Az idő nem a nemzetállamoknak dolgozik – ez Ansinn írásának kiindulópontja:

A nemzetállamok az ipari forradalommal párhuzamosan születtek és véres háborúk során erősödtek meg. Majd a huszadik század kataklizmáiban el is égett a korszakuk. (Ne csak a két világháborúra tessék gondolni! Produkált az emberiség jó pár halottat és megnyomorított életet azokon túl is a nemzet tisztaságának védelmében.)

Ansinn cikk végén arra figyelmeztet, hogy a „nemzetvédő” politika nehezen illeszthető össze a globalizált termeléssel, és ebben részben igaza van: a termelés, a fogyasztás és egész életünk soha nem látott módon globalizálódott. Az internet, a média, a határok megnyílása, az utazás költségeinek rohamos csökkenése nyomán szinte többet tudunk Párizsról, Londonról, mint egy szomszédos magyar kisvárosról. S életünk ma már elképzelhetetlen lenne egy nem globalizálódott világban, ahol nincs orosz gáz, görög földieper, ecuadori banán, spanyol narancs, stb.

De Ansinn abban téved, hogy a nemzetállamok korszaka véget ért. Pláne itt és most, Európában. Nincs igaza, mert soha nem volt olyan fontos a nemzetállamok szerepe mindennapi életünkben, mint napjainkban.

A számok a segítségünkre vannak. 1989 végre végett vetett a birodalmak korszakának Európában. Közép- és Kelet-Európa kis- és közepes méretű független államok mozaikjává vált. De nemcsak az akkor megszületett nagyszámú nemzetállam miatt éljük a nemzetállamok korát. Európában a második világháború utáni békés korszak legfontosabb jellegzetessége a nemzetállam, az állam hatalmasra növekedése. Mára a nemzetállamok kezükbe kaparintották a nemzeti pénzügyi rendszert, nemzeti bankok irányítják a bankrendszert.

A nemzetállamok szerepe nélkülözhetetlenné vált az európai társadalmak életében. Egy átlagos európai állam kezén átmegy a nemzeti jövedelem fele, alkalmazza a munkavállalók harmadát-felét (inkább felét, ha hozzászámítjuk az állami alkalmazottakhoz az állami tulajdonban levő, de piacszférába sorolt vállalatokat, s csak az állami megrendelésektől függő vállalatokat is), a lakosság legalább fele függ az állami újraelosztás révén neki járó szociális juttatásoktól. A nemzetállam sose volt olyan fontos és erős, mint korunkban.

Ha akarja, megkaparinthatja (vagy a politikai elithez hűséges vállalkozók birtokába juttathatja) a médiákat, jövedelmező szektorokat és vállalatokat, uralhatja az elvileg független hatalmi ágakat. A nemzeti védelem vonzó és valóságosan érvényesíthető jelszava és az államtól függők hatalmas száma mindannyiunkat kiszolgáltatottá tett az államnak. Sokkal jobban függünk a politikusok mértékletességétől, józanságától, visszafogottságától, mint azt hinni szeretnénk.

Korunk legfontosabb kérdése az, hogyan tartható fenn a hatalmasra nőtt újraelosztó-szolgáltató-alkalmazó-finanszírozó paternalista menedzser-jóléti állam. Azért a legfontosabb kérdés, mert bizonyos fokig és mértékig (azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert valóban nem tudjuk, hol a határ) az újraelosztó-szolgáltató-alkalmazó-finanszírozó menedzser-jóléti állam eljutott addig a pontig, ahonnan már nehéz fenntartani, pláne tovább építeni.

A soha nem látott méretű eladósodottság, a magas adók miatti versenyképesség-problémák, az elöregedés miatti megállathatatlanul növekvő szociális kiadások terhe mind-mind azt jelzi: elértünk egy határhoz, amiről nem tudjuk pontosan hol van, de nem növelhető korlátlanul az állam gazdasági szerepvállalása.

A politikai hatalom logikája az állam újraelosztó szerepének növelése: minél több jövedelem centralizálása az állam kezében, és a minél nagyobb arányú újraelosztás, az adott politikai rendszertől függő, neki hűséges választók számának növelése. Ennek a logikának a csúcspontja a szocializmus, amikor az állam minden autonómiát felfal, és mindent maga alá söpör. Szerencsére, Marx évforduló ide vagy oda, ma már nagyon kevesen vannak, akik hisznek az eredeti marxi álomban. A létező szocializmus szörnyű rendszerei – remélhetőleg – örökre tanulságul szolgálnak arra, hogy vannak határok az állam szerepének növelésében. De azt is láttuk, hogy ezek a határok láthatatlanok. A Gyurcsány-lufi kipukkanása 2006-ban arra volt példa, hogy az ámítás és a “jóléti rendszerváltás” nem folytatható a csillagos égig.

Az Orbán-korszak az Amerika (FED) és az EU (ECB) által generált, állami eszközökkel támogatott fellendülés gyermeke. Nemcsak Magyaroszágon, hanem Nyugaton is a sosem látott alacsony kamatlábak, az állam növekvő politikai és gazdasági szerepvállalása az oka a fellendülésnek. Eddig könnyen ment, mert az Orbán-kormány erős állam koncepciója beleillett a nyugati világ trendjébe. Ugyan nálunk nem következett be az állam nagyarányú adósságnövelése, mint tőlünk nyugatra, de ezt az tette lehetővé, hogy a gazdaság méretéhez képes óriási mennyiségű nyugati pénz áramlott be EU-s támogatások formájában. A különbség sokkal inkább az erőteljes retorikában volt, s abban, hogy nálunk olyan területeken is terjeszkedett az állam, ami tőlünk nyugatra nem szokás, vagy nem illik.

A FED kamatemelési ciklusa annak a jele: a nyugati világ leghosszabb fellendülése a végéhez közeledik. Bármikor bekövetkezhet az új pénzügyi válság. 1929 és 2008 adósságválságát egyaránt az okozta, hogy a korábbi mesterségesen alacsony tartott kamatokat a FED elkezdte felemelni. Magyarország esetében további két válságtényező is súlyosbítja a helyzetet: a fiatalok tömeges kivándorlása egy elöregedő és csökkenő lakosságú országban, és az európai fejlesztési pénzek várható jelentős csökkenése.

A kormányzás most kezdődik. Várható az EU-s források csökkenése, az emelkedő kamatkörnyezetben fontossá válik a beruházások hatékonysága. A versenyképesség növelése az adóteher csökkentését követeli meg, az öregedő lakosság azonban az állami jóléti kiadások növelését igényli. Talán még van pár évünk az újabb nagy válságig. A klasszikus közgazdaságtan szerint a recept az állam szerepének csökkentése, a reguláció visszavágása és adócsökkentés.

A nemzetállam azért él és virul, mert túl sokan hisznek benne és túl sokan függnek tőle. A politikusok felelőssége, hogy néha vigyázó szemüket a közgazdasági alapigazságokra is függesszék, ne csak álmaik megvalósítására törekedjenek.

(Fotó: hvg.hu)