Az április 14-i nagy kormányellenes tüntetés meghirdetőinek, majd résztvevőinek egyik követelése az új választás kiírása volt. Merthogy: „Csaltatok.”

Ez lehet, sőt több jelzés arra utal, hogy valószínű, csak kérdéses ennek mértéke és az, hogy mit lehet bizonyítani. Nyilván minden esetben, ahol az utóbbi érvényes, jogorvoslatot lehetett (volna) kérni. De ne legyenek illúzióink, ez legfeljebb arra lett volna elég – nagyon ügyes informatikusok és jogászok kemény munkájával -, hogy egy-két parlamenti helyet levegyen a győztestől. Ez sem lett volna semmi, sőt, az alkotmányozó többség elvesztése valószínűleg hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy legalább egy kicsit élhetőbb maradjon az ország.

Mert, ha csaltak is, nem véletlenül tudták megtenni. Az, hogy a szavazókörök jelentős részében – harmadától feléig terjednek a becslések – az ehhez nyújtott civil segítség dacára nem volt ellenzéki szavazatszámláló, az ellenzék gyengeségét, társadalmi támogatásának hiányát jelzi. Az, hogy nem lesték értő informatikusok a Nemzeti Választási Irodában a számítógépes rendszer működését, szintén. Ha történt ipari méretű csalás, akkor e körül kell keresni. A szavazókörökben inkább csak kisebb trükközésekre volt lehetőség, még a helyi kiskirályoktól függő közszolgákból álló választási bizottság mellett is. Egy dolog a potentátok nyomása, más dolog a szakmai ethosz és a lebukás következményeitől való félelem.

A NER nyugodtan kiírhatja az új választásokat, ha ezt tartja célszerűnek a háborgó indulatok lecsillapítására. Meg fogják nyerni azt is. Ennek legfőbb oka a választási rendszer. Sokan sokszor elmondták már, mennyire torz, a győztes javára elfogult a magyar választási törvény. Idén kiderült, hogy még rosszabb. Egy csomó kis apróságnak tűnő taposóakna van benne elrejtve.

Ilyen volt pl. a nemzetiségi lista vs. országos pártlista. Egyik kizárja a másikat, egy szavazó csak egyikre szavazhat. Volt olyan eset, hogy valakit akarata ellenére vettek fel nemzetiségi szavazónak. De az igazi trükk az volt, hogy mindkettőből adtak a választópolgárnak. Olyannak is, aki tiltakozott, mert tudta, hogy csak egyikre szavazhat. A választási bizottságok tagjai ezeken a helyeken állítólag nem tudták. Amit vagy elhiszünk – ekkor a rossz felkészítés miatt nem érdemli meg milliós prémiumát Pálffy Ilona -, vagy tudták, de azt is, mire lehet felhasználni az ilyen „hibát”.

A többlet szavazatokat utólag minden párt listájáról le kell vonni. Tehát, ha mondjuk 20 ilyen dupla listás szavazat volt, akkor a Fidesz-KDNP országos listájára leadott voksokból levontak 20-at, az MSZP-P listájából szintén 20-at, a DK-éból szintén 20-at, az LMP, Jobbik és a többi pártéból ismét 20-at-20-at. Az ellenzéktől tehát a többszörösét. Valószínűleg erre ment rá az Együtt párt, amely csak az érvényes voksok 0,76%-át kapta listájára.

Összességében azonban ezek a szavazatok még így sem változtattak a képen, legfeljebb az árnyalatokon. Azt, hogy a választási törvény rossz, már azóta lehetett tudni, hogy meghozták és átrajzolták hozzá a választókerületek térképét (vö: gerrymandaring). Tamás Gáspár Miklós már 2013-ban javasolta, hogy ez alapján a törvény alapján az ellenzék ne induljon el a választáson. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de nagyon igaza volt. Az utólagos okosságnál már csak az a rosszabb, ha a tapasztalatok birtokában sem ismerjük fel az igazságot. Ezt az ellenzék pártjai tömegesen elkövették. Volt mindenféle érvelés a választások bojkottja ellen, sötét kimenetekkel fenyegető. És most jobb lett?

A mostani magyar választási rendszer az angolszász kétpárti rendszereket igyekszik közelíteni, azonban az ezekre szintén jellemző kontrollokat már nem siet átvenni a Szájer József laptopján megszületett közjogi berendezkedésünk. Sem függetlenül választott elnök, sem örökletes monarchia nem fékezi a kormányt, sem keresztidőszakban újraválasztott felső-, vagy képviselőház, sem bebetonozott bírói függetlenség. (Ennek maradékait a kétharmad birtokában most fogják nálunk felszámolni.)

A magyar rendszer sajátossága az, hogy győztes mindent visz. És pont ez volt az a vágykép, ami megakadályozta az ellenzék pártjait, hogy keményen és következetesen fellépjenek ellene. Elhitték – elhitették velük? -, hogy az adott keretekben lehet győzniük és akkor zsákmányként az ő ölükbe hullik a korlátlan hatalom. Túl nagy volt a csábítás, hogy lemondtak volna a lehetőségről.

Ezt hajtották, minden más ebből fakadt. Ezért nem volt jövőkép, koncepció, amit az ország népe elé tudtak volna tárni, csak üveggyöngyök és a bosszú ígérete. Csoda, hogy beijedt a vidék, ahol a függőségi viszonyok kiépítése miatt már mindenki szem a láncban? Nyerni nem nyerhettek volna értelmesebb, perspektívát kínáló életet, de kereshették volna újra, hogy kihez kell igazodni. Buktak volna azok a kiskirályok, akikkel már megtanultak együtt élni, lehetett volna újra kezdeni mindent. Sőt a kapott ilyen-olyan adományok miatt valószínűleg elsőként vették volna elő őket. Hiszen először mindig a kishalak akadnak fenn az ilyen elszámoltatós akciókban.

A politikai elemzők közül az, aki most mer megoldást javasolni, kétféle utat lát lehetségesnek kikerülni ebből a csapdából. Az egyik szerint fel kell nőnie egy és csakis egy ellenzéki pártnak, ami ebben a kétpárti logikában kihívója lehet a Fidesznek. Ez persze azzal jár, hogy a harc a többiek legyőzéséért, eltüntetéséért fog folyni, Orbán Viktor meg hátradőlve kér még egy-két féldecit a következő négy évben. De még ha sikerülne is: akkor a választóknak két lehetősége lenne: vagy beállnak valamelyik szekértáborba, vagy kimaradnak a választásból és elviselik, hogy egy kisebbség döntsön róluk is.

A másik elképzelés szerint valamiféle népfrontot kell összehozni, ami tömöríti a különféle erőket legalább a NER megdöntéséig. Ez lényegében a Modern Magyarország 500 napos programja – ők hirdették meg először 2013 őszén, majd néhány variáció másoknál is felbukkant. Az eredmény ismert, mitől is történne másként?

Nem, nem a NER szabályainak elfogadása a kibontakozás útja. Szembe kell nézni azzal, hogy Magyarország nem angolszász liberális demokrácia. Azok évtizedek, sőt évszázadok alatt formálódtak, a ma ismert két párt ott is sokpárti küzdelmekből emelkedett ki. Sőt, már az angolszász liberális demokráciák sem igazán azok, ezért lett nekik Brexitjük meg Trumpjuk. (Bár, ne tagadjuk meg az önkorrekció képességét ettől a rendszertől! Sokszor bizonyított már.) Tehát a választási törvény egyszerűen elfogadhatatlan az ország számára.

Gulyás Márton élete legnagyobb sikerét akkor érte el, amikor összehozta a többpárti ellenzéki megállapodást egy új választási koncepcióról és élete legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor ezt elengedte, ahelyett, hogy elindította volna a bevezetés követelésére ígért polgári engedetlenségi mozgalmat. Nyilván nem volt ez véletlen. Emlékszem az ellenkórusra: úgysem lehet elérni a bevezetését, meg kell tudni dönteni a Fideszt a jelenlegi szabályok között. Ó, a korlátlan hatalom csábítása! Nehéz annak ellenállni.

Ezért nem is várhatjuk az ellenzék pártjaitól, hogy maguktól megtegyék. Nem tudom, meg kell-e büntetni őket azért, mert eddig nem tették és csak kábították a NER ellenfeleit. Ezt majd a támogatók, esetleg maguk a tagok eldöntik. De az biztos, hogy rá kell kényszeríteni minden talpon maradt ellenzéki szereplőt arra, hogy ködös vágyképek helyett egy új, arányos(abb) választási rendszerért lépjen fel. Az Orbán Viktor által annyira kedvelt háborús retorikával élve: ezért szálljon harcba. Ez lehetne az, amit a csalódottak tömege megtehet. Mindjárt lehet ezzel kezdeni az április 21-re meghirdetett újabb demonstráción. Azután e célra meg lehet szervezni a szabadság kis köreit. És lehetne hozni a további ötleteket.

Valódi választási lehetőséggel egyszer még az is kiderülhet, hogy a vidék nem is olyan narancssárga, mint az most a választási térképen látszik.

(Fotó: hvg.hu)