Manapság a Kádár korból vagy az 1956 utáni leszámolásokra, vagy a nyolcvanas évek pangására – amikor külföldi hitelből finanszírozott fogyasztással elejét vették a tömeges elégedetlenségnek, de elvágták az előrelépés lehetőségét is az emberek tömegeitől – szokás emlékezni. Pedig volt egy olyan időszak a hatvanas évek közepétől a nyolcvanasok elejéig, amikor lezajlott itt egy nagyszabású kísérlet arra, hogy a perspektívátlannak bizonyult tervgazdaságból elmozduljunk a piaci koordináció felé.

Ez volt az ún. „új gazdasági mechanizmus”. Mai szemmel nézve gyenge kis próbálkozás volt arra, hogy a nyilvánvalóan kudarcot vallott tervutasításokkal történő gazdaságirányítást pénzügyi ösztönzőkkel helyettesítsék. Valójában azonban igencsak forradalmi kezdeményezés volt ez, hiszen középpontjában az a gondolat állt, hogy a gazdaság szereplői nem kollektív, hanem parciális (egyéni és csoport)érdekeket szolgálnak, és ha sikerül megfelelően alakítani ezek elérésének módját, akkor a „magasabb” közcélok is teljesülnek. Sőt, még jobban is, mint a közvetlen vezérléssel, mert mozgósítani lehet az egyedi tudást, képességet, ha a többlet erőfeszítés többlet hasznot hoz. Ma már nem nehéz felismerni Adam Smith tanítását ebben a koncepcióban, de ki olvasta akkoriban A nemzetek gazdagságát?

Az ötven évvel ezelőtt életbe lépett új gazdasági mechanizmus nem lebontani akarta a szocialista gazdaságot, csak megreformálni. Az alapját jelentő állami (“köz”-)tulajdont változatlanul hagyta, csak a működtetésének módját szabadította fel valamelyest. Persze, a vonalas kommunistáknak ez is sok volt, komoly támadások érték, sok mindent visszavettek, lefékeztek, a szellem azonban mégis kiszabadult a palackból.

A reform legfontosabbnak tartott vonása az állami vállalatok részleges gazdálkodási önállósága volt, a nyereségérdekeltség és az ahhoz kötött bérgazdálkodás és beruházás bevezetése. Azonban nem kevésbé bizonyult fontosnak a – persze ekkorra már erősen visszaszorított – magántulajdon üldözésének befejezése és működésének korlátozott engedélyezése. Ezt hívták magánszektornak, röviden (Kellér Dezső nyelvújítása) maszeknak. Elsősorban a lakossági szolgáltatásban, kiskereskedelemben, vendéglátásban engedélyezték maszekok működését, súlyos adók és állandó, ellenőrzésnek nevezett macerálás mellett.

Sokféle támadás érte ezeket a kisvállalkozókat (azok voltak, ha nem is nevezték őket így), de a lakosság „ellátása” miatt még a reform elleni támadások időszakában sem merték felszámolni a szektort. (A reform része volt a háztáji gazdálkodás és a melléküzemági tevékenység engedélyezése a mezőgazdaságban, ami az élelmiszerhiány megszűnéséhez és a vidéki életkörülmények javulásához vezetett.) Féltek egy újabb ’56-tól, amit erősen megalapozott az ötvenes évek áruhiánya.

E kort találóan jellemzi a reform egyik kulcsszereplőjének Pulai Miklósnak tulajdonított mondás: „Aki szereti a lángost, az szeresse a lángossütőt is!” A sikerek nyomán (és az időközben jelentkező finanszírozási problémák miatt) a magángazdálkodás lehetőségeit több területre is kiterjesztették, ekkor jött el a gazdasági munkaközösségek és kisszövetkezetek korszaka, ahol már ipari, szakmai szolgáltatói, fejlesztői tevékenységeket is végeztek. A történet folytatása az lett, hogy a reform nyomán Magyarország a tábor legvidámabb barakkja lett, majd az egész buli kifulladt és bukott a rendszer.

Mindez a félévszázados évfordulón túl azért érdekes most számunkra, mert a piaccal, vállalkozással, tőkével kapcsolatos társadalmi normáink eredete erre az időszakra vezethető vissza.

A korábbi önálló egzisztenciákat előbb a fasizmus, később a kommunizmus számolta fel, utódaik számára inkább fenyegető, mint vonzó példa volt az elődök története. A mai vállalkozók – kevés kivétellel – a gazdasági mechanizmus reform maszekjainak és gmk-sainak örökösei, sokszor nem is csak átvitt értelemben. Hozták magukkal a fenyegetettség érzését, az állandó trükközés, a hatalommal való „szóértési” kényszer hagyományait.

Ami a nagyobb baj, az az, hogy a megítélésük szintén ebből a korból ered. A gazdag, de bunkó kötödés, vagy éppen az olajszagú, műveletlen lángossütő tipikus negatív figurája volt a korabeli filmeknek, színdaraboknak, kabarétréfáknak. Persze, Jókai Berend Ivánja (Fekete gyémántok) óta nem sok pozitív vállalkozó hőst tud felmutatni a magyar irodalom sem.

A vállalkozások helyzetét évek óta vizsgálja a washingtoni székhelyű The Global Entrepreneurship and Development Institute.  Az intézet a vállalkozáskutatás élenjáró szervezete, tudományos hátterét az alapító intézmények (George Mason University, Pécsi Tudományegyetem, Imperial College London, London School of Economics) biztosítják. Az intézet évente kiad egy jelentést, ami egy összetett mutatóban foglalja össze a világ országaiban a vállalkozások helyzetét és fejlettségét.

A Globális Vállalkozási Index (Global Entrepreneurship Index, GEI) 14 részmutatóból áll, amiket három pillérbe csoportosítanak. Az Attitűdök a vállalkozások környezetét, társadalmi támogatását veszi számba, a Képességek a vállalkozók alkalmasságát, és a Szándékok pedig azt, hogy akarnak-e és hogyan vállalkozni az adott ország lakosai. A tavaly novemberben kiadott GEI 2018 listán Magyarország 137 ország között az 50. helyen található 36,4 ponttal. A listavezető USA-nak 83,6 pontja van, az utolsó helyezett Csádnak 9.

Ez a szokásos helyünk az ilyen rangsorokban. Magyarország a legtöbb nemzetközi listán a középmezőnyben, újabban annak az alján található. Sem olyan dinamikus fejlődést nem mutat fel, mint sokan szeretnék elhitetni, sem olyan drámaian rossz helyzetben nincs, mint azt mások hirdetik. Megrekedtünk a közepes fejlettség csapdájában.

Érdekes viszont megnézni azt, hogy hogyan alakultak a vállalkozási index részmutatói. (A módszertanról, a felhasznált adatok forrásáról a hivatkozott jelentésben találhatók információk.) A 36,4 pontos összevont indexnél jobb a vállalkozói szándékok pillére 44,1 ponttal és egy kicsit a vállalkozói pilléreké is 37,5 ponttal. Rosszabb viszont az attitűdöké: 27,6 pont.

Magyarország és az Európai Unió GEI részmutatóinak pontszámai, 2018

Látható, hogy a különféle magyar mutatók nagyon egyenetlen értékeket vesznek fel (normálás után is), az Európai Unió vonala sokkal kevésbé cikkcakkos. Figyelemre méltó, hogy nemzetköziségben és növekedési ütemben meghaladjuk az integrációnkat. (Mindkettő makrogazdasági adatokból képzett mutató, tehát benne van a multinacionális vállalatok teljesítménye is.) Ez meg is magyarázza a Szándékokra kapott magas értékeket.

Nagyon rossz viszont a verseny megítélése. Itt azt mérik, hogy hány új cég indult el olyan piacokon, ahol csak néhány szereplő van. Szerencsére a többi Képesség mutató elég magas lett. Legnagyobb bajunk a vállalkozó szféra társadalmi környezetével, az Attitűdökkel van. Az ide tartozó minden részmutató pontszáma alacsonyabb a magyar GEI átlagánál. Különösen tragikus a kockázat elfogadása és a lehetőségek észlelése, vagyis kevesen vannak a felnőtt népességben, akik gondolják úgy, hogy a következő fél évben jó lehetőség lesz új cég indítására és még kevesebben, akiket nem tart vissza az esetleges bukás veszélye sem.

A hálózati készségek viszonylag alacsony értéke pedig az alacsony magyar kooperációs hajlandóságról szóló véleményeket támasztja alá. A kulturális támogatás azt mutatja, hogy az ország lakói mennyire tartják tiszteletre méltó pályának a vállalkozóét. Ennek értékét a korrupció nagyon le tudja rontani.

Fél évszázaddal az első kezdeményezések után, huszonhét évi piacgazdasági léttel a hátunk mögött még mindig nem igazán szeretjük a lángossütőt. Megvannak ennek az okai, de az következménye az, hogy a legjobbjaink közül csak kevesen indítanak vállalkozást ötleteik megvalósítására, a felismert kereslet kielégítésére. Vagy ha teszik, akkor nem a magyar gazdaságban, nem nekünk növelve a kínálatot. Így nem fogunk kitörni a közepes fejlettség csapdájából.

A magyar globális vállalkozási index összetevői, 2018

 

(Fotó: Fortepan)