Fél év van hátra az országgyűlési választásokig. Ideje, hogy az indulni kívánók előálljanak elképzeléseikkel: milyen Magyarország építését mozdítanák ők elő, ha a választóktól felhatalmazást kapnának rá. Programokat kéne bemutatni, utána lehet azzal előjönni: kikkel gondolnák ezt megvalósítani, kik képviselik hitelesen az elképzeléseket (jelöltállítás).

A programok ismeretében azután lehet tárgyalni arról is – még csak zárt ajtók mögé sem kell vonulni hozzá, sőt! -, hogy a jövőképek és elérési utak miben azonosak, miben összehangolhatók, mit lehet feladni belőlük mások megvalósítása érdekében (koalíciós tárgyalások). És ha mindez megvan, akkor lehet keresni egy olyan személyt, aki a közös program élére áll, részben az együttműködés arcaként, a választási siker után a megvalósítás irányítójaként képviseli azt az ország népe előtt (miniszterelnök-jelölés).

Nálunk persze nem így megy ez. A magát demokratikus ellenzéknek nevező micsoda rögtön a végén, a miniszterelnöki castinggal kezdte. Miután ez 2009-ben (miniszterelnök) és 2014-ben (főpolgármester) is kudarchoz vezetett, nem tűnt igazán jó ötletnek harmadjára is ezzel próbálkozni. Nem is lett az, már a Medián és a Republikon intézet is több mint 50%-os Fidesz támogatottságot mért a választani tudók körében október végén. Innentől kezdve pedig nincs értelme a különféle összeadós kombinációknak, amivel oly szívesen babrálgatnak a ballib oldal észosztói.

A Fidesz növekedése a korábban nem választók táborának apadásával járt együtt. Szóval, el lehet felejteni azt az ostoba mantrát is, hogy majd az összefogás megmozdítja a demokratikus ellenzék mellett az eddig passzív választópolgárokat, mert „mindenki el akarja küldeni ezt a tolvajbandát”. Igen? Nézzék csak meg a Mediánnál, hogyan alakul azok aránya, akik kormányt akarnak váltani!

Az az igazság, hogy a „demokratikus ellenzék” erősen lenézi a választókat, akik jogosan büntetik emiatt. Az ember támogat egy pártot, de nem alkukban adható-vehető jobbágya annak. A közös ellenzék egyéni képviselőjelöltje bármilyen megállapodás után sem lehet hiteles ember a számomra, ha pártja az elveimmel ellentétes gyakorlatot folytatott korábban, esetleg most is olyan dolgokat ígér, ami megfekszi a gyomromat.

A választókhoz való cinikus viszonyulás egyik iskolapéldája fent említett programok kidolgozása, meghirdetése elleni gyakori érv az „értelmiségi holdudvarban”: a választók úgysem olvasnak választási programokat. Elég nekik néhány jól hangzó szlogen, meg egy-két figura, akin jól áll az öltöny. (Liberálisabb gondolkodásúak a kiskosztümöt is megengedik.)

Van persze némi igazságuk: az általában terjedelmes programokat valóban kevesen olvassák végig ától cetig. De az őket érdeklő részt már igen! És vannak elemzők, szakemberek, akik szintén olvasnak ilyesmit, véleményt is formálnak róla, értékelik, felhívják a figyelmet a következményekre, amik lehetnek jók is, rosszak is. A választáson induló pártok képviselői, jelöltjei persze ismerik a programot, ez alapján tudják hirdetni a párt politikáját, válaszolni a sajtó és a választási gyűlések résztvevőinek kérdéseire. A kapott reakciók pedig lehetőséget teremtenek a program finomítására, a részletek kidolgozására, az eseményekhez való alkalmazkodásra (nem lehet mindig a kommunikációs stáb útmutatójára várni).

momentum-hvg

Egy programmal előállva és azt rugalmasan továbbfejlesztve egy párt már a választások előtt bizonyítani tudja kormányzóképességét, vagyis azt, hogy nem vaktában, bizonytalan sorsú ígéretek alapján kér a választóktól felhatalmazást. Viszont, mi tagadás: egy komplex választási program összeállítása strapás meló, megjelentetése pedig kockázatos, mert ha kikerül, akkor bizony szét is szedik. Ezért nem lehet bekapcsolni a bullshitgenerátort és hangzatos jelszavakkal megtölteni az oldalakat.

Magyarországon ma két pártnak van választási programnak nevezhető anyaga, a többi csak lózunggyűjtemény. Az egyik elemzésre érdemes dokumentum az „Európai élet az Együtt Magyarországán”, a másik a Momentumé: „Indítsuk be Magyarországot!” Ebből máris láthatja a tisztelt közönség, hogy ki veszi őket komolyan és ki nézi ostobának. Két kis pártról van szó, de ki tudja, hogy áprilisig mi lesz még ebből, ha a nagyok (6-12%-kal: nagyok? Muhaha!) így folytatják. Mindenkinek ajánlom, hogy a fenti linkeken töltse le a programokat és kedve, lehetőségei szerint ismerkedjen velük.

Nem azt javaslom, hogy ezek közül a pártok közül szavazzanak valamelyikre 2018 tavaszán. Ezek a programok messze nem tökéletesek. Sok minden van mindkettőben, ami nekem nem tetszik, talán még olyasmi is, amit Unicummal sem venne be a gyomrom. De mégis: látszik belőlük, hogy koncepció, átgondolt jövőkép van mögöttük. Dönteni lehet arról, hogy akarom-e ezt a jövőt magamnak és gyerekeimnek, vagy sem. Felnőtt számba vesznek az alkotóik. Még akkor is, ha a programpontok nem kevés része erősen paternalista szemléletet tükröz: gondoskodni akarnak rólunk, megoldani a problémáinkat, ami különösen olyan fiatal emberek esetén nevetséges, mint a momentumosok.

Az állami újraelosztás mértékének csökkentése egyik párttól sem várható, csak a beszedési és elosztási utak változása. Az ajánlat arról szól, hogy ők majd jobban osztják el a pénzünket, mint a mostaniak teszik.

Ahhoz már teljesen más gondolkodás kéne, hogy egy párt programja azt hirdesse: a jövedelem azt illeti, aki megdolgozik érte, tervez, gondolkodik, újat, kockázatot vállal. Ennek a magyar politikai közéletben a csírái sem látszanak. Politikai innovátorok továbbra is kerestetnek Magyarországon.

(Fotó: hvg.hu)