Nem vásároltam semmit a Fekete Pénteken. Egyiken sem, mert nekünk persze sikerült mindjárt kettőt is csinálni, hogy nagyobb legyen a zavar. Szóval, nem vettem semmit. Na, nem azért, mintha megérintette volna lelkemet az ökoszociális bölcsek felhívása. Sőt, egy nagyobb összeg elköltése volt betervezve. Csakhogy, a leárazott holmik között nem szerepelt olyan paraméterű termék, amire szükségem lenne. Mivel a szóban forgó háztartási nagygép aljából ugyan pereg a rozsda, de még nem lyukadt ki, megtehetem, hogy várok: vagy kibírja egy olyan akcióig, amikor olcsóbban megkapom azt a fajtát, ami kell nekem, vagy, ha nem, hát megveszem teljes áron. De ha most kínáltak volna olyat, akkor bizony én is ott rohamoztam volna a tömegben és lehet, hogy a következő leárazásnál meg is teszem.

Mindezzel csak azt kívántam alátámasztani, hogy felnőtt ember vagyok, fel tudom mérni, mire van szükségem, mi felel meg az igényeimnek és igyekszem ezt saját jövedelmemből takarékosan kielégíteni. Nem marketingvarázslat, propaganda, vagy tömeghisztéria hatására költekezem. És nem hinném, hogy ezzel én valamiféle csudabogár lennék. (Ha igen, akkor sem emiatt.) Honfi-. polgár- és embertársaim általában azért vásárolnak, mert valamiféle szükségletük kielégítéséhez szükséges az adott jószág.

Semmivel sem értékesebb az a valami, amit saját kezemmel állítok elő, mint az a valami, amit a saját munkámért kapott ellenértékért veszek meg, hiába is kábítanak a hagyományőrző és a zöld (ez sokszor együtt jár) széplelkek azzal, hogy de. Persze, ha nekem örömöt okoz az elkészítése, miért ne? Én is szívesen csinálok ezt-azt magamnak és a családtagjaimnak, de csak olyat, amihez elég ügyes vagyok és nem szenvedés, hanem élvezet számomra a vele való foglalkozás. Tudok örülni egy-egy egyedi, nekem készített dolognak is – ha az szép, hasznos, találó. De időnként nem győzőm kihajigálni az egyedi dísztárgyként rám sózott porfogókat. Ennek már régen figyelmeztető jelnek kellett volna lennie, de én végletesen jót feltételezek mindenkiről.

Azt hittem, hogy az ilyen felhívások – ne vásárolj annyit, csináld magad, készítsd saját kezűleg – csak jószándékú hype-ok, egyfajta természetesség iránti vágy kicsapódásai, esetleg múlt iránti nosztalgia megjelenései. (Van ám olyan barátom is, aki ezt profi módon űzi!) Később azután rájöttem, hogy ravasz csapdáról van szó: a nőket a konyhába, háztartásba vissza zárni kívánók trükkjéről. Hiszen a mindent maga sütő-főző, kertészkedő, utána kézimunkázó és barkácsolgató asszony nem megy sehová, nem jut friss információkhoz, nem szól bele a közkérdésekbe, legfeljebb az iskola és az egészségügy kapcsán nyafog néha egy kicsit.

fa

Persze, megvan ennek a férfiaknak szóló változata is, szerelj otthon, csináld meg magad, barkácsolj nagyobb dolgokat, mint az asszony! Lényeg az, hogy ne nyüzsögj te a közterületeken és a közügyekben.

És még mindig nagyon naiv voltam. Erre egy fiatal lány döbbentett rá egy baráti beszélgetésben. Kedves, szelíd teremtésről van szó, persze némi zöld beütéssel, de még csak nem is sötétzölddel. Ő beszélt arról, hogy egyesek túl sokat fogyasztanak, túl sok mindenük van, és ez milyen nem jó. Visszakérdeztem, hogy mi is az a túl sok. Hát, például, ha valakinek három háza van, minek az neki? A beszélgetés ekkor egyéb okok miatt megszakadt, rám meg rámjött a frász.

A zöldek egyáltalán nem olyan jámbor faölelgetők, amilyennek hinni szeretettem volna őket. Ők bizony az emberek rosszabb fajtájához tartoznak: meg akarják mondani, hogy másoknak mi jár. Hogy hogyan éljenek, hogyan keressék meg és mire költsék a jövedelmüket, hogy mit halmozhatnak fel. Mindezt csupa szeretetből, a Föld, az ökoszisztéma és a szegények, elnyomottak iránti együttérzésből.

Nem, nem maguknak fosztanák ki azokat, akik teljesítményét fizetőképes kereslet ismeri el. Ők másoknak osztanának vissza. De persze, inkább éhezzen pár millió ember, minthogy a rendelkezésünkre álló biotechnológia felhasználásával elegendő minőségi génmódosított élelmiszert állítsunk elő nekik! Így majd hálásak lesznek azoknak, akik a másoktól elvett javakból adományoznak nekik pár falatot. A tömegtermelés iszonyától is megvédik őket, még ha ez azzal jár is, hogy alapvető javakhoz nem jutnak hozzá. Viszont kaphatnak ajándékokat. Ráadásul a korszerű kifosztás normatív alapon történik, tehát jó eséllyel a kifosztottakból és családjukból is rászorulót csinálnak, akin szintén segíteni lehet. És persze, hálát várni érte.

Mondjuk, a fenti beszélgetés példájánál maradva: lehet három háza valakinek azért, mert a saját maga által lakotton túl az egyikbe a szüleit, a másikba a családot alapító gyerekét költözteti. Ha nincs, csak egy háza, akkor ugye, a másik kettőt másnak kell biztosítania, vagy nyomoroghatnak mindannyian abban az egyben. De lehet három háza valakinek azért is, mert kettő bérbeadásából akar jövedelemre szert tenni idős korára. Ha nem lehet neki két plusz háza, akkor várhatja a nyugdíjemelést, ami persze csak az aktívaktól levont járulékok vagy adók növekedéséből származhat.

Kinek van joga és milyen alapon ilyen kérdésekről dönteni? Ki kényszeríthet arra, hogy másokért dolgozzam a saját családom és önmagam helyett? Miért kéne kevesebbel beérnünk, ha munkánkkal többet is meg tudunk teremteni a magunk számára?

Éltem abban a korban, amikor a Párt úgy gondolta, van joga ilyen döntéseket meghozni. (Milyen színesen írok ma! A fekete meg a zöld mellett itt a vörös is.) Laktam jogosan járó szobaszámú lakásban. Volt engedélyezett típusú autónk. Dolgoztam olyan munkahelyeken, ahol senki nem volt érdekelt abban, hogy többet tegyen, jobbat találjon ki az előírtnál. Az a világ belepusztult ebbe, nekem lett tágas otthonom és korszerű autóm. Nehogy már az ökoszocik visszahozzák a nyakunkra a pangás korát!

Manapság a disztópia igen divatos műfaj. Hasznos is, mert egy-egy mozgalmi ideát, közösségi hype-ot a végletekig elvíve, mintegy társadalmi laboratóriumként rámutat annak kockázataira. Erre kitűnő példa Margaret Attwood remeke A szolgálólány meséje, amit már dicsértem ezen a blogon. Valaki megírhatná az ökoszociális társadalom jövőképét is.

(Fotó: fischundfleisch.com)