Tölgyessy Péter nagy visszhangot keltő előadást tartott az április 8-i választásokat követően az Eötvös Csoport rendezvényén. Egy alapos összefoglalót itt olvashatnak róla, de aki rá tud szánni két órát, itt meg is hallgathatja. A visszhang elég vegyes volt. Miközben az elemzés alaposságát elismerték – legfeljebb némi baloldal-elleni elfogultságot véltek felfedezni benne -, a reakciók az előremutatást, a bíztatást hiányolták. Pedig volt:

Apály idején is élni kell, mert nem mindegy, milyen állapotban talál minket a dagály. … A dagállyal ki lehet lépni a pocsolyából.

Az apály-dagály hasonlat az előadó franciaországi élményéből táplálkozott, amikor apály idején a tengerpartra érve csak sarat, iszapba ragadt csónakokat látott. Majd megjött a dagály, eltakarta a sarat, a csónakokat felemelte, azok vidáman úsztak a vízen.

Lényegében arról szólt a metafora, hogy a korábban mintának tekintett liberális demokrácián alapuló szociális piacgazdaság túljutott a csúcspontján – mostanra leült a sárba –, és ennek hatásai jelennek meg a populizmus térhódításában. De jön majd a dagály, egy olyan új formáció, ami ismét lendületet ad a szabadságnak, és nekünk készen kell állnunk, hogy a hullámokat meglovagoljuk, ne pedig elsodorjanak minket. (Ez már az én interpretációm.) Ezt a jövőképet ítélték vékonykának nagyon sokan.

Én pedig megijedtem. Mi van, ha már jön is az a dagály és mi nem készültünk fel rá? Ha Magyarország – mint annyiszor a történelem folyamán – saját belső ellentéteivel küzdve megint lemarad a történelem árjáról és megint csak alaposan lemaradva jövünk rá, hogy a világ elment mellettünk és mi kezdhetünk az utolérésén gondolkodni?

Miközben mi a saját százéves háborúnk újabb és újabb csatáit vívjuk, a világban a szokásos módon technológiai változások zajlanak és – szintén szokásos módon – ezek elkezdték átalakítani az emberek együttélési módját is. Persze, az internetről és az arra alapuló alkalmazásokról beszélek. Lehetnek Orbán Viktornak nagyívű víziói a nemzetállamok korának visszatértéről, az idő nem ennek dolgozik.

Ha én a világ bármely pontján megjelent művet pár kattintással megrendelhetek, kifizethetek és letölthetek a saját gépemre, akkor világpolgárrá válok. Bárki bármit állít bármiről, jogom és lehetőségem van az állítást ellenőrizni, a dologról szóló véleményeket, megfontolásokat összegyűjteni, magamnak átgondolni és kialakítani saját álláspontomat. Nem kell véleményvezérekhez, megmondó emberekhez igazodnom. Bármilyen szükséges ismeretnek utána tudok nézni a neten, sőt bármilyen terméket is meg tudok rendelni, nem szorulok a helyi piac kínálatára.

Találhatok barátokat a világ másik pontján, vagy tarthatom a kapcsolatot kivándorolt rokonaimmal. De a helyi, vagy országos piacon is sokkal több lehetőségem van megkeresni a legjobb árut, szolgáltatást kínáló vállalkozót, nem szorulok a szomszéd Józsira, ha szakemberre van szükségem. Ez csak néhány példa nagy hirtelen, nyilván igen sokáig lehetne folytatni a felsorolást. Azt, hogy mennyire nem határaink között élünk, nagyon jól bemutatja egy egyszerű tárgy – a ceruza – létrejöttéről szóló kisfilm.

Az internet viszont ennél alapvetőbb átalakulást hoz magával. Új, a hálózatok világának kutatásával, értelmezésével foglalkozó tudomány is felfutott már, ennek egyik világhírű kutatója honfitársunk: Barabási Albert László. De egyes részterületeken már sokan, sokféle megállapítást tettek. Itt most a nemrég sajnálatosan korán eltávozott Szabó Katalin kutatásait emelném ki, aki már az ezredforduló táján felhívta a figyelmet arra, hogy a gazdálkodók világszerte és világon átívelve hálózatokba szerveződnek. Ez sok mindent megváltoztat.

Először is: a vállalat a 20. századi vezetéstudományi irodalomban egy jól körülhatárolt, strukturált szervezet. A 21. században ez már egyáltalán nem így van, a belső szervezet folyamatosan átalakul, de a külső határok is elmosódnak. Bizonyos projektekre összeállnak bizonyos cégek, másokra pedig másokkal szövetkeznek. Másodszor: a hagyományos kapitalizmus-felfogás szerint a vállalatok egymással versenyeznek, tehát egymás piaci ellenfelei.

Nem véletlenül merítenek oly sokat a vállalati szervezés-vezetés szakértői a hadtudományokból. De aki látott már Suzuki Wagon R-t és Opel Agilát a kétezres évek elején, az akkor is tudhatja, hogy ez messze nem igaz, ha semmit nem tud az autógyárak közötti stratégiai szövetségekről. A versenytársak nem ellenségek, hanem nagyon is szorosan együtt tudnak működni, ha céljaik egybe esnek. Ennek is megvan már a tudományos neve: ko-opetíció. Magyarul még nem terjedt el a fogalom (vajon miért?), de leginkább versengő együttműködésként szokták emlegetni.

Csakhogy ahhoz, hogy egy ilyen ko-opetitiv kapcsolatba bekerüljön valaki – egy szakértő, egy cég, egy ország, bárki –, ahhoz meg bizonyos dolgoknak meg kell felelnie. Egyrészt tudnia kell valamit, amire a többieknek szüksége van és partnerek számára értékes kapacitásainak kell rendelkezésre állniuk. A képességek és kapacitások mellett azonban szükség van még valami sokkal kényesebb jószágra is: hírnévre. Egy fontos projektet senki nem fog megbízhatatlan, összeférhetetlen partnerrel kockáztatni. A szerződések persze jelenthetnek némi biztosítékot, de azt nem garantálják, hogy a partner mindent meg fog tenni a közös sikerért és nem keres trükkös kerülő utakat, hogy nagyobb részt szakítson a közös sikerből, mint amit megérdemel. („Jönnek a jogászok, oszt jó napot.”)

A feudalizmus (nyugat-európai formája) a rabszolgák abszolút függését szabályozott személyközi függési viszonnyá változtatta, az ipari forradalom pedig törölte a személyes függést és mindenkire érvényes, személytől független viszonyokat vezetett be. Ezért merjük pl. most meginni a távoli tejüzemben készült dobozos tejet, nem csak az utcabeli Mari néni tehenétől származót. Bízhatunk abban, hogy megfelel olyan szabványoknak, amik biztosítják, hogy megfelelő beltartalma van, de nincsenek benne káros mikrobák. Ettől még ízlésünk szerint választhatjuk Mari néni tejét is, de benne nyilván azért fogunk megbízni, mert ismerjük. A tejgyár tejében pedig azért bízunk, mert az üzleti környezet rákényszeríti a megfelelő teljesítésre.

A nemzetállamok az ipari forradalommal párhuzamosan születtek és véres háborúk során erősödtek meg. Majd a huszadik század kataklizmáiban el is égett a korszakuk. (Ne csak a két világháborúra tessék gondolni! Produkált az emberiség jó pár halottat és megnyomorított életet azokon túl is a nemzet tisztaságának védelmében.)

Az új kor az együttműködésé, az integrációé. Ahogy az Uber, az AirBnB, a blokklánc és a megosztásos gazdaság többi megoldása terjed, kialakul az integrált piac és a hírnév, a reputáció kezelésének korszerű módja. A minősítések mindenki számára hozzáférhetőek, a tranzakciók közösségi ellenőrzés alatt állnak – rajtunk múlik, melyik szolgáltatót, melyik eladót választjuk. Nyaralásra készülve megnézzük az adott szállásról közzétett vendég véleményeket, lecsekkoljuk az étteremről szóló értékeléseket asztalfoglalás előtt, műszaki cikk vásárlása előtt arról szóló fórumokat böngészünk.

Miért is aggódom hát? Természetesen azért, mert Magyarország jó úton van afelé, hogy kiessen ezekből az együttműködésekből. Az sem öröm, hogy a világ egy részén nem fogadják a miniszterelnököt, hogy nemzetközi fórumokon kulturált viselkedésre intik a külügyminisztert. De ennél jóval kínosabb, ha külföldön járva gyanakvással tekintenek ránk, amint megtudják, hogy magyarok vagyunk. És még nagyobb a baj, ha a vállalatok partnert keresve nem fordulnak magyar céghez, mert nem bíznak abban, hogy – az ismerős vállalatvezető minden jó szándéka dacára – képesek lesznek helytállni egy hosszú távú együttműködésben, egyszerűen a kormány váratlan „nemzetvédő” húzásai következményeként.

Vajon hány kiváló magyar vállalat vesztett máris piaci pozíciókat a kiszámíthatatlan hazai környezet miatt? Az ország rossz hírneve árnyékot vet a magyar cégek reputációjára is. De megtapasztalhatták már ezt a tudományos élet szereplői is, akiknek létkérdés a nemzetközi színtéren való jelenlét.

A dagály jön, már mossa a lábunkat. Gyorsan tömíteni kéne a csónakokat (és nem ártana átfesteni sem őket), vagy átcsapnak felettünk a hullámai.

(Fotó: hvg.hu)