Rémisztő látni, hogy az állam minden további nélkül beavatkozhat az emberek életébe, akiket ma már mintha nem zavarna, amit tesznek velük. És hiába gyújtod a tüzet, nincs semmi, ami tovább égjen.” (Weiler Péter)

 

Rémisztő azt is látni, hogy több mint tízezer ember Pintér Sándor belügyminisztertől várja egy nekik nem tetsző magánvállalkozás betiltását, a magyar kulturális értelmiség színe-java pedig az ellen protestál, hogy ezen cég “szellemisége bármilyen tekintetben teret nyerjen Magyarországon”, ezért a legjobb lenne hirdetéseiket “minden létező nyilvános felületről” eltávolítani.

A művészek petíciója végül oda konkludál: “induljon eljárás annak tisztázására, hogy miként lehetséges, hogy a prostitúció tevőleges támogatójaként működő társkereső oldal finanszírozása közpénzek felhasználásával történik.” És valóban, jó lenne tudni, miért is kapott a puncs.hu-t tulajdonló Gran Kockázati Tőkealap négy éve 4,3 milliárd forintnyi uniós forrást az Új Széchenyi Kockázati Tőkeprogramból, ahogy azt az Index megírta. De ha itt gond a közpénz, akkor azt kérném, nézzünk kicsit körül az aláírók életében is, hogy számos könyv, kép stb. elkészülése miért közpénzek felhasználásával történt, köszönöm.

Ja, mert a puncs.hu lényegében a prostitúciót szolgálja, azt kínálja fel követendő életmodellnek huszonéves lányoknak, a tandíj- és albérlet-problematika megoldására? Nem azt szolgálja, de ha így is lenne, akkor a belügyminisztertől várjuk a tiltást, csak azért, mert nekünk nem tetszik? És ha Weiler Péter a puncs.hu tulajdonosa, akkor  ő (a kiváló írónő szerint) már nem is lehet jó festő, csak mert nem szeretjük a cégét?

Már most leszögezném, hogy nem, nekem sem tetszik a prostitúció, de még a sugardaddy-kapcsolat sem, jó lenne olyan viszonyok között élni, ahol egyikre sincs szükség. De ez nem állami tiltás, hanem piac kérdése. Semmi közöm más emberek életéhez. A prostitúción kívül nem szeretem még: a nácikat, a kommunistákat, az iszlamistákat, a zöldeket, a szcientológusokat, a szexizmust, a genderizmust, a tatárbifszteket, az IKEA-polcok egy részét, az Én kicsi pónimat, a tévéreklámokat, az ezotérikus ajúrvéda jógát – de ettől még véletlenül sem tiltanám ezeket államilag.

weiler

Mi közöm a puncs.hu-hoz, ha nem az én életemet érinti? Mi köze önnek hozzájuk? Mi köze Pintér Sándornak, vagy ötletadóinak, a magyar művészek egy részének ahhoz, hogy más emberek hogyan akarnak boldogulni az életben? Hogy jön ahhoz egy ember, hogy nem erőszakon, nem kényszerítésen alapuló viselkedéseket petícióban kifogásoljon, miközben simán aláír olyan petíciókat is, amik az illiberális demokrácián siránkoznak? Hm?

A puncs.hu véletlenül sem az az életmodell, amit barátaimnak, szeretteimnek ajánlani fogok, mert remélem, mindig találnak jobb alternatívát: jól fizető munkát, stabil, partnerségen alapuló kapcsolatot. De ha egy egyetemista vagy pályakezdő lány/fiú ezt akarja, akkor bele fog menni egy ilyen kapcsolatba, mert ő az a kereslet, amire az ilyen oldal a kínálat. (Ráadásul a vicc az, hogy az online társkereső kapcsolatok igen stabilnak bizonyulnak.)

A puncs.hu ugyanolyan társkereső oldal, mint a Tinder, kezdettől világosak a játékszabályai, a szex simán része lehet (oké, nem vagyok naív: nagy többségben része) a szolgáltatásnak. A valós igényt jól mutatja az, hogy a puncs.hu tavalyi indulása óta több mint 100 ezren regisztráltak az oldalra, nyilvánvaló tehát, hogy a T. aláíróknak 100 ezer polgártársunk magánéletével van problémája. Ha ez így megy tovább, akkor ezek a derék társadalommérnökök előbb-utóbb magát a társkeresést is “prostitúciónak” fogják hívni.

“Én is a választás szabadsága mellett vagyok. Éppen ezért amellett, hogy ne válasszunk egy olyan társadalmat, amelyben az is választható, amit a Puncs kínál. Ez tényleg csak rajtunk múlik. Mert ez a társadalom a miénk” – írja kissé zavaros esszéjében Szilágyi-Gál Mihály az eheti ÉS-ben (“Sugar Daddy a párját ritkítja”). Ezt hogy értsük? Ha olyan társadalmat választunk, amiben nem választható a puncs.hu, akkor vissza kell nyúlnunk néhány ismerős modellhez: a sztálini Szovjetúnióhoz például, amelyik biztos nem engedte volna az ilyesmit, vagy a mai Iránhoz, Szaúd-Arábiához, ahol szervezetten lealázzák a nőket, megölik a melegeket. Mert az a társadalom az övék, mondhatnák az iszlamisták.

A “feminista” uszítás mintapéldánya az a poszt, amit Betlen Anna tett közzé a szélsőbalos Dinamo blogon. Érvének lényege, hogy megtalálta a puncs.hu betiltásának jogi alapját (emiatt jelentette fel egyébként a Párbeszéd is az oldalt):

A puncs.hu tevékenysége, minthogy nem ingyen dolgozik, kimeríti a kerítés büntetőtörvényi tényállását (Btk. 200. § (1)) „Aki haszonszerzés céljából valakit szexuális cselekmény végzésére másnak megszerez, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ez azonban teljes nonszensz. A puncs.hu senkit nem szerez meg senkinek. A kulcskérdés az önkéntesség, de ezt valószínűleg sokkal kényelmesebb nem meglátni, nehogy boruljon a társadalommérnök világkép. A prostitúció problémájához hasonlóan itt, a sugarbabyk esetében is megkérdőjelezik, hogy felnőtt lányok/fiúk önálló döntést tudnak hozni az életükről. Hol van ilyenkor az a feminista alapelv, hogy “az én testem az enyém”, ez csak akkor érvényes, amikor az abortusz mellett kell érvelni?

A libertárius filozófia alapja: önmagunk birtoklásának (self-ownership) természetes joga nagyon szorosan kötődik ehhez a régi feminista elvhez. Senki más, csak én tulajdonlom önmagamat, a lelkemet, a testemet, valamint jogszerűen megszerzett tulajdonomat, magam döntök arról, áruba, munkaviszonyba bocsátom-e magamat, és ha igen, milyen áron. Ha önként nem írtam alá más szerződést, mindig jogom van nemet mondani. Autonóm vagyok: nem az állam, és egészen biztosan nem petíciók szerzői dönthetnek arról, hogyan élem az életem.

Egyvalamire mindenesetre jó ez a puncs.hu-hisztéria: világosan megmutatta, mire számíthatunk némely polgártársunktól, ha az egyéni szabadság mellett kellene kiállni.

(Kép: Weiler Péter: Polaroidot fújó lány, 2017)