Nem lehet könnyű olyasvalamit kriminalizálni, ami már most is tiltva van, de a 168 óra c. hetilapnak sikerült ez a bravúr: a legfrissebb szám oldalakon keresztül, grúziai riporttal, grúz béranyák és hazai szakértők megszólaltatásával leplezi le a “béranyaüzletet” (cím: “Méh kiadó – virágzik a béranyaipar”, illetve a bővebb online változatban: “Nyomorúságon hízik a béranyaipar – az új kaukázusi krétakörben azé a gyerek, aki akarja”). Hogy miért? Amiért Európa legtöbb országában nem engedélyezik, az ugyanis – a feminizmust eltérítő radikális genderizmus mainstreammé válása óta – sokak szerint a prostitúcióval, a gyerekkereskedelemmel azonos kategória, a szegénységben élő nők kizsákmányolása.

Az összeállítás azonban igen egyoldalúra sikeredett: a béranyaság mint gyermekre vágyó meddő párok vagy meleg élettársak végső menedéke, pozitív kimenetelű meghatározó élménye, a korrekt szerződéskötés utáni kétoldali happy end példája valamiért hiányzik. Ehelyett csak szegénységben élő, megvert, megalázott, hormonkezelt, tehát minden szempontból kiszolgáltatott szegény nőkről olvasunk, akik a gazdag, fehér nyugati párok keresletét kénytelenek kielégíteni, választás híján. És persze ott vannak a nyomorukon meggazdagodott helyi üzletemberek, akik nem átallanak “elegánsan berendezett központban” dolgozni.

A grúziai riport (Grúzia azon kevés országok egyike, ahol legális a béranyaság) nettó hangulatkeltés, a “béranyaiparág” kifejezés egy bűnszervezeti működést érzekeltet, mindennemű konkrétum nélkül, ilyen maffia ugyanis a cikkben nem szerepel. “A petedonor ‘az alapcsomagban’ a kaukázusi rasszhoz tartozik, vagyis fehér ember” – tudjuk meg egyebek között, de hogy a fajtisztaság kérdése hogyan jön ide, rejtély (a legtöbb esetben nem is a béranya petesejtje termékenyül meg, hanem a tényleges anyáé), ez is csak a gazdag fehér emberrel szemben kelt hangulatot, akárcsak a béranyák tehetetlen áldozatokként való bemutatása.

A riportból és utána a magyar szakértők hozzászólásaiból csak azt nem tudjuk meg, mi is pontosan “az ügy”, a botrány tárgya. Az apropót őszintén elismeri a lap: van igény a béranyaságra, hiszen “bérbababoom zajlik világszerte az elmúlt másfél évtizedben, csak 2006 és 2010 között tízszeresére nőtt a globális, üzleti alapú béranyaprogramok forgalma.” Az viszont, hogy a béranyaság önkéntes felek szerződéseként jöhet csak létre, meg sincs említve, ahogy az sem, hogy többnyire nem a legszegényebbek sorai közül kerülnek ki a béranyák, akiknek sokoldalas szerződések garantálják jogaikat (természetesen nem a gyerekhez való jogot), a bőséges kompenzációt valóban rizikós, lelki-fizikai nehézségekkel járó szolgáltatásukért.

baba-MTI

Az Egyesült Államok több államában, Oroszországban, Ukrajnában és Grúziában legális, az EU-ban többnyire teljesen tiltva van a béranyaság (Magyarországon három év börtön is járhat érte: “Emberi test tiltott felhasználása” – Btk. 175. §), Németországban viszont egyre többen pedzegetik a tabu megtörését, és egyfajta kivételt képez Belgium, Dánia, Görögország, Portugália, Hollandia és Nagy-Britannia, ahol szigorú szabályok mellett, pénzmozgás kizárásával, “altruista” alapon és csak heteróknak engedélyezett ez az intézmény.

Ez természetesen teljes álszentség, hiszen a) nem lehet valami pénzzel erkölcstelen, pénz nélkül pedig erkölcsös, b) szép dolog az önzetlen felajánlkozás, de senkinek sincs joga eleve számítani rá. A több tízezer dolláros/eurós fizetség teljes joggal jár ezeknek a nőknek.

Sőt, a pénz viszi bele a legőszintébb elemet az üzletbe: szó sincs kizsákmányolásról. Tipikus win-win helyzetről, önkéntes cseréről van szó, és ha ez bűntény, akkor áldozat nélküli bűntény (victimless crime), hiszen ki is az áldozat? A meddő pár, amelyik gyerekhez jut? A béranya, aki annyit keres a szülésen, amennyit valószínűleg nehezen szerzett volna meg másképpen? A kisbaba, aki más módon világra sem jön? Hazudik, aki a prostitúcióval vagy a gyerekkereskedelemmel hozza közös nevezőre a béranyaságot, hiszen nem a gyerekért fizetnek ennyi pénzt, hanem az egyedülálló szolgáltatásért.

Nem kellett volna messzire mennie pedig a hetilap munkatársainak némi korrektségért: legkésőbb a Blikk és a 24.hu cikkei óta tudni lehet, hogy Török Mónika grúziai béranyák segítségével, “egy panelllakás áráért” lett két kisbaba boldog anyja. A cikkekben és saját blogján az 53 éves újságírónő nagy vonalakban elmondja, hogy hosszú próbálkozások után végül milyen (kerülő)utakon sikerült megszerveznie a projektet Grúziában (“Nem meséltük el senkinek, mennyit beszélgettünk a béranyákkal, mennyit ölelgettük egymást, hogyan mesélték el, hogy majd vigyázzunk, ha banánt vagy valamit adunk a babáknak, mert már pocakban is így vagy úgy reagáltak rá”), és arra is utal, hogy durva személyes támadásokat kapott lépéséért.

A legfontosabb szempontot azonban hiába is keresnénk – nemcsak a 168 órában, hanem a kérdésről szóló európai vitákban: a nők, az egyének önrendelkezési jogát. A hetilap ezt felveti ugyan röviden, de rögvest meg is cáfoltatja Herczog Mária szociológussal, aki szerint a saját test feletti önrendelkezési jogra hivatkozni aggályos, hiszen sok a kockázat a folyamatban, és “nem a gyerek és nem a nő érdeke dominál, hanem a vásárlóé.” A “megrendelői jogviszonyt” pedig nem szabad összemosni a nők önrendelkezési jogával.

Hát, ez így nem lesz könnyű. Ez arrogancia és paternalizmus. Önkéntes cseréről lévén szó (ha meg nem, az természetesen rendőrségi ügy) a két, egymással szembeállított jog egyszerre érvényesül: a “megrendelő” joga a gyerekhez éppúgy, mint a béranya saját test feletti önrendelkezési joga. Bármennyi etikai kérdést és konkrét rizikót vet fel a béranyaság, azért ahol ezt a reprodukciós jogot tiltják, ott az egyének magánszféráját, gazdasági szabadságát is lábbal tiporják.

Immorális a rendszer, mert pénz forog benne? Tényleg? Megint a profitelv a bűnös? Nem kéne akkor betiltani a szülészeti magánklinikákat, és ha már itt vagyunk, a privát fogorvosokat is? Sőt, nem immorális dolog pénzt kérni legalapvetőbb szükségletünkért, az élelmiszerért? Milyen területekre fogjuk még beengedni az államot, hogy a szükségleteinkről, életformánkról döntsön? Akárhogy nézzük, a béranyaság tiltása, hazug “altruista” megtűrése, vitákbeli kriminalizálása akaratlanul is arra redukálja a kérdést, hogy ki dönthet arról, anya, ill. apa akarok-e lenni? Én vagy az állam? Semjén Zsolt, Ferenc pápa, az Európa Tanács vagy a Feminista Központi Bizottság?

Hogy történhet meg az, hogy egyesek szerint “nincs alanyi jog” gyerekre? Jó, nem kell így nevezni, valóban kevés dologhoz fűződik “alanyi jog”, de mióta dönt valaki más helyettem arról, lehet-e gyerekem? Ha meddő vagyok vagy meleg, fogadjam el Isten vagy a Sors csapását? Érdekes érv öntudatos feministáktól. Fogadjak örökbe? És ha valamiért bocs, de ragaszkodom a saját génállományomhoz?

Persze, nincs jogom azt várni, hogy pl. mások eltartsanak, ételt vagy lakhatást garantáljanak, segélyt fizessenek, hiszen mindez a “jog” a másik oldalon kötelezettségeket generál, más emberek jogait, pénztárcáját érinti. Nincs jogom másokon élősködni. Ahhoz viszont van, hogy újabb kultúrharc helyett önmagam döntsek a testem, a pénzem, a lehetőségeim felett, és boldog legyek.

(Fotó: MTI)