges monopóliumok, amelyek védelmezik kevesek jólétét, s gátolják sokak felemelkedését. Menger szerint a piaci társadalomnak nincsenek olyan belső ellentmondásai, amelyek miatt óhatatlan lenne a piaci társadalom összeomlása. Éppen ellenkezőleg, a piac biztosítja a lehető legrugalmasabb együttműködési formát, amely a legjobban biztosíthatja az emberi igényt a biztonságra és az újitásra egy bizonytalan, az egyes ember által nehezen befolyásolható világban.

Visszatértünk oda ahonnan elindultunk: Marx csak a rosszat vette észre, mert gyűlölte a fennálló rendszert, és egy utópikus társadalom prófétája akart lenni. Ennek érdekében addig torzította a valóság elméleti konstrukcióját, ameddig ki nem sajtolta belőle azt a “tudományos” magyarázatot, hogy miért eleve rossz, ami van, s miként lesz eleve jó az általa profetizált berendezkedés. Rossz alapokra épített rossz elméletet. Nem lehetett más következménye elméletének megvalósításának, mint ami történt: százmillió ember erőszakos halála, szenvedés, nyomor, diktatúra.