A XVIII. század közepén, a kialakuló piacgazdaság új világát érzékelő morálfilozófusok, közgazdászok és államelmélettel foglalkozók igyekeztek felfedezni átalakuló világuk törvényeit és azt, hogy ebben az új világban hogyan lehet olyan társadalmi rend létrejöttét elősegíteni, ami kordában tartja a minden emberben és minden emberi közösségben benne levő luciferi vonásokat: a gyengébb kizsákmányolását, a hatalommal való visszaélést a potenciálisan végtelen emberi igény kielégítése érdekében egy véges erőforrásokkal megáldott világban.

Kálvinisták voltak, s abban reménykedtek, hogy az emberi társadalom helyes berendezkedése elősegítheti, hogy megvalósulhasson, amennyire lehetséges, az isteni rend e sártekén is, annak ellenére, hogy az ember olyan amilyen: hívságos, előnyszerzésre és a gyenge kizsákmányolására törekszik. Azt keresték, mi lehet az a rend, amely olyan játékszabályokat teremt, ami az embereket arra kényszeríti, hogy úgy viselkedjenek, mintha a Gondviselő keze irányítaná őket, s nem Luciferé. Számukra a piac volt az egyik eleme ennek az embereket “jó” irányba terelő “isteni” rendszernek.

A piac, mert ez az egyetlen gazdasági rend, ahol a másik kiszolgálásával, a másik igényeinek kilesésével lehet gazdagsághoz jutni, szemben minden más korábbi gazdasági renddel – rabszolgatartás, feudalizmus -, amelyben a másik kizsákmányolása, munkája gyümölcsének erőszakkal való elvétele jelentette a felül levők megélhetésének forrását. Ráadásul azt is látták, hogy a piaci szabadság hatalmas gazdagságot termelő gépezet, mert lehetőséget ad az újításra, az innovációra, a minden emberben potenciálisan szunnyadó új ötletek megvalósítására, az emberi tudás növekedésére.

Ez a hihetetlen növekedés lehetővé teszi annak meghaladását, hogy csak a másik vagyonának, termékének elrablásával lehet meggazdagodni, ami jellemző volt a korábbi zárt társadalmakra, ahol a folyamatos rabló célú háborúskodás volt az uralkodó elitek másik jövedelemforrása, az alárendelt termelők kizsákmányolása mellett. A szabadkereskedelemtől azt várták, hogy békét hoz, mert lehetővé teszi a lehető legtöbb gazdasági termék létrehozását, és mindenki igényeinek lehető legjobb kielégítését békés eszközökkel, csere révén.

Az egyéni szabadság biztosítása érdekében fontosnak tartották, hogy – a Biblia és Jézus tanait követve – minden egyes embernek elidegeníthetetlen, isten adta, természetes jogai vannak, amit semmilyen földi hatalom nem vehet el. Olyan államrend kialakítását szorgalmazták, amely a lehető legjobban megakadályozza az abszolút uralom kialakulását, az abszolút uralkodó korlátlan hatalmát. Olyan politikai rendet akartak, amelyben a végrehajtó hatalom korlátozott, nehogy valaki a korlátlan hatalmat megkaparinthassa és felhasználhassa saját vágyainak kielégítésére, mások rovására. Ezért törekedtek a hatalom megosztására és arra, hogy olyan politikai rend alakuljon ki, amely se nem abszolút monarchia, se nem direkt demokrácia.

Tanulva a görög demokrácia elfajulásából tisztában voltak azzal, hogy a közvetlen demokrácia az abszolút király módjára uralkodó demagóg uralmához vezet. Államelméletükben az abszolút hatalomtól való félelmükben óvakodtak attól, hogy az államot felhatalmazzák a gazdaságba való beleszólással. Az abszolút uralkodók merkantilista politikájának megfigyelése alapján ugyanis tudták, hogy a hatalom urainak a gazdasági életbe való beleszólással az a céljuk, hogy monopóliumok adásával jövedelemforrásaikat és klientúrájukat, vagyis saját hatalmi bázisukat növeljék.

Műveik, különösen Adam Smith könyve, óriási hatást gyakorolt. Magyarázatot adott arra, hogy Anglia miért vált a világ vezető nagyhatalmává, a világ műhelyévé, a leggazdagabb és legirigyeltebb országgá. Az elmaradó és szegény kontinentális Európában mindenki, királyok, nagyhatalmú miniszterek és tanácsadók, értelmiségiek és reformerek az ő receptjét követve láttak neki a fejlődést gúzsba kötő feudális kötöttségek felszámolásának, az abszolút hatalom korlátozásának, a rendi parlamentek népképviseleti parlamentté alakításának, hogy a korábban háttérbe szorított harmadik rend, az egyre bővülő polgárság beleszólást kaphasson a törvények kialakításába.

Marx ez ellen a modell ellen lázadt fel. Azt állította, hogy a kapitalisták ugyanúgy kizsákmányolják a munkásaikat, ahogy a földesurak és rabszolgatartók kizsákmányolták jobbágyaikat és rabszolgáikat. A különbség csak annyi, hogy a kapitalista körmönfont módon, láthatatlanul rakja zsebre a munkafolyamat során megtermelt érték egy részét, semmit nem adva érte. Marx rendszerében ennek alapja, hogy a csere során azonos értékű dolgokat cserélnek ki.

A különböző áruk csereértékét az adja, hogy azonos mennyiségű munka kell előállításukhoz. Vagyis 2 kiló alma és egy üveg méz cseréje esetén mindegyik eladó ugyanannyi munkát fektetett be a különböző termékek előállításába. Azonban a munkaerő sajátos áru: ebben az esetben a munka csereértéke a munkás munkaerejének regenerálásához szükséges „munka” (vagyis a munkás fogyasztásának) értéke. Azonban a munka használati értéke jóval nagyobb, mint a munka csereértéke. A munka használati értéke az az érték, amit a munkaidő során termel a munkás.

Marx azt állította: a munka használati értéke nagyobb, mint csereértéke. Vagyis a munkás munkaidejének csak egy részében dolgozik azért, hogy megtermelje munkája csereértékét. Munkaidejének másik részében már ellenérték nélkül dolgozik a kapitalistának. A kapitalista semmit nem tesz, mégis meggazdagodik: anélkül, hogy a munkás észrevenné, munkaideje egy részében a kapitalista pénzeszsákjának növeléséért dolgozik, amiből a munkásnak semmi haszna. Ennek alapján gondolta azt, hogy meghaladhatatlan, antagonisztikus ellentét van tőkés és munkás között. Azt is gondolta, hogy e folyamat révén a tőkések egyre gazdagabbak lesznek, míg a munkások az éhbér szintjén fognak élni mindörökké.

A kapitalista termelés és a tőke koncentrációja nyomán szerinte egyre csökken a tőkések száma és egyre nő a proletárok száma, akik végül az egész népet fogják alkotni. Marx úgy vélte: az emberi jogok, a sajtószabadság, a polgári demokrácia mind-mind humbug, a tőkés pénzeszsákok uralmának elleplezői. Marx azt jósolta, hogy a kapitalizmus nyomorából a szocialista (kommunista) társadalom megteremtése lesz a kiút: a kizsákmányolók osztályának felszámolása, a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele és piac helyett a központi társadalmi tervezés.

Ha ez megvalósul, akkor soha nem látott jólét fog bekövetkezni, hiszen a kapitalista termelés anarchiája helyét a racionális központi tervezés veszi át, a megtermelt érték nem egyeseket tesz gazdaggá, hanem mindenki javát fogja szolgálni, s ennek nyomán megszűnik a munka és a munkamegosztás kényszer jellege: mindenki úgy és annyit dolgozhat, ahogy neki tetszik, ha akar délelőtt pásztorkodik, délután szobrot faraghat, másnap meg a közösség ügyeit intézheti.

A századfordulóra azonban kiderült, hogy Marx elmélete homokra épült, és próféciái nem váltak be. A közgazdaság marginalista forradalma nyomán kiderült, hogy a csere alapja nem az értékegyenlőség, hanem az értékkülönbség. Minden egyes ember saját maga dönti el, mi az értékes a számára. Aki elcserél valamit a piacon egy másik árura, azért cseréli el, mert a tulajdonában levő dolog nem olyan értékes a számára, mint az, amit a másik ember kínál fel neki. S fordítva. De ha ez igaz, akkor nem érvényes Marx elmélete, hogy a munkavégzés közben láthatatlan kizsákmányolás van.

Valójában mindenki olyan arányban részesedik a megtermelt végtermék arányából, amilyen értékes volt a hozzájárulása a végtermék előállításához. Ennek az értéknek az aránya a piacon, alku folyamán alakul ki. Ha nincs kizsákmányolás, akkor nincs meghaladhatatlan ellentét munkás és munkáltató között. A vállalkozó jövedelmének forrása – saját munkája után „járó” munkabérén túl – a jövedelemszerzés lehetőségét ígérő helyzet felfedezése, újítás, innováció kiötlése és a megvalósítással járó kockázat felvállalása.

Az újító, új terméket bevezető vagy meglévő termék hatékonyabb gyártását bevezető, kockázatot vállaló személy az oka a piacgazdaság dinamikus voltának. De az újítás következménye az is, hogy több az adott közösség rendelkezésére álló termék, amelyből nemcsak a „tőkés”, a „vállalkozó” hanem a „munkás” is jobban él. Emiatt váltak középosztályi „jóléti” társadalmakká a piaci társadalmak, s nem következett be a Marx által profetizált elproletarizálódás és elszegényedés. Mert Marx nem vette észre az újítót, a termelést hatékonyabbá tevő embert, csak pénzeszsákot látott a vállalkozóban/tőkésben.

Viszont ha nincs élet-halál ellentét „tőkés” és „munkás” között, akkor van helye a demokratikus berendezkedésnek, az érdekek szabad játékának, s nincs „történelmi” szükség erőszakos forradalomra, a proletáriátus diktatúrájára. Nemcsak a marxi dogmák bizonyultak tévesnek, de az is kiderült a századfordulóra, hogy az európai társadalmak a marxi próféciával ellentétes irányba fejlődtek: nem szakadtak ketté egy egyre kisebb tőkés elitre és nyomorgók egyre hatalmasabb tömegére.

Éppen ellenkezőleg: megszületettek a polgárosodó középosztályok, ahova a társadalom egyre több rétege tartozott, beleértve a szakmunkásság egyre nagyobb részét. Nem következett be sem az általa várva várt forradalom, sem a szocialista átalakulás. Konszolidálódtak a polgári demokráciák, a választójog egyre szélesebb kiterjedése nyomán egyre népszerűbb szociáldemokrata pártok reformista irányba fordultak, lemondva a marxi forradalmi programról.

Az I. világháború rettenetes vérfürdője kellett ahhoz, hogy Oroszországban a katonák és a parasztok lázadása nyomán a radikális marxisták maréknyi csoportja hatalomra juthasson, akik a munkásságra hivatkozva nekiláttak a marxi prófécia megvalósításához: a magántulajdon és a piac felszámolásához, a társadalmi tervezéshez, a “racionális” társadalomirányitáshoz. Az orosz példa nyomán mindenhol Európában feléledt a remény, hogy a szocializmus lehetséges álom, a központi tervezéssel és a magántulajdon felszámolásával emberibb, működőképesebb, békésebb társadalmat lehet teremteni, szemben az I. világháborúhoz vezető régi renddel.

1920-ban Ludwig von Mises, a korszak egyik legnagyobb közgazdásza szállt szembe a szocialista álomlovagokkal. Kimutatta, hogy piac hiányában nem lehetséges a tervezés, mert az árak a piacon alakulnak ki egyéni értékítéletek nyomán, az alapján, mi a fontos minden egyes embernek. Központi tervezés esetén egy ember értékítélete, a központi tervező értékítélete válik fontossá, félretolva mindenki más értékeit, bárki más számára fontos szempontokat.

A piac demokráciáját, ahol minden pillanatban valaki szavaz vásárlásával, mi a fontos számára, a központi tervező diktatúrája váltja fel. A piac békés koordinációját, ahol a fő cél a vásárló igényeinek kielégítése, a központi tervező terve számolja fel, ahol a központi tervező csak erőszakkal fogja tudni kikényszeríteni a terv végrehajtását. Jólét, demokrácia és szabadság helyett rettenetesen erőszakos, mindenre kiterjedő diktatúra lesz a jellemző a szocializmusra, amely gazdagság helyett szegénységet és kiszolgáltatottságot hoz magával.

Mises hatására indult el a tudományos vita arról, hogy lehetséges-e kalkuláció a szocializmusban. A vitában résztvevő marxista közgazdászok Mises hatására felismerték, hogy szemben a marxi koncepcióval, szükséges a piac, s kidolgozták a “szocialista piac” koncepcióját. A piac szerepének részleges elismerése alapozta meg Sztálin halála után a lengyel és magyar reformokat, a kádári gulyásszocializmus létrejöttét. Kínában, Mao halála után Deng Hsziao Ping reformjainak célja a piac részleges rehabilitálása és engedélyezése volt, az állam korlátlan hatalmának visszaszorítása. A szocializmus piaci reformja százmilliók életét tette mindenhol élhetőbbé, sikere hozzájárult ahhoz, hogy enyhüljön a terrorista elnyomás rendszere, a szó legszorosabb értelmében élhetőbbé váljanak a szocialista rendszerek.

Ha tehát valaki szobrot érdemel Marx 200 kapcsán az nem Marx. Hanem Ludwig von Mises, aki elméleti közgazdászként, a logika eszközére támaszkodva, először mutatta ki, hogy a marxi elképzelést követő szocialista kísérlet csak diktatúrához, szegénységhez és civilizációs összeomláshoz vezethet. Az a Ludwig von Mises, akinek munkássága egyben rádöbbentette a marxista közgazdászokat is, hogy a piacot legalább részlegesen rehabilitálni kell ahhoz, hogy valamennyire élhető legyen a szocializmus.

Ludwig von Mises annál is inkább megérdemelné a szobrot, mert életében kevés elismerést kapott. Szülőhazájában sose lehetett egyetemi professzor zsidó származása miatt. Amikor a nácizmus elől menekülve Amerikában kötött ki, akkor se kapott munkásságával arányos egyetemi kinevezést, mert az egyetemi életben azok szava számított, akik abban hittek, hogy a jövő útja a szocialista piac, a gazdasági tervezés és piac vegyes gazdasága, s e két kezdetben eltérő rendszer egymáshoz hasonulása.