Sokan izgalomba jöttek, amikor a Mandiner, pontosabban a Neumann János Egyetemmel együttműködésben készülő Makronóm rovat hírül adta, hogy Piketty “kiszámolta”, miszerint Magyarországról “több profit megy ki Nyugatra, mint amennyi uniós támogatás visszajön”. Kormányoldalon, illetve a kormánypropagandát elhívők a “lám, a híres külföldi is megmondta”-effektus jegyében lelkesedtek. Ne legyünk igazságtalanok – ez az effektus mindkét vagy minden létező politikai oldalon működik hazánkban. A kritikusok azért gurultak méregbe, mert ragaszkodnak ahhoz az ósdi elvhez, hogy ekkora butaságokat nem lehet beszélni – és az, hogy a tekintély, akire a matolcsysta oldal hivatkozott, a posztmodern bal számítások és adatfelhasználás terén nem túl megbízható közgazdász bálványa, csak fokozta a  a dühöt.

A Közép-Európa ügyeiben láthatóan járatlan Piketty különben egy horvát doktoranduszának a tézisét értelmezi (Filip Novokmet értekezésének kritikus elemzése nem erre a posztra tartozik), s cikkének elején látványos infografika igazolja, hogy 2010 és 2016 között a négy visegrádi  országból sokkal több profitot és tőkejövedelmet vontak ki, mint amennyi uniós transzfer bejött. Valamiért nem is Magyarországon, hanem a leggazdagabb, kiegyensúlyozottan növekvő Csehországban a legnagyobb a különbség; hogy miért, azon még gondolkoznom kell – azaz kellene, ha ennek az összevetésnek volna értelme.

Függetlenül attól, hogy Piketty és Novokmet rátalált erre a a kettős adatra, eredeti,  kelet-európai propagandaváltozata már egy bevált kommunikációs cselre épült: a publikum kritikus része reflexből az adatokat kezdi ellenőrizni – tényleg többet vonnak ki? az nem lehet! – éd ezzel kellően lekötik ahhoz, hogy gondolkodjon azon: az ilyen összehasonlítás értelmes-e? Mi köze egymáshoz a két adatnak?

Válasz: annyi, hogy a tranzakciók mindkét esetben Európa fejlettebbik és fejletlenebbik fele között zajlanak. Helyileg, ahogy mondani szokás.

Ezt a műfajt mitologikus közgazdaságtannak nevezhetnénk – bár a tudományhoz a szakszavakon és a számtani díszleteken kívül nincs köze – ahogy a sorosozás mitologikus geopolitika. Létező tényeket – melyek közé akár hazugságokat is keverhet, bár ez nem szükséges – azzal magyaráz, hogy van egy  mindenható rosszindulatú szubjektum, aki (ami) ártani akar Nekünk, Jóknak. Szigorúan csak egy. Az, hogy a világban egyszerre több akarat érvényesül bármilyen behatárolható eseményhalmazban, felfoghatatlan ésszel.

Az, aki (ami) Brüsszelben a támogatásokról dönt, e gondolkodásmód szerint ugyanaz a cselekvő szubjektum, mint aki (ami) kiviszi a nekünk járó pénzt az országból. Csekély józansággal is belátható, hogy ez nincs így. Nem a Magyarországon működő, külföldi tulajdonú nagyvállalkozások döntenek a főleg infrastrukturális felzárkózást célzó támogatások pontos mértékéről. (Ezen a ponton végtelen vitákba lehetne bonyolódni azokkal, akik a hagyományos leninista propaganda hatása alatt úgy vélik, hogy az Unió szervei a nemzetközi monopol- és finánctőke markában vannak, és sorra hozzák fel az igaz és hamis példákat arról, hogy az uniós döntéseket hogyan befolyásolják magánérdekek, de hogy ez az Unió működési elve, sohasem fogják tudni bizonyítani.)

Tovább nézve: hacsak nem ragaszkodunk a marxista ortodoxiához, az az osztalék például, amit kivisznek, nem az az “értéktöbblet”, amit erőfölényüknél fogva nem adnak oda a kizsákmányolt munkásoknak, hanem  a befektetésük haszna. Ha nem várnának profitot, egyáltalán nem is fektetnek be. Tehát nem hogy nekik nincs profitjuk, hanem a munkavállalóknak sincs fizetése és vásárlóereje, az államnak adóbevétele és bürokráciája, hogy támogathassa vagy szívathassa a vállalkozásokat.  Hogy mennyiért érdemes befektetniük, azt ők döntik el, és nem baloldali közgazdászok rögtönzött igazságosságmércéje alapján.

A lényeg, hogy kivitt pénz közvetve vagy közvetlenül csak behozott tőkéből származhat, és erre a behozott működő tőkére a kilencvenes években, sőt a 2000-es évek elején a tőke nélküli, eladósodott államoknak égetően szükségük volt. Természetesen lehet siratni a szocialista nagyipart, ami munkát adott mindenkinek, és jól “ellátta” a belső meg a KGST-“piacot”, de attól még a Kockaladát vagy a HS 280 hangfalat senki sem vette volna meg többé, aki nincs rákényszerítve.

Nagyon jó volna, ha a külföldi cégek valamiféle irracionális erkölcsi megfontolásból, mondjuk, Magyarország iránti őszinte, felhőtlen szeretetből visszaforgatnák a nyereségüket a magyar gazdaságba, és nem menekítenék ki, hogy máshol fektessenek be, de ilyen nincs. Sőt, a magyar állam mindent elkövet, hogy ne akarjanak befektetni, a különadóktól a hipermarket-törvényekig, nem beszélve az állam félreérthetetlenül maffiaszerű működésmódjáról.

A Matolcsyék új egyetemének együttműködésével készülő blog nyilván elrettentésül közli Piketty infografikáját a 2010 és 2016 közötti nettó kiáramlásról, csak hát egy pillanat – ki is volt a magyar gazdaság ura ebben az időszakban, aki tehetett volna róla, hogy ne legyen ekkora kiáramlás? Leginkább Matolcsy György.

Piketty tárgyismerete, mondjuk talán úgy, hézagos. Erre példa, hogy amikor a bérek alacsonyan tartását és a túlzott mértékű haszonkulcsokat panaszolja föl, az Andrej Babiš mostani cseh miniszterelnökkel készült interjúra ad linket. Babiš az ideáltipikus kelet-európai oligarcha, aki a diktatúra idején szerzett helyzeti előnyét kamatoztatva gazdagodott meg, s így szerzett politikai hatalmat is, propagandagépezetének erősítésére felvásárolva a média nagy részét. Vagyis a Piketty által reklamált egalitárius  demokrácia eleven megcsúfolása.

Ezzel érünk el a lényeghez. Valódi szakértőket nem számítva a magyar gazdaságpolitikában kétféle irányzat küzdött a nyolcvanas évek vége óta. Az egyik a külföldi tőke behozatalával akarta kiépíteni a hazai kapitalizmust, a másik a magyar nagyvállalkozók politikailag védett megerősítésével. Mivel a magyar nagyvállalkozók tőkéje a legritkább esetben volt tiszta eredetű, a külföldi befektetőknek pedig alapesetben nem voltak magyarországi politikai érdekeik, a kérdést így is meg lehetett fogalmazni: elválik-e a politikai hatalom a gazdasági hatalomtól? Kialakul-e a politikai vezetéssel szimbiózisban élő belföldi oligarcharéteg, vagy nem?

A szimbiózisnak  több változata lehetséges: az oligarchák erősebbek a mindenkori kormányzatnál (mint Ukrajnában), vagy a politikai hatalom gazdasági avatárjai (mint a mai Oroszországban). A gazdasági fejlődésnek egyik esetben sincsenek távlatai – szabadság nincs, verseny nincs, innováció nincs, a természeti erőforrásokból származó pénzek elfogynak, ahogy az olajalapnak megfelelő uniós alapok is, a pangás bele van kódolva a rendszerbe (hanyatlásról nem spekulálok, mert a jövő kiszámíthatatlan). Viszont egy szűk csoport és azon belül egy még szűkebb rohamosan gyarapodik. Történetesen, lokálisan úgy, ahogy Piketty a globális lázálmában leírja. Ennek a csoportnak kifejezett érdeke, hogy a külföldi tőke távozzék.

Ennek az eltakarására kiválóan alkalmas minden Nyugat- és Unió-ellenes, azaz nacionalista ideológia – ha balról, akkor balról. Hogy ugyanazt a közeget, amelyik például Pikettyt pajzsra emeli, a kormánypropaganda máskor röhögve gúnyolja, nem számít. Memóriával nem kell számolni, számokat nem kell memorizálni, lobogónkon ez áll: r > g.