Lakatos Júlia, a Méltányosság Politikaelemző Központ nemzetközi igazgatója az Élet és Irodalom 2018. január 5-i számában megjelent Európa „Yes”, föderalizmus „No”? című cikke a szívemből szólt, így az alábbiakban nem vitatkozni szeretnék vele, hanem inkább megírni a cikk olvasása közben született gondolataimat.

Szerintem maga az unió téves alapokon alakult meg, az Európai Parlament, a közös pénz és egy csomó szimbolikus dolog (egyforma rendszámtáblák, egyforma útlevelek stb.) mind arra utalt, hogy a terv egy nemzetek feletti entitás létrehozása, akárcsak a közös szabályozások azóta is növekvő száma. A baj csak az volt vele, és ezzel nem is tudott megbirkózni, hogy nem a népek akartak felolvadni a közös, nemzetek feletti identitásban, hanem a politika – talán tanulva a nemzetek közti rengeteg viszályból – akarta őket ebbe az irányba terelni.

Csakhogy kiderült: a társadalommérnökösködés nemcsak akkor nem működik, ha kommunizmust, vagy egy demokráciát sosem látott társadalomban demokráciát akarunk bevezetni.

Nem sikerült ugyan meggyőzni a nemzeteket arról, hogy legyen egy nemzetek feletti állam, ám ettől függetlenül az unió sok szempontból akként viselkedik. Az állam talán soha nem szólt bele olyan szinten a polgárok életébe, mint a modern állam. A diktatúra rosszindulatból, a demokrácia segítőkészségből, de tény, az államok folyamatosan kiterjesztik hatalmukat, és egyre inkább igyekeznek központosítani, a maguk ellenőrzése alá rendelni mindent. Az EU is. Legfeljebb annyi a különbség, hogy utóbbi többet beszél szubszidiaritásról, de a gyakorlatban semmivel sem fogadja el jobban.

A cikk említést tesz róla, hogy a jelenlegi kormány inkább a nemzetállamok Európáját szeretné. Szerintem ez érthető, hiszen számukra a nemzeti szuverenitás alapelv, a saját zavartalanul kapirgálható szemétdomb pedig praktikus haszon. Arra is kitér, hogy a jelenleg ellenzékben lévők kritikátlan követői voltak az EU összes szabályának. Ez is igaz, de érdekes megvizsgálni, mi lehet ennek az oka.

Nyilván benne van a baloldal nemzetek feletti gondolkodása is, ám attól tartok, ennél súlyosabban esik a latba, hogy abban reménykednek, majd az EU móresre tanítja a Fideszt, majd az EU nem engedi, hogy lebontsák a demokráciát. Szóval az elsődleges motiváció egyfajta megalázkodó tekintélyelv. Amikor az ellenzék EU-politikusok kijelentéseit dörgöli a Fidesz orra alá, olyan, mint amikor az ovis rászól a társára, hogy már a Rózsi néni is megmondta, hogy ne piszkálja az orrát. A nemzetiek számára az EU szuverenitásunkra leselkedő veszély, a baloldali ellenzék számára pedig gyám. Én ezek közül egyikkel sem tudok egyetérteni.

Ahhoz azonban, hogy ne legyünk hívei a föderációnak, nem kell nacionalistának lenni. Elég belegondolnunk abba, miért nem szeretjük a monopóliumokat. Egy nagyvállalat gyakran attól válik monopóliummá a legszabadabb piaci viszonyok között is, hogy jobban, hatékonyabban, olcsóbban termel, mint a konkurensei, de a jobb, hatékonyabb, olcsóbb termelésre ezek a konkurensek kényszerítik rá. Amikor (szinte) egyeduralkodó lesz a piacon, nincs többé szüksége rá, hogy fejlesszen, racionalizáljon, hiszen az ügyfelek úgysem vásárolhatnak mást, mint az ő termékét. Az ügyfél tehát rosszul jár, a monopolhelyzet pedig belátható időn belül áldozatul esik az innovatív, feltörekvő ellenfeleknek.

Van aztán persze az állami monopólium, ami hasonlóan működik, de miután joga van hozzá, megtilthatja a konkurenciát, így hiába nem jó, hiába drága, hiába nem hatékony, nem váltható le. Valóban nem tudnánk elképzelni jobb oktatást, jobb egészségügyet, jobb postát, mint amit az állam nyújt nekünk?

De a történelemben is találunk példát hasonló folyamatra. Jared Diamond Háborúk, járványok, technikák című művében egy érdekes példát említ a megosztottság előnyére a nagy egységgel szemben. A XV. század elején több száz kínai hajóból álló kereskedelmi flotta járta a tengereket egészen Afrika keleti partjaiig. Minden esély megvolt rá, hogy hamarosan akár Afrikát is megkerülik, vagy elérik Amerika nyugati partjait, ám erre nem került sor. A birodalomban a hajózást támogató párt helyett egy bezárkózáspárti csoport került hatalomra, amely betiltotta a hajózást, leromboltatta a hajógyárakat, és rövid időn belül a tengerészeti ismeretek is feledésbe merültek.

Ugyanebben az időben a politikailag töredezett Európában Kolumbusz Kristóf addig házalt tervével az uralkodók között, míg végül a spanyol királynő engedett, és hajlandó volt útját finanszírozni. Ha akkor egységes lett volna a kontinens azon királyok egyikének uralma alatt, aki elutasította, ki tudja, ki fedezte volna fel Amerikát, kit gyarapított volna az Újvilág gazdagsága, és milyen lenne ma Európa.

Az integrációban hívőket tehát óvatosságra inteném. Az általuk elképzelt föderáció élére nemcsak Merkel kerülhet, hanem Le Pen, vagy akár Orbán Viktor is.

Én egy olyan Uniót képzelek el, amelyik több, akár sok kis politikai egységből áll – jelen pillanatban ezek aligha lehetnek mások, mint a nemzetállamok, bár én apróbb egységekről álmodom –, miközben az EU teljes területe szabadkereskedelmi övezet lenne. Nem olyan, ahol közös szabályozók működnek, és nem is olyan, amit ma értenek alatta, idegeneknél könnyebben megszerezhető tartózkodási engedélyt a másik állam területén, speciális engedélyeket a munkavállaláshoz és letelepedéshez hanem igazi szabad kereskedelem.

Ahol az államok (egységek) szabadon határoznák meg a területükön érvényes gazdasági szabályokat, de a tőke, a munkaerő, az áruk és szolgáltatások valóban szabadon áramolhatnának mindegyikbe be is, mindegyikből ki is. Az európai munkavállaló, vállalkozó szabadon működhetne bármelyik másik egység területén, ugyanúgy, ahogy ma a pesti szabadon teheti Nyíregyházán vagy Győrben. Természetesen a Németországban dolgozó magyar munkavállalóra, vállalkozóra ugyanazok a törvények, szabályok lennének érvényesek, mint a helyiekre.

Mit nyernénk ezzel? Egymással versengő régiókat, egymással versengő adórendszereket, egymással versengő gazdaságpolitikákat. Egymással versengő kísérleti laboratóriumokat, ahol a kevésbé sikeresek minden pillanatban tanulhatnak a sikeresektől. Ahol a kudarc nem őrizhető sokáig, mert a tőke kivonulását kockáztatja. Ahol az az EU-állampolgár, aki Cipruson jegyezteti be a vállalkozását, mert „adót optimalizál”, nem offshore-lovag lenne, hanem pozitív példa.  Egy ilyen rendszer, azt hiszem, véget vetne a költekező állam, a szociális piacgazdaság lázálmának is, de a kísérletek, példák, próbák, szerencsék nyomán kialakulhatna a szociális támogatások optimális mértéke, formája.