Az amerikai elnök múlt csütörtökön jelentette be, hogy 25 százalékos vámot akar kivetni az importált acélra és 10 százalékosat az alumíniumra, hogy védje a hazai termelőket. A bejelentés éles bírálatot váltott ki az Egyesült Államok kereskedelmi partnereiből. Az Európai Unió válaszlépéseket helyezett kilátásba.

*

Adam Smith 1776-ban megjelent, a nemzetek meggazdagodásának okait vizsgáló könyve végre magyarázatot adott a XVI. századtól egyre emelkedő életszínvonalra és technikai haladásra: a rejtély nyitja a szabadkereskedelem, ami lehetővé teszi a lehető legszélesebb és leghatékonyabb munkamegosztást. Adam Smith arról igyekezett meggyőzni kortársait, hogy a szabadkereskedelem a nemzetek gazdagságának legjobb előmozdítója, szemben korának abszolút monarchiáinak merkantilista, állami védelmet és egyes vállalkozóknak, vállalkozói csoportoknak a hazai piacon monopolhelyzetet biztosító politikájával szemben.

Smith könyve forradalmasította a közgazdasági gondolkodást (nem véletlenül tekintik ma őt a közgazdaságtudomány megalapítójának). Generációkon át politikusok olvasták, beleértve az angol Burket, a modern konzervatizmus megalapítóját és a magyar Széchenyit, a reformkor legnagyobb egyéniségét, és igyekeztek átültetni a gyakorlatba Smith tanait, követni az angol példát. A XVIII. és XIX. században az európai államok sorra utat nyitottak az egyre szabadabb kereskedelemnek, és felszámolták merkantilista-protekcionista gazdaságpolitikájukat. Ebben a korszakban lett Európa a világ legiparosodottabb és leggazdagabb csücske, maga mögött hagyva az egykor csodált gazdagságú „Keletet”, Kínát és Indiát.

A szabadkereskedelem terjedése azonban nem volt egyirányú folyamat. Alig egy generációval Smith könyvének megjelenése után Alexander Hamilton, a frissen alakult Egyesült Államok pénzügyminisztere fellépett a bimbózó amerikai ipart védő vámok bevezetése érdekében. Azóta is világszerte egymással birkóznak a szabadkereskedelem és a protekcionista védővámok hívei. Európában Friedrich List 1841-ben megjelentett könyvében lépett fel hatásosan a védővámok érdekében, azzal indokolva azok szükségességét, hogy nélkülük a frissen születő német ipar nem bírná a versenyképességet az angol iparral.

A sors fintora, hogy az immár egységes Németország az 1870-es évek végén, mikorra acélipara már versenyképes lett az angol iparral, mezőgazdasági védővámokat vezetett be a porosz földesurak jövedelmeinek védelmében, az orosz gabona importja korlátozása érdekében. Mint a példa is mutatja, védővámokat gyakran nagyhatalmú érdekcsoportok nyomására alkalmaznak, miközben a nemzeti érdekek védelméről beszélnek a politikusok.

*

Az utolsó jelentős védővám-emelési hullámra az 1929-es gazdasági világválság kirobbanása nyomán került sor, amikor minden ország úgy remélte védeni a munkahelyeket, hogy védővámokkal zárja ki az exportot. Azonban éppen az ellenkezője történt: a világkereskedelem megroppanása hozzájárult a válság elmélyüléséhez és elhúzódásához. Amerika véglegesen a harmincas évek végén, Roosevelt elnöksége alatt tette le a voksot a protekcionista védővámok leépítése mellett, és az egyik legfontosabb mozgatóerőjévé vált annak a folyamatnak, ami elvezetett napjainkhoz: a védővámok folyamatos leépítéséhez, az egyre szabadabb kereskedelemhez.

Cordell Hull, Roosevelt külügyminisztere, azért is fontosnak tartotta a szabad kereskedelmet, mert azt gondolta, hogy a szabad kereskedelem a kulcsa a nemzetek békés egymás mellett élésének. Két évtized alatt 60%-ról 15%-ra csökkentek az USA védővámai, s hasonló viszonossági lépések következtében sorra leépültek a védővámok világszerte. A kölcsönös piacnyitás nagyon fontos volt a szabad világ országainak fellendüléséhez a bezárkózó szocialista tömbbel szemben.

A védővámok csökkenése tovább folytatódott hetvenes-nyolcvanas évtizedekben, ez megteremtette a feltételeit a globalizációnak, s Japán és számos ázsiai és latin-amerikai állam exportorientált ipari fellendülésének a hatvanas évektől. A vámhatárok leépítése egyre jobban közelíti a világot ahhoz a szabadkereskedelmi állapothoz, ami a XIX. században kulcsa volt annak, hogy a kontinentális Európa elmaradott feudális államai utolérhessék a világ akkori vezető nagyhatalmát, Angliát.

*

A nyolcvanas évek vége óta azonban egyre erősödik a szabadkereskedelem elleni hangulat az USA-ban annak nyomán, hogy elkezdett nőni az amerikai kereskedelmi hiány, és csökkeni kezdett az ipari munkahelyek aránya. A protekcionista fordulat legfontosabb oka Kína felemelkedése és ipari nagyhatalommá válása, s az a tény, hogy Kína exportorientált gazdaságpolitikájának egyik eszköze a gyártó vállalatok, köztük állami vállalatok állami támogatása, amit kombinál a belpiac intenzív védelmével meghatározott szektorokban.

Már ifj. Bush is próbálkozott védővámok kivetésével az acél- és alumíniumiparban, azonban végül visszakozott az európai szövetséges államok tiltakozása és kereskedelmi háborúval való fenyegetődzésének hatására. Obama is kereskedelmi protekcionista jelszavakat hirdetett elnökválasztási kampányában. Elnöksége alatt az USA többször is panaszt emelt a WTO-nál a kínai exportdömping miatt és vámok kivetését kérte a kínai termékekre.

A panasz szerint a kínai állami tulajdonában levő bankok mesterségesen alacsony kamatozású kölcsönökkel teszik lehetővé a kínai acél- és alumíniumgyártó vállalatok termelés-növelését, amelyek így nagyon alacsony árakkal exportálják termékeiket. Ezzel párhuzamosan az amerikai szövetségi rendszer megerősítése érdekében átfogó szabadkereskedelmi egyezmény létrehozására törekedett Ázsiában, kimondatlanul is Kína ellensúlyozására, és Európában.

Trump nemzeti protekcionista és nyíltan Kínát hibáztató választási kampánya csak folytatta a korábbi trendet. Elődeivel szemben azonban nem visszakozott a kampányszlogenektől. Hivatalba lépése után azonnal elvetette a hosszú évek óta tárgyalt regionális ázsiai szabadkereskedelmi egyezményt, és bejelentette a Mexikó, USA és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény (NAFTA) újratárgyalására vonatkozó igényét azzal a céllal, hogy az USA számára kedvezőbb feltételeket érjen el. Több kisebb védővám bevezetése után tette meg mostani bejelentését.

A kereskedelmi háborúk hasznosak és könnyű azokat megnyerni – tweetelte az elnök magabiztosan. Tényleg?

*

Bár Kína állami támogatási politikája az egyik legfontosabb probléma, az általános vámtarifa kivetése legkevésbé Kinát sújtja, amely például csak a 11. legnagyobb acéltermék-exportáló az USA piacán, hanem Amerika legfontosabb szövetségeseit, Kanadát, az európai NATO-tagállamokat és Ausztráliát.

Ráadásul az igazi probléma gyakran nem is a vámtarifa kivetése, hanem az azt követő vámháború. A vámtarifára adott válaszra adott újabb büntetőtarifa. A büntető viszontlépések ördögi körének hatása ritkán marad meg a gazdaság területén, hanem gyakran együtt jár az államközi politikai viszony megromlásával. Az I. világháborúhoz vezető folyamat egyik fontos állomása volt a már korábban említett német védővám kivetése az orosz gabonára. Cserébe Oroszország a német ipari termékekre vetett ki védővámokat és Franciaországhoz fordult, hogy segítse az orosz ipar acél és gépipar fejlesztését.

A több mint egy évtizedig tartó német-orosz vámháború ugyan végül kompromisszummal és kölcsönös visszalépéssel végződött a vámok területén, de a német-orosz államközi kapcsolatok megszenvedték a vámháborút és Oroszország egy lépéssel közelebb került a későbbi Antant-hatalmakhoz. Ráadásul a vámháború nyomán indult meg a nagyléptékű orosz iparfejlesztés a német import kiváltására.

Trump esetében is Kína az egyik fontos hivatkozási alap a vámemelésekre, de a vámemelések elsősorban nem Kínát, hanem legfontosabb szövetségesei gyártóit sújtja. Az Európai Unió azonnal válaszolt, hogy válaszképpen büntetővámot vet ki a Harley Davidson motorok, az amerikai Bourbon whiskyre és Levi’s farmerekre, az amerikaiak szempontjából szenzitív termékekre. Trump dühös Twitter-válaszában az európai autógyártokra kivetett védővámmal fenyegette meg Európát, amely különösen a német autógyártókat sújthatja.

A NAFTA esetleges felmondása pedig komoly romlását eredményezheti a mexikói-amerikai és a kanadai- amerikai viszonynak. Amerika nem lehet egyszerre mindenkire tüzelő bezárkózó állam, és egy tág szövetségi rendszer vezető ereje.

*

Ráadásul napjainkban a globalizáció révén átalakult világban minden egyes vámemelésnek súlyos negatív hatása lehet a multinacionális vállalatok termelési rendszereire. Ma már az egész világ egy gyár, ahol az államközi kereskedelem legfontosabb komponensei nem a késztermékek, hanem a részegységek kereskedelme. Ma minden vámemelés olyan, mintha egy gyáron belül húznának fel falakat, amelyek megnehezítik az üzemegységek közötti munkafolyamatot.

Az acél és alumínium vámja kedvező lehet a 140.000 főt foglalkoztató amerikai gyártóknak, de megemeli a költségeit, és ezzel rombolja a versenyképességét az import acélt és alumíniumot felhasználó amerikai cégeknek. Nem véletlen, hogy a Toyota közleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy amerikai gyárai jórészt amerikai alapanyagokat használnak fel, de az amerikai acél- és alumíniumgyártó cégek nem képesek az összes igényt kielégíteni, s emiatt az import alapanyagok vámja ki fog hatni a végtermék, az autók árára.

A vámemelés hatására a GM és a Ford termelési költségei is jelentősen megemelkedhetnek, s emiatt áremelésre kényszerülhetnek, ami viszont versenyképességüket csökkenti. Vagyis: a végén a fogyasztók fizetik meg a vámemelést magasabb végtermék árban és csökkenhet az amerikai gyártok exportja, mert hátrányba kerülnek egy fontos alapanyag beszerzési költsége tekintetében, amit a magas vám okoz.

Amikor a gazdasági világválság másnapján Hoover elnök elrendelte védővámok bevezetését, több mint ezer amerikai közgazdász írt nyílt levelet az elnöknek, kérve, hogy álljon el tervétől, mert csak negatív hatása lesz a lépésnek. Természetesen a politikusok rá se bagóztak a szakértők véleményére, és a Smoot-Hawley vámrendelkezések 1930-ban megemelték a védővámokat. Válaszképpen Kanada, Franciaország és Anglia vámokat emelt az amerikai termékekre, és Németország bezárkózott vámhatárai mögé. A bezárkózás felerősítette a válság hatását és mindenki rosszabbul járt.

*

S mint mindig, a szabadkereskedelem-ellenes lépés politikai hatása még jelentősebb volt. Németország akkori ura, Hitler úgy érezte, hogy gyarmatokkal nem rendelkező országa számára nem marad más kiút, mint élettér elfoglalása fejlett ipara számára, és mezőgazdasági területek szerzése a lakosság éhezésének elkerülésére.

Donald Trump korábbi intézkedéseit, az adócsökkentést és a szabályozási teher csökkentését örömmel fogadták a gazdaság szereplői. Hiszen ezek növelték a versenyképességüket azáltal, hogy csökkentették az állam által rájuk kivetett terheket és a szabályozásnak való megfelelés költségeit. A sorra bejelentett termelésbővítési tervek azt mutatták: versenyképes feltételek megteremtése fontosabb, mint a munkabérek magasabb szintje.

A vámemelés álmegoldás. Rövid távon politikai haszonnal jár, s Trump boldogon tweetelheti, hogy amerikai munkahelyeket védett meg. Hosszú távon azonban pont ellenkező hatása van: gátolja a hatékony nemzetközi együttműködést, és aláássa az amerikai vállalatok versenyképességét. Amit egyik kezével adott, azt most a másik kezével visszaveszi az elnök.

(Fotó: a Tesla gyára. Forrás: Wikipedia)