Az előző írásban a kereskedelmi vámvédelem és a nyomában kibontakozó vámháborúk kedvezőtlen hatásáról értekeztem. Azonban a vámvédelem kérdése szorosan összefügg az államok monetáris és pénzügyi politikájával. Ez az írás ennek jár utána.

David Hume 1752-ben megjelent írása alapozta meg a modern közgazdasági gondolkodást a külkereskedelem és az államok monetáris politikájának a kapcsolatáról. Amikor Hume ezt a gondolatmenetet megírta, már 60 éve létezett az angol jegybank, a Bank of England, amely monopoljogokat kapott a pénzkibocsátás területén és irányította az angol hitelrendszert. A Bank of England a központi bankjegy-kibocsátással részben elszakította a hitel mennyiségét az aranyból és ezüstből vert „igazi” pénzmennyiségtől, s a hazai fogalomban a bankjegyek jórészt helyettesítették az arany és ezüst pénzérméket. Emiatt kialakultak a feltételei a modern központi jegybankok által generált hitel-lufinak.

Ha egy államban a jegybank által elősegített és támogatott hitelbővülés nyomán fellendül a gazdaság, akkor ezzel párhuzamosan bekövetkezik az árdrágulás. Az árdrágulást az olcsó(bb) hitelhez jutó vállalkozók versenye váltja ki, akik egymásra licitálnak a termeléshez szükséges munkaerő és alapanyagok és részegységek bevásárlása során. Az árdrágulás következtében az export mennyisége csökken, mert növekszik a hazai gyártók termelési költsége, viszont a gazdaság pénzbősége nyomán megnő az import mennyisége. Ez a folyamat a belpiacon sokáig fenntartható lenne a bankjegyek nyomtatása révén, de a külkereskedelmi partnerek tipikusan ragaszkodnak a nemzetközi pénzforgalomban általánosan elfogadott arany és ezüst pénzzel való fizetéshez.

A csökkenő export és a növekvő import miatti kereskedelmi deficit előbb-utóbb kiváltja a nemesfém alapú pénzek hiányát. Ez pedig arra kényszeríti a jegybankot, hogy kamatemeléssel visszafogja a hitelbővülést. A kamatemelés következménye az olcsó hitelre alapozott, de nem eléggé jövedelmező vállalkozások beomlása, a gazdaság válságba zuhanása. A válság következménye a defláció, az árak csökkenése.

Az árcsökkenés nyomán helyreáll a termelők exportképessége, amit az is elősegít, hogy az exportáló országokban ezzel párhuzamosan árdrágulás következik be a korábban beáramló aranypénzek mennyiségének növekedése miatt. A válság nyomán ismét helyreálló exportképesség eredményeképpen a kereskedelmi deficit miatt kiáramló arany- és ezüstpénzek visszaáramlanak a gazdaságba. Ezért írásában Hume arra hívja fel a politikai hatalmasok figyelmét, hogy ne gördítsenek akadályokat a tenni akaró vállalkozók elé monopóliumok emelésével, s akkor az államok pénzügyi helyzete is jól fog alakulni.

*

A bankjegyek és az aranypénzek kapcsolatát Luwig von Mises tárta fel 150 évvel később, a századforduló nagy svéd közgazdászának, Wicksellnek a munkásságára támaszkodva. Mises azt mutatta ki, hogy az „igazi” pénz, az arany vagy/és ezüstérme. A bankjegy vagy hitel formájában megjelenő pénzhelyettesitők az okai a rendszeresen visszatérő pénzügyi válságoknak.

Ennek a mechanizmusa, hogy a nemzeti piacokon monopolhelyzetet élvező központi jegybankok a kamatlábat piaci szint alá szorítják le, és ennek hatására a részleges megtakarítás pénzügyi modellje alapján működő bankok egyre olcsó(bb) hitel ajánlatai a befektetőket és a vállalkozókat táncra hívják: bővítsétek a termelést, fektessetek be. A hitellufi azonban középtávon kipukkan, amikor egyes gazdasági aktorok – mint Hume példájában a külföldi exportőrök – igazi arany vagy ezüstpénzre akarják váltani a kezükben levő pénzhelyettesitő bankjegyeiket.

Bank of England

Miközben a pénzügyi rendszer alapja továbbra is a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló nemesfém pénz maradt, a szinte korlátlan mennyiségben nyomtatható bankjegy megjelenésével a rendszeresen visszatérő pénzügyi válságok részévé váltak a kapitalizmusnak. A XIX. század folyamán 6-8 évente rendszeresen visszatérő bankválságok nyomán egyre nőtt a jegybankok szerepe a válság elhárításában.

Walter Bagehot, a The Economist főszerkesztője Lombard Street nevű könyvében (1873) írta le az angol gyakorlatot, aminek során a jegybank utolsó mentsvárként segítségére siet az egyébként jól működő, de fizetési zavarba került kereskedelmi bankoknak a válság pillanatában, amikor kiderül, hogy kevesebb „igazi” pénz tartaléka van, mint amennyit ki tudna fizetni a pánikszerűen bankjegyeiket aranyra, ezüstre átváltani akaróknak.

Minden ország igyekezett a Bank of Englandhez hasonló központi jegybankot létrehozni, hogy utolsó mentsvárként legyen egy központi bank, egy bankok bankja, amely tartalékai bedobásával megmenti a bankokat és ezzel a gazdaságot a hitelrendszer összeomlásától. A fejlett piacgazdaságok közül utoljára az USA-ban alakult meg a központi jegybank, a FED 1913-ban, az utolsó békeévben, a jövőbeni válságok elhárítására. De megalakulása másnapján új feladat hárult rá. Az összes többi nagyhatalom jegybankjával összhangban pénznyomtatással teremtette meg a lehetőségét az I. világháború költségeinek finanszírozására.

*

Az I. világháború után már lehetetlennek bizonyult a visszatérés a korábbi pénzügyi rendszerre. A világháború alatt felhalmozott adósságok visszafizetését és a megnövekedett (és egyre növekvő) állami szerepvállalás költségeit már nem lehetett a nagyon lassan bővülő nemesfém alapú pénzrendszer alapján finanszírozni. Az új idők új dalát Keynes szerezte. Keynes szintén Wicksellből indult ki, de pont ellenkező végeredményre jutott, mint Mises. Keynes szerint a pénzügyi rendszerből száműzni kell az aranyat, ezt a régi barbár relikviát, ami korlátozza az állam lehetőségét a kereslet élénkítésére a teljes foglalkoztatás elérése érdekében.

Ahhoz, hogy ez hihetővé váljon, Keynes fő művében fejére állította a klasszikus közgazdaságtan egyik alaptételét, a Say-törvényt, annak érdekében, hogy alátámassza az állam szerepvállalását a piac irányításában. A nagy gazdasági világválság reménytelen éveiben mindenki Keynes írásaiból próbálta kiolvasni, hogyan lehet túllépni a mély és elhúzódó válságon az állami beavatkozás segítségével. Keynes felemelkedésével a közgazdasági gondolkodás perifériájára szorult Mises (és Hayek, aki felvállalta a Keynessel való vitát a harmincas években).

Amikor 1944-ben Bretton Woods-ban új alapokra helyezték a nyugati világ pénzügyi rendszerét, akkor Keynes gondolatait követve, de a hatalmas Amerika, az akkori tárgyalók szerint elképzelt érdekeit követve alakították ki a „szabad világ” és ezzel lényegében a világ új pénzügyi rendszerét. A világ pénzügyi rendszerének alapja, minden nemzet nemzetközi cserét szolgáló tartalék valutája az amerikai dollár lett. Értékállóságának biztosítása érdekében a dollár az aranyhoz lett kötve, egyedül a világ pénzei közül. Minden más valuta értékét a dollárhoz kötötték. A világ többi országának jegybankjai jogot kaptak arra, hogy az esetlegesen felhalmozódó dollártartalékjaikat beválthassák aranyra a FED Fort Knoxban őrzött aranykészletéből.

Az új rendszer a valuták dollárhoz kötésével és a dollár aranyhoz kötésével „rendezett” formában próbálta biztosítani a nemzetek közötti pénzügyi stabilitást és elkerülni a kompetitív leértékeléseket. Ez azt a célt szolgálta, hogy helyre lehessen állítani a szabad kereskedelmet, és el lehessen kerülni a vámhatárok közé bezárkózó országok egymással vívott piacszerző háborúit. Ugyanakkor a világ pénzügyi rendszerének a dollárhoz kötése azt is kívánta szolgálni, hogy legyen egy rugalmasabb, tágulásra alkalmas monetáris rendszer, amely egyszerre képes fedezni mind a szabadpiaci magángazdaság, mind az egyre növekvő állami szerepvállalás pénzügyi igényeit.

A dollár inflálódásának arányában tudott minden más valuta mennyisége is tágulni. Amelyik ország saját valutája nagyobb mértékben inflálódott, előbb-utóbb kénytelen volt kamatlábat emelni a hitelteremtés visszafogására, a tanulmány elején leírt Hume-féle mechanizmus miatt. 1944-ben tehát olyan pénzügyi rendszert alakítottak ki, ami egyszerre próbált két dolgot finanszírozni: a magángazdaság növekedését és az állam párhuzamos növekedését, mégpedig úgy, hogy az USA, tágabb értelemben a „Nyugat” igényeihez igazította a világ pénzügyi rendszerét.

*

A világpiac rendelkezésére álló dollár mennyiségének növekedésének útjában egyetlen akadály állt: a Bretton Woods-i szabályok szerint más országok nemzeti bankjai beválthatták dollártartalékjukat aranyra. Ahogy a hatvanas években egyre nőtt az USA kereskedelmi deficitje, annak arányában nőttek a dollár tartalékok a nemzeti jegybankok széfjeiben. Az USA kellő diplomáciai nyomást gyakorolt szövetségeseire, hogy ne nagyon kérjék növekvő dollártartalékjaik aranyra váltását. Ennek ellenére jelentősen csökkent a Fort Knoxban őrzött stratégiai aranytartalék.

De Gaulle azonban 1971-ben minden diplomáciai nyomás ellenére kitartott Franciaország felhalmozódott dollártartalékjainak aranyra váltása érdekében és nyomatékot adva követelésének útra indított egy csatahajót a Franciaország által követelt aranyért. Az USA akkori elnöke, Richard Nixon csapdába került: már rég nem volt annyi arany Fort Knoxban, amivel az USA helyt tudott állni vállalt átváltási kötelezettségének. Nixon, rászolgálva Trükkös Ricsi gúnynevére, szorult helyzetében felrúgta a Bretton Woods-i megállapodást és bezárta az arany-bazárt: bejelentette, hogy az USA ezentúl nem vált be dollárt aranyra.

A világ pénzügyi rendszere, Milton Friedman elméletét követve, átcsúszott a lebegő valuták „szabad piaci” alapon elképzelt rendszerébe. Eszerint a nemzeti lebegő valuták export-import egyenlege szolgál biztosítékként az új rendszerben arra, hogy egyik ország pénzteremtése se szaladhasson el nagyon a többitől. Mivel a világ pénzrendszerének alapja – Bretton Woods következményeképpen – a dollár maradt, ezért minden valuta az USA dollár mennyiségének növekedésével nagyjából arányosan tud inflálódni. Amelyik ország ezt nagyon túllépi, akkor azzal számolhat, hogy előbb utóbb a infláció miatt kénytelen megszorításokat bevezetni, kamatlábat emelni, ami válsággal jár (s a kormányzó politikai párt válságával, nagy valószínűségű bukásával), vagy hiperinflációban ég el a nemzeti valutája, mint Venezuela példája mutatja napjainkban.

*

A lebegő valuták pénzrendszerére való áttérés nem volt zökkenőmentes. Először az infláció felgyorsulása kísérte. A hetvenes évek gyorsan növekvő inflációját végül leállította a FED agresszív kamatemelése, vagyis a világ rendelkezésre álló dollármennyiség visszafogása és a kibontakozó globalizáció nyomán beinduló deflációs hatás, aminek legfőbb oka Kína és több kisebb hasonlóan alacsony termelésű költségű országok bekapcsolódása a világ-kereskedelembe.

A korai hetvenes évek inflációs szakasza után normalizálódó nemzetközi rend két pilléren nyugodott: a dollárt az aranyhoz kötő utolsó gyenge szál elvágása után, a hetvenes évek végétől beindult a hitelrobbanás, amit támogatott a FED folyamatosan csökkenő kamatláb-politikája. A hitelrobbanással együtt járó pénzmennyiség bővülés azonban ez alkalommal nem járt gyorsan növekvő inflációval. Ennek egyik legfontosabb oka a globalizáció hatása, a piaci modellt részlegesen átvevő Kína belépése a világpiacra, ami óriási deflációs hatással jár az ipari termékek piacán.

A határtalanul növekvő hitel lehetőségét eltérőképpen használta ki a Nyugat és az Ázsiában villámgyorsan frissen iparosodó államok, elsősorban Kína. A Nyugat, Amerika és Európa boldogabbik fele jórészt arra használta fel a hitelesőt, hogy tovább növelje az állam szerepét a nemzeti jövedelem újraelosztásában és a jóléti államot. Bár a hitelnövekedés egy része a vállalati szférát is érintette, de gyors növekedésnek indult az állami eladósodottság és a személyes fogyasztást fedező lakossági hitelek mennyisége is. A fogyasztói-jóléti társadalom kiteljesedésének ára a lakosság és az államok sosem látott eladósódása volt.

Kína másik utat választott. Az amerikai dollárhoz kötötte a jüan árfolyamát. A Nyugat hitel-expanzióját követő hitelrobbanás elsődleges élvezője a vállalati szektor, s különösen az állami vállalati szektor, amely az olcsó hitelre alapozva szédületes mértékben növelte kapacitását és részben ennek köszönhető elképesztően olcsó árakkal (dömping árakkal) sorra hódítja meg a világ piacait és fenyegeti a nyugati világ ipari bázisát. Nyugaton ugyanis az állam – elvileg – közvetlenül nem támogathatja az iparvállalatokat. Ugyanakkor az állami újraelosztás költsége jelentősen növeli a vállalatok költségeit.

Sokáig zavartalanul működött a nyugati és a keleti birodalom harmonikusan összeilleszthetőnek tűnő stratégiája. ChinAmerica – KinAmerika volt az összenövés metaforája. Mindkét nagy világgazdasági erőközpont úgy érezte, jól jár. Amerika boldogan fogyasztott és élvezte az olcsó kínai áruk dömpingjét. A Kínában termeltető amerikai nagyvállalatok, mint pl. az Apple profitja szépen alakult, mert az olcsó kínai termelésre támaszkodva versenyképesek voltak a világpiacon.

Kína pedig boldogan iparosodott: egyik pillanatról a másikra a világ műhelyévé vált, tízmilliós városok nőttek ki a semmiből és legalább 300 milliós középosztály emelkedett ki a korábban mérhetetlenül szegény lakosságból. A piacosodás és a politikai rendszer enyhülése a globalizáció korában csodát eredményezett a maoista egyszemélyi uralom és a minden magánkezdeményezést elfojtó állami irányítás rettenetes évei után. S Kína egyre növekvő dollár tartalékjai biztos hátteret adtak a további erőltetett iparfejlődés számára, a belső pénzteremtésnek.

*

A 2008-as válság utóhatása azonban megzavarta a kölcsönös függés harmóniáját. A hitelválságra, az 1929-es összeomlás elkerülése érdekében, az USA jegybankja sosem látott méretű likviditásbővítéssel válaszolt. Hasonlóképpen járt el az ECB, az eurozóna jegybankja. Kötvényvásárlásokkal megmentették az adósságcsődbe jutott országokat, bankokat, vállalatokat. Sőt, Amerika még arra is kihasználta a FED által generált likviditás bővítést és soha nem látott alacsony jegybanki kamatokat, hogy tovább növelje a jóléti kiadásait. Nem törődve sem a gyorsan növekvő állami eladósodottsággal, sem a jövőbeni kamatkiadás terheivel.

Kína a pénzbőséget arra használta fel, hogy támogassa iparát, különösen az állami vállalatok termelését és export dömpingjét. Kínát hatalmas méretei, politikai függetlensége azonban megkülönböztetik az amerikai érdekszféra másik két hatalmas exportra berendezkedett országától, Japántól és Németországtól. Kína növekedése stratégiai kihívást jelent Amerikának.

A magángazdaság zavartalan növekedését és az állam növekvő szerepvállalását egyszerre finanszírozni akaró, a pénzmennyiséget politikai szándék szerint növelni engedő monetáris rendszer ellentmondása hozzájárul napjaink zavaros viszonyaihoz. Senki nem tudja, meddig lehet még elmenni adósság növelésben, mikor csap át a látszólag büntetlenül folytatható eladósódás hitelválságba és/vagy inflációba.

Senki nem tudja, meddig folytatható az állam növekedése: mikor kezd az állam növekedése nem a Keynes által elvárt – anti-ciklusos kisegítő és a piaci folyamatok veszteseit támogató – pozitív hatású beavatkozás lenni, hanem az állam korlátlan erőforrásai a magángazdaságot kiszorító, klienseket monopolhelyzetbe hozó maffiállam kiépítését szolgálja. Általános elvárás lett az állami feladatvállalás és jóléti szolgáltatások kiterjesztése, ami Nyugaton az államadósság növekedésének egyik legfőbb komponense. Az állami beavatkozás és az állami jóléti szolgáltatások megőrzése és növelése joggá és érzelmileg elvált kötelességgé váltak, sőt, a gazdaság növekedésének okává lett maszkírozva Keynes főművében Say törvényének megfordítása nyomán.

De Kína belépése a világpiacra még egy fokkal nehezebbé tette Amerika és tágabb értelemben a Nyugat helyzetét. Kína ugyanis az eredetileg Amerika, tágabb értelemben a Nyugat érdekében létrehozott flexibilisen bővíthető pénzügyi rendszert a Nyugat kijátszására használja fel. Kína ugyanis kihasználja az amerikai dollár mennyiségének bővülését és állami támogatásokkal támogatja és aktiválja iparát, támogatja az exportot és a kínai gazdasági terjeszkedést a világban, s nem a saját jóléti államát finanszírozza. Ezzel Kína közvetlenül is fenyegeti a nyugati modell fenntarthatóságát a modell alapját hagyományosan képező ipari tevékenységek és ipari szolgáltatások területén, és azzal, hogy kiterjeszti befolyását a föld egyre több országában.

Az állami támogatást élvező kínai export dömping ellehetetleníti a az ipari termelést Nyugaton, ahol az állam más jellegű szerepvállalása miatt a szabályozó és adóteher kiárazza a vállalatokat a megváltozott világpiacról. Sajátos versenyelőnyre tett szert: Kína a nyugati világ pénzteremtését arra használja fel, hogy saját magának ácsoljon ipari nagyhatalmi státuszt és világpiaci vezető pozíciót.

Trump elnök vámemelésének oka kifejezetten ez a kínai gyakorlat, az állami vállalatok és általában a kínai vállalatok állami támogatása. Azonban annak oka, hogy ezt Kína közgazdasági értelemben büntetlenül teheti, nem más, mint az Amerika által 1944-ben létrehozott pénzügyi rendszer és Amerika, tágabb értelemben véve a Nyugat hitelre alapozott jóléti társadalma. Ezért nem lép fel a Hume által leírt mechanizmus, s nem érvényesül a piac korrigáló szerepe. A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer, s végül az arany kiiktatása a világ pénzügyi rendszeréből 1971-ben jelentős mértékben eltorzította a piacot az állam javára.

A pénzbővítésre alapozott modern monetáris rendszer Kína belépésével lehetetlen helyzetet hozott létre. Mindenki úgy érzi, hogy kizsákmányolják.  A Nyugat azt, hogy  a Kelet tisztességtelen eszközökkel versenyez, aminek eredményeképpen ipari bázisa megszűnik. A Kelet meg azt, hogy a Nyugat az ő munkájuk profitjából dőzsöl. S mi itt középen, egyszerre szenvedünk mindkettőtől: egyszerre van (még ha szegényes) nyugati stílusú nagy államunk, miközben keleti béreinkkel kizsákmányolva érezzük magunkat.

A monetáris rendszer, amely 80 évvel azelőtt azért jött létre, hogy a Nyugat kínzó válságait megoldja, arra a reményre épült, hogy az okos állam és a szabadpiac egyensúlya elérhető, s fájdalom és konfliktus mentesen megteremthető egy kiegyensúlyozottabb és boldogabb társadalom. Kína belépése a világpiacra a nyugati modell részleges átvételével mindent felforgatott. Béke és nyugalom helyett mára az egymásnak fenekedő nagyhatalmi küzdelem terepévé vált.

*

Két rettenetes világháború megmutatta, hogy modern korban a nagyhatalmak közötti háború totális háború, s hatalmas veszteségekkel jár. A fegyveres konfliktusok előszobája a gazdasági konfliktus. Az első világháborút megelőzte a védelmi vámpolitikák alkalmazása és a preventív gyarmatosítás hulláma, a vámhatármentes birodalom építés logikájának általánossá válása. A II. világháború kitörése előtt egy évtizededdel szintén összeomlott a globalizált világrend, s az országok védővámok által védett határok közé szorították be gazdasági életüket. Németország, Olaszország és Japán úgy érezték, hogy nincs más választásuk, csak gyarmatosítással, élettér szerzésével törhetnek ki a védővámok szorító kelepcéjéből.

Egy újabb kereskedelmi háború, védővámok egymásra felelgető bevezetése nem vezet jóra – ez a történelem tanulsága. Önmagában a védővámok elleni küzdelem nem elég. Rendbe kell tenni a világ monetáris rendszerét, annak érdekében, hogy ne szolgálja ki egyik vagy másik ország, országcsoport érdekeit mások rovására. Ennek kulcsa az állam szerepének csökkentése a monetáris rendszer szabályozásában, és a piac politikamentes szabályozó szerepének helyreállítása.

(Fotó: Pinterest, Wikipedia)