Ilyen még nem volt Magyarországon: egy illiberális rezsim országlása idején libertárius nézeteket valló, Nobel-díjas neoliberális közgazdász nevét veszi fel egy magyar felsőoktatási intézmény. A Zsigmond Király Egyetem a jövőben Milton Friedman Egyetemként, és tervei szerint új szerepben jelentkezik a magyar felsőoktatási piacon. A megújulás célja, hogy az egyetem “a társadalomközeli innováció és így a magyarországi K+F tevékenységet támogató üzleti képzés kiemelkedő szereplője legyen”.

A lépés örömére az alábbiakban közöljük Réti János írásának kissé rövidített változatát, amely eredetileg a (Zsigmond Király Egyetemet is tulajdonló) EMIH lapjában, az Egységben jelent meg.

 

A két egymást követő világégés elmúltával magától értetődő adottsággá vált valamennyi kormányzat számára, hogy a gazdaság csaknem teljes pusztulását egyedül erőteljes állami beavatkozás révén lehet ismét anyagi gyarapodássá változtatni. Ám a – gyakran csupán látszólagos – kompetencia érzete túlságosan csábító ahhoz, hogy a hatalmon levő politikusok ne tanulnák meg egészen rövid idő alatt, és az indokoltnál jóval több területre, illetve nagyobb mértékben kiterjeszteni fennhatóságukat.

Ennek megfelelően a II. világháború lezárását következő évtizedek még a világ nyugati felén is fokozódó állami szerepvállalással, a köz- és a magánszféra egészségtelen egybeolvadásával és a gazdaság politikai tervezésének erősödésével jártak. Ezek után nem meglepő, hogy a fősodorbeli közgazdaságtan képviselői – a nemzetek gazdaságait velük közösen alakító politikusokkal összhangban – a kiterjedt állami beavatkozást (természetesen a „társadalmi igazságosság” nevében) propagáló John Maynard Keynes tanításait követték.

Egy magyar zsidó származású, ám már New Yorkban született közgazdász azonban szembeszállt az uralkodó felfogással, és már a 30-as évektől kezdve a világ korábban ismeretlen prosperitását megteremtő szabadpiaci kapitalizmushoz való visszatérést hirdette.

A tanulmányait a New Jersey államában található Rutgers Egyetemen befejező, majd a New York-i Columbián doktoráló Friedman nem hitt Keynes uralkodó nézetében, mely szerint az áremelkedések oka az áruk kínálata és kereslete közötti egyensúlytalanság. Ehelyett Friedman a pénzmennyiség változásait és azok okait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy szinte valamennyi recesszió előtt pénzszűke a jellemző, és a gazdasági válságokat minden esetben a pénzmennyiség komoly mértékű és tartós csökkenése előzi meg.

Emiatt Friedman következetesen amellett érvelt, hogy az államnak egyedül a pénz mennyiségének a szabályozásával szabad beavatkoznia a gazdaság működésébe. A monetarizmusnak elnevezett iskolája ezért a pénzmennyiség mérsékelt, de folyamatos növelését irányozta elő, ugyanis véleménye szerint csak ez biztosíthatja a fenntartható, csekély inflációval kísért gazdasági növekedést.

Ezzel azonban véget is ér az állam mozgásterülete! – intett népszerű könyveiben és gyakori tévészereplései során Friedman. A gazdaság gyarapodása ugyanis elsősorban a szabad piaci szereplők egyéni kockázatvállalásán és a körülményeken múlik, amelyeket lehetetlen teljes mértékben megváltoztatni, legfeljebb alakítani lehet rajtuk, és sokkal inkább igazodni hozzájuk.

Bár a nézeteinek első, nagyobb olvasóközönséget elérő kifejtése idején, a 60-as években, a nyugati világ gazdaságai szárnyaltak: alig egy évtizedet kellett csupán várni arra, hogy az 1974-es OPEC olajembargó, illetve az 1979 tavaszán kitört iráni forradalmat kísérő kettős olajválság, valamint az aranystandard megszűnése és a kibontakozó technológiai forradalom nyomán megroggyanó gazdasági helyzet Friedman nézeteit igazolja.

A közgazdász gondolatai szellemi fellegvárából, a számára 1946-tól harminc éven keresztül tanári állást biztosító Chicagói Egyetemről valamennyi meghatározó szellemi műhelybe, sőt a PBS-en futó tévésorozata és népszerű, a laikus olvasóhoz (is) szóló könyvei nyomán az amerikai családok jó részéhez és számos meghatározó politikus környezetébe is eljutottak. Az 1976-ban Nobel-díjat kapott Friedman a klasszikus liberalizmus 18. századi óriásához, Adam Smith-hez visszatérve amellett érvelt, hogy a gazdaság csak akkor lehet hosszú távon is működőképes, mi több, a töretlen gyarapodás záloga, ha a szereplői külső kényszer nélkül, a saját belátásaik alapján működnek együtt egymással.

Az adás-vétel önkéntes szerződéseken alapuló végtelen láncolatában az összes fél a saját önérdekét követve vesz részt és ezáltal hasznot is húz a széles körű kooperációból. A szabadkereskedelemben és az azzal együtt járó szabad versenyben a fogyasztók a lehető legolcsóbb áron juthatnak hozzá a legjobb minőségű szolgáltatásokhoz. Ezzel szemben a – legtöbb esetben nem is olyan gondos – szülő szerepéhez csökönyösen ragaszkodó állam a meggondolatlan és a vele szövetséges rétegek kegyeit kereső lépéseivel törvényszerűen, és ami ennél is rosszabb, folyamatosan ront a helyzeten.

Ennek ellenére a szocializmus, az állami beavatkozás ígérete – ismerte fel Friedman – rendre komoly vonzerőt gyakorol a fiatal értelmiségiekre. Az ok nyilvánvaló: az államelvű, aktivista szemléletű politikai programok egyenlőséget ígérnek és a legelesettebbek felemelését. Csakhogy az eredmény minden esetben ennek az ellenkezője lesz.

Az állam az önkéntes együttműködés elvének elhagyásával a munkájukat eredményesen végzőket a tevékenységük gyümölcsének átadására kényszeríti, míg a társadalommérnöki lendület kedvezményezettjei épp azok lesznek, akik tehetség, kitartás, szerencse vagy szándék hiányában nem voltak képesek hasonló teljesítményre. Ezzel egyszerre sikerül a vállalkozókedvűek kezdeményezőkészségét letörni és a kevésbé aktívakat az állam érdekmentesnek nehezen mondható „gondoskodásához” szoktatni.

A politikusok ráadásul idővel nem elégszenek meg a produktívak anyagi erőforrásainak erőszakos eltulajdonításával, aminek segítségével aztán másokkal tudnak „jót tenni”, hanem egyre korruptabbá válva a piacokat és az erőforrások elosztását is a kedvezményezetteiknek megfelelően kezdik alakítani.

Friedman ezért az állam fokozatos leépítését, privatizációt, a szabad vállalkozást gúzsba kötő bürokratikus szabályozás egyszerűsítését vagy megszűntetését, illetve a piacok liberalizálását ajánlotta. Úgy tartotta, hogy az államnak egyedül a polgárok biztonságának garantálásában és az emberek közötti vitás ügyletek rendezésében, azaz a bíróságok működtetésében lehet szerepe. Elveiből következik, hogy a szabad versenynek a szociális juttatásokban is teret kell nyernie, hiszen ez a garanciája a jobb minőségű, testreszabott szolgáltatásokhoz való hozzáférésnek.

A nem hatékony állami szegénységpolitika helyett célzott, a tényleges rászorultságon alapuló készpénzes támogatást javasolt, amit a szegénységi küszöb alá eső családok adófizetéstől való mentessége egészítene ki. Hitt abban is, hogy a versengő biztosítótársaságok jobb nyugdíj- és egészségügyi ellátást eredményeznek az állami monopóliumoknál. Hiszen, ahogy Friedman egyik nagy tisztelője, Ronald Reagan fogalmazott: „Az állam nem oldja meg a problémákat, a probléma maga az állam.”

Az általában meggyőződéses baloldali kritikusai persze sosem mulasztják el megjegyezni, hogy a Nobel-díjas közgazdász a túlterjeszkedő és elkényelmesedett jóléti államokat le(jjebb) építő Reagan és a szintén elkötelezett Friedman-hívő Margaret Thatcher mellett a Chilében véres diktatúrát kiépítő Augusto Pinochet tábornoknak is gyakorlati segítséget nyújtott. Csakhogy az igazság az, hogy a magántulajdon szentségét semmibe vevő szélsőbaloldali Allende „népbarát” intézkedései következtében a szakadék szélére került chilei gazdaságot több lépésben, a korrupt diktatúra nehezen múló államfétise és haveri kapitalizmusa ellenére is talpra állító „chicagói iskola” egy pillanatig sem támogatta a jobboldali rezsimet.

Igaz, Friedman valóban adós maradt Pinocheték hangos kritikájával. Ugyanígy számos szakíró szerint a mikro- és makrogazdaságot élesen különválasztó, tehát az állami beavatkotást a piaci szereplők szabad interakcióival szemben védelmező, ám a gazdaság szabályozását a jegybankok irányított pénzteremtésének kívánalmával támogató Friedman – és nyomában az általa fémjelzett monetarista iskola – maga is hozzájárult a világgazdasági válság 2008-as kitöréséhez.