A 2016-os amerikai elnökválasztási kampány sarkalatos kérdése lett a külkereskedelem Kínával, amelyet Trump gazdasági ragadozónak, Amerika megerőszakolójának bélyegzett. Nem kis statisztikai csúsztatással 60 ezer amerikai gyár bezáratásával és hatmillió állás elvesztésével vádolta meg Kínát. Túlzások ide vagy oda, a kínai export gyors felfutásától szenvedő, de elektori szavazatokban gazdag Nagy-tavak ipari hátországa (a rozsdaövezet) nyerő választási terep volt Trump számára. Vérbő protekcionista platformon kampányolva – ha hajszállal is – itt kaparintotta meg magának a Fehér Házat.

Trump számára a toronymagas – az amerikai GDP három százalékára rúgó – külkereskedelmi mérleghiány testesíti meg a külföldi partnerek „tisztességtelennek” tartott kereskedelmi praktikáit, Kínával az élen, amely 2017-ben négyszer annyi árut szállított az USA-ba (505 milliárd dollár), mint amennyit onnan importált (130 milliárd dollár). 1990 óta a kínai exporttöbblet majdnem a negyvenszeresére szaladt föl, s a tavalyi 375 milliárd dollárral már a teljes amerikai áruforgalmi deficit felét tette ki.

Kereskedelmi atombomba

Nem véletlen, hogy a kereskedelmi hiányt kiemelt gazdaságpolitikai prioritásként kezelő elnök – szinte megszállottan – Kína megregulázására összpontosít. Olyannyira, hogy a múlt év végén a kétoldalú egyensúlyzavart egyenesen a nemzetbiztonsági kockázat rangjára emelte. (Ebben valószínűleg némi szerepet játszott Washington csalódása a langyos, vonakodó kínai együttműködés miatt az észak-koreai nukleáris kihívással kapcsolatban.) Ezt követték januárban a kínai napelemekre, utána pedig az acélra és alumíniumra kivetett magas büntetővámok, amelyek ugyan már életbe léptek, de összértékük csak három milliárd dollár körül van.

Az atombombát azonban Trump az 50 milliárd dollár összértékű kínai importra tervezett 25 százalékos vámemelési kezdeményezésével dobta le Pekingre, amelynek részleteit még nem teljesen véglegesítették Washingtonban. Még magasabbra emelve a tétet, Trump a napokban kilátásba helyezte a pótvámok lehetőségét további 100 millió dolláros kínai importra. Az elnök emellett olyan kereskedelmi program kidolgozását követeli Pekingtől, amely egy éven belül 100 milliárd dollárral (a tavalyi hiány majdnem egyharmadával) csökkentené a bilaterális kereskedelmi aránytalanságot.

Sokan ezeket az intézkedéseket úgy értelmezik, hogy Amerika gyakorlatilag kereskedelmi hadüzenetet intézett Kína ellen. Peking eddig mértéktartóan, arányosan reagált a kihívásra, ezzel jelezve érdektelenségét a könnyen elfajulható, vámok-ellenvámok jellegű kereskedelmi csetepatéban. (Első konkrét lépésként – az amerikai acél- és alumíniumvámokra válaszolva – Peking április elején ellenvámokat vetett ki három milliárd összértékű amerikai importra, túlnyomórészt agrártermékre, amelyek már hatályban vannak. Ezzel együtt a kétoldalú forgalomban eddig körülbelül hat milliárd értékű árut sújtják már jogerőre emelkedett új pótvámok, ami a teljes bilaterális kereskedelem csupán egy százaléka.)

Van-e indokolt gazdasági alapja a drasztikus washingtoni vámpolitikai lépéseknek, amelyek – Peking válaszlépéseitől függően – magukban hordozzák az eszkalálódás, egy igazi kereskedelmi háború lehetőségét? Szerintem alapvetően nincs, annak ellenére, hogy bizonyos kínai kereskedelmi technikákkal szemben Amerikának (és sok más országnak) már hosszú ideje jogos, de javarészt orvosolatlan panaszaik voltak. Nem véletlenül hemzsegnek Kína-ellenes panaszoktól a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) alacsony hatékonyságú vitarendezési mechanizmusai.

Trump kihívóan rámenős vámcsomagja két pilléren nyugszik. Az egyik a kereskedelmi deficittel kapcsolatos félreértés: az a legszimplább populista-merkantilista tévhit, miszerint az import rossz, mert megöli a hazai munkahelyeket, az export viszont jó, mert új állásokat teremt. (Trump felfogásában a nemzetközi kereskedelem nem feltétlenül „win-win”, hanem inkább „win-lose”. A nyertes kontra vesztes mentalitás az üzleti életből ragadt rá, ahogy azt a The Art of the Deal című sikerkönyve is sugallja.) A másik pillért a kereskedelmi globalizáció hatásainak nem kellő ismerete alkotja, ami a kínai mérlegtöbblet mértékének és gazdasági jelentőségének túldramatizálásához vezet.

A hiány: makroökonómiai szükségszerűség

Trump tipikusan nulla összegű, konfrontációs gondolkodásmódjában Amerika mint globális szuperhatalom számára vereséget jelent a nagyléptékű kereskedelmi hiány, ami ellen tenni kell. Szerinte az olyan kiugróan nagy exportöbblettel bíró országok, mint Kína, Németország, Japán és Dél-Korea tisztességtelen keresekedelmi praktikákat alkalmaznak Amerikával szemben, s főként ennek köszönhetik a mérlegaktívumukat. És annak, hogy Amerika korábbi vezetői puhák voltak velük szemben.

Trump szakmai stábjának többségére – beleértve Peter Navarro kereskedelmi főtanácsadót és Wilbur Ross kereskedelmi minisztert – jellemző a nemzetközi közgazdaságtan meglehetősen hézagos ismerete. Paul Krugman, a modern nemzetközi kereskedelmi elmélet Nobel-díjasa, egyenesen „pocsék gazdaságtanról” beszél.

Az egymással intenzíven együttműködő olyan nehézsúlyú gazdaságok között, mint Kína és az USA hosszú távon alapvetően makroökonómiai tényezők idézik elő a kereskedelmi aránytalanságokat. Trump és kormánystábja azonban nem vesz tudomást arról, hogy – sajátos és rövid távon megváltoztathatatlan makroökonómiai fundamentumai miatt – Amerika számára természetes (nem pedig hátrányos) állapot a tetemes külkereskedelmi mérleghiány. Ráadásul matematikai szükségszerűség is a nemzeti jövedelmi azonosságból származó alábbi formula alapján:

Export – import = megtakarítás – beruházás

Tehát az Egyesült Államokban, ahol a beruházások tartósan nagyobbak – a nemzetközi viszonylatban is alacsonynak számító – belső megtakarításnál (GDP 18 százaléka), törvényszerű az importtöbblet kialakulása. Lényegében a nemzeti megtakarítás és beruházás volumene közötti rés határozza meg a kereskedelmi mérleghiány nagyságát.

Részben a dollár nemzetközi kulcsvaluta szerepének köszönhetően a kereskedelmi mérlegdeficitet ellensúlyozza a fizetési mérleg tőkeszámlájának a fölöslege, többek között amerikai kincstárjegyek külföldiek – főként kínaiak – általi vásárlása. Ennek következtében Amerika tovább nyújtózkodhat, mint ameddig a takarója ér, azaz tartósan többet fogyaszthat, mint amennyit megtermel. Ez nem éppen a kereskedelem által okozott gazdasági vereségre utaló állapot.

A külkereskedelem makroökonómiáját tekintve Kína tökéletes ellenképe Amerikának: a szupermagas belső megtakarítás (GDP 46 százaléka) óriási kereskedelmi többletet szül. Kína az áruforgalmi többlet formájában valójában belső megtakarítása egy részét exportálja az USA-ba. Emellett az amerikai állampapírok folyamatos vásárlával az ázsiai ország lehetővé teszi a kétoldalú mérleghiány hosszú távú fenntartását, ami a kereskedelmi és pénzügyi interdependencia tankönyvi példája.

A fenti makroökonómiai összefüggésekből következik, hogy az USA nem túlfűtött protekcionizmussal – különösen nem a ma már elavult és importhatásaiban kiszámíthatatlan vámfalakkal –, hanem a megtakarítási ráta emelésével vagy a beruházások visszafogásával tudja a kereskedelmi mérleghiányt mérsékelni. A januárban életbelépett vaskos adóvágással, a költségvetési deficit várható növelésével és a beruházások tervezett felpörgetésével azonban a Trump-kormány pontosan az ellenkezőjét csinálja annak, amit a kereskedelmi deficit redukálása makroökonómiailag megkövetelne.

A tervezett protekcionista intézkedésekkel Washingtonnak ugyan sikerülhet a kínai import lefaragása, de a makrofundamentumok fennmaradása esetén fennáll a kockázat, hogy a kínai vákuumot más külföldi szállítók töltik ki az amerikai piacon. Tehát nem történik más, mint relációs importhelyettesítés. (Ez volt az Obama-kormány idején, amikor a kínai acélra kivetett dömpingvám miatt a kínai import visszaesett, miközben a vietnami import erősen meglódult.)

Felnagyított kereskedelmi deficit

Van egy másik ok, amiért Trump számára Kína mumussá vált: a világkereskedelem korszerűtlen, a globalizáció előtti érát tükröző felfogása. Az elmúlt évtizedek viharos ütemű gazdasági nemzetköziesedése és a multinacionális vállalatok kontinenseken átnyúló termeléskiszervezései és értékláncai elavulttá, torzítottá tették a hagyományos, bruttó szemléletű kereskedelmi statisztikákat.

A globalizációt megelőzően egy ország exportja viszonylag híven tükrözte az ott előállított termékek értékét (az importált nyersanyagokat és energiahordozókat leszámítva). A nemzetközi ellátási hálózatok kiépülése azonban számottevően felnagyítja a világkereskedelemben a globális értékláncok közepén és végén elhelyezkedő olyan összeszerelő országok súlyát, mint Kína.

Kína az évek folyamán a világ legnagyobb ipari összeszerelő műhelyévé tornázta fel magát, ahol főként a más ázsiai országokból (Japán, Dél-Korea, Tajvan stb.) odaszállított közbenső termékek végső összeszerelése folyik, igen gyakran jelentős kézi munkára támaszkodva. Az ázsiai ország exportjának fele multinacionális (köztük amerikai) vállalatokon keresztül jut a világpiacra és Amerikába.

A bruttó szemléletű exportstatisztikák azonban a végső termék teljes értékét a „feladó” országnak tulajdonítják, még akkor is, ha a Kínában hozzáadott érték csak néhány százalékát teszi ki a végtermék teljes értékének. Mint például az amerikai Apple óriáscég iPhone-ja és iPad-je esetében. (A 750 dolláros piaci értékű iPhone 6-nál csupán nyolc dollárt tesz ki a kínai hozzáadott érték.)

A belföldi hozzáadott érték arányát a különböző becslések az Amerikába irányuló kínai összexport egyötöde és egyharmada közötti sávba helyezik. A The Washington Post-ban közölt egyik mérvadó számítás szerint a hozzáadott értéket alapul véve Amerika Kínával szembeni árukereskedelmi deficitje mintegy 100 milliárd dollárral (közel egyharmaddal) kisebb a hivatalos statisztikákban szereplő értékhez képest. Véletlen egybeesés folytán ez a becsült érték egybevág azzal az importcsökkentéssel, amelyet – „önkéntes” exportkorlátozás formájában – Washington Kínára akar rátukmálni az elkövetkező hónapokban.

Végül van még egy fontos eleme a kétoldalú kapcsolatoknak, amelynek gyakori figyelmen kívül hagyása tovább torzítja az amerikai kereskedelmi deficitről kialakított washingtoni összképet. Ez a szolgáltatáskereskedelem (turizmus, oktatás, nemzetközi fuvarozás, szellemi tulajdon stb.), amelyben az USA-nak jelentős, 40 milliárd dollárra rúgó exportöbblete van kínai relációban, ami részben ellensúlyozza az áruforgalmi deficitet. Erről azonban keveset beszének az amerikai fővárosban.

Populista merkantilizmus

Összegzésként, milyen tanulság vonható le a fentiekből? Az biztosan nem, hogy Kína ártatlan bárány. Washington és szövetségesei joggal vádolták eddig is Pekinget a világkereskedelmi szabályok gyakori kijátszásával (nyílt és burkolt exportszubvenciók nyújtása a kivitelben domináns állami vállalatoknak, az import adminisztratív korlátozása, a belső kereslet visszafogása, időnkénti valutamanipuláció, a külföldi beruházások korlátozása és kikényszerített technológiaátadás, a szellemi tulajdon illegális megszerzése stb.).

Az viszont világos, hogy a Trump-kormány nincs tisztában a bilaterális kereskedelmi egyensúlyhiány mélyebb strukturális okaival, különösen az amerikai megtakarítási-beruházási aszimmetria automatikus deficitgerjesztő következményével. Aggodalomra ad okot az is, hogy a populista merkantilizmus szintjén operáló trumpi Washington nem látja a globális értékláncoknak a kétoldalú kereskedelmi mérlegre gyakorolt torzító hatását.

Mindez Washingtont aránytévesztett protekcionista stratégiára sarkallja, amelynek előszelei már erősen érezhetők a Kínával szembeni agresszív vámpolitikában. A pekingi válaszok mértékétől függően a világ két legnagyobb kereskedő nemzete között fennáll a totális kereskedelmi háborúba való eszkalálódás lehetősége.

Ma még azonban nem zárható ki teljesen, hogy végül lesz kétoldalú gazdaságdiplomáciai kompromisszum. Washingtonban és országosan erős politikai nyomás nehezedik Trumpra az Amerikát is masszívan károsító kereskedelmi háború elkerülésére. Elképzelhető, hogy Trump mostani intézkedései és fenyegetései tudatosan irányulnak egy erős induló alkupozíció megteremtésére Pekinggel szemben, összhangban az elnök erőszakos üzletkötési filozófiájával.

Ahogy Wilbur Ross kereskedelmi miniszter a napokban mondtja: „Még a fegyveres háborúk is tárgyalással érnek véget“. Mindazonáltal Washington jobban tenné, ha a kínai kereskedelempolitikával úgyszintén elégedetlen nyugati partnereit szövetségbe rázva lépne föl Peking ellen a vitatott kérdésekben. Úgy tűnik azonban, hogy az amerikai elnök zsigeri anti-multilateralizmusa és politikai vakmerősége miatt ez a vonat már elment.

(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza. Fotó: hvg.hu)