2017. szeptember 25-n, az Új Egyenlőség című oldalon névtelenül megjelent egy cikk, ami Pogátsa Zoltán modorában ismerteti az angol filozófus Galen John Strawson egy tételét, miszerint szabad akarat nem létezik.

Strawson cambridge-i és oxfordi öregdiák, jelenleg a Bölcseleti Tanszék vezetője és tanára a Texasi Egyetemen Austinban. Kutatási területe a léttan és az elmebölcselet, valamint John Locke, David Hume, Immanuel Kant és Friedrich Nietzsche filozófiája. Vizsgálódásainak gyújtópontjában főleg a szabad akarat, a test-lélek kettősség és az én kérdései állnak. Akadémiai filozófiai körökben munkássága legjelentősebb gondolatának azt az ún. pánpszichizmust tartják, amiről az azt taglaló dolgozatát közlő folyóirat, a Journal of Consciousness Studies szerkesztője, a kvantumfizikus Anthony Freeman úgy nyilatkozott, hogy „egyszerűen őrült ötlet, más szavakkal: egyenes visszaút az animizmushoz és a babonasághoz”.

Strawson nézete szerint az a szellemi építmény, amit az ember jelleme, személyisége és indítékai alkotnak, valamint ezek minden összefüggése külső meghatározottságú, mégpedig társadalmi. Azt állítja, hogy az ember személyiségfejlődését megpecsételi az a társadalmi szövet, illetve annak nyelvi, műveltség- és hagyománybeli, valamint lélektani és szellemi légköre, amibe beleszületik, és ez kizárja, hogy az ember, mint egyén tetteiért erkölcsileg felelősség terhelje. Az a dolgozata, amit Pogátsa ismertet, ennek megfelelően „Az erkölcsi felelősség lehetetlensége” (The Impossibility of Moral Responsibility) baljóslatú címet viseli.

Strawson az analitikus filozófia képviselője. Ez az iskola, aminek leghíresebb alakjai Bertrand Russel, Ludwig Wittgenstein és Gottlob Frege, elvben a nyelvészeti elemzés (lingvisztikai analízis) – innen a neve – eszköztárával a mindennapi nyelv megértésén keresztül kívánta a nyelv eszményét közelíteni. A gyakorlatban azonban az analitikus filozófia inkább csak a nyelvi bűvészkedés szellemi mocsara lett. Napjaink akadémiai filozófiáját javarészt ennek az iskolának a képviselői teszik ki. Ez azért különösen nagy sorscsapás, mert a többi is csak olaj a tűzre, és a történelem tanulsága az, hogy szép idők ferde bölcseletét néhány évtized múltán művészeti, művelődési, erkölcsi, társadalmi, gazdasági, állami és katonai szerencsétlenségek sora kíséri, nagyjából ebben a sorrendben.

Egy végzetes következtetés

Pogátsa az angol gondolkodót erkölcsbölcselőként, morálfilozófusként mutatja be olvasóinak, szóval már a második mondatban sántítani kezd a történet, mert Strawson akadémiai filozófusként nem foglalkozott erkölcstannal, hiszen alapvetően létbölcselő. Ezt a felkészületlenséget eláruló elemet még meg lehet bocsátani neki, hiszen a filozófia – az embernek a valóság egészéhez fűződő kapcsolatát tanulmányozó tudomány lévén – egységes egész. Alapvető szakterületeire, a léttanra (metafizika) és az ismeretelméletre (episztemológia) épül fel központi tárgya, az erkölcstan (etika), majd annak az ember legfontosabb műveire, az  együttműködésre és az önkifejezésre való alkalmazása nyitja meg az államelméletet (politika) és a széptant (esztétika).

Így aztán a filozófiai reflexiót komolyan vevő gondolkodó aligha maradhat szigorúan egy területen, mert a valóság egységénél fogva kénytelen eszméit egyrészt mélyebben megalapozni, másrészt azok tágabb alkalmazására is rávilágítani. Így az eredendően metafizikus Strawson sem sért diszciplináris határt, amikor elveit továbbgondolva metaetikai vizekre evez, bár ettől még tényleg nem lesz moralista.

Pogátsa azonban végzetes következtetést von le Strawson tételéből. A totalitárius egalitarianizmus manifesztuma is lehetne, ahogyan az egyéni szabadság és felelősség strawsoni tagadásából eljut arra a nézetre, hogy mivel az egyén döntéseiért és tetteiért a közösség a felelős, egy olyan társadalmi és gazdasági rendre van szükség, aminek gyakorlati eszményét ő a skandináv demokratikus szocializmusban véli felfedezni.

Pogátsa nem veszi észre a kiáltó önellentmondást, ami a strawsoni tan és a saját vágyálmai között húzódik, miként Strawsont sem zavarja, hogy önellentmondásba keveredik, amikor az egyéni szabad akarat tagadásából az erkölcs társadalmi meghatározottságát vonja le következtetésül. Pogátsa önellentmondása ott érhető tetten, hogy az egyéni felelősség megtagadása után arra hív fel, hogy alkossunk olyan társadalmat, ami jobbá határozza meg az egyént, mint teszi azt ma. Formális ellentmondása pedig azzal válik performatívvá, hogy egyéni olvasókat szeretne rávenni arra, hogy egyéni cselekvéssel, mégpedig politikai aktivitással alakítsák át a jelen társadalmat egalitáriussá, mert az lesz a jó.

atlas-nyc

Ha egyéni cselekvés szükséges a közösségi cselekvéshez – jelentsen ez utóbbi bármit is –, hogy a közösség jobbá váljon, mert a közösség állapota önértékkel bír, akkor az egyéni cselekvéstől való tartózkodás erkölcsileg rossz lesz ebben a rendszerben. Pontosan ez volt a kommunisták, a szocialisták, a fasiszták és most ez az egalitáriusok – tehát a kollektivisták – alapelve is.

A kollektivizmus sava-borsa, hogy aki nem akarja feláldozni magát és dolgait, életét és munkáját a munkásosztályért, a szegényekért, az államért, a népért, a fenntartható fejlődésért, a környezetvédelemért, a gazdasági növekedésért, a haladásért, a közjóért, a nemzeti érdekért, a vallásért vagy bármi egyébért, azt a kollektíva politikai autoritása lelkifurdalás nélkül feláldozhatja e célokért. Nem meglepő tehát, hogy mindig a legnagyobb „emberszeretet” meghirdetésével kezdődő eszmék követői válnak a történelemben a legnagyobb mészárosokká.

Elrugaszkodás a valóságtól

Strawson nyomán Pogátsa fontosnak tartja még, hogy bírálattal illesse a szabadságelvű álláspontot, „rasszistának” bélyegezve azt, továbbá saját kútfőből még elferdíti Ayn Rand erkölcstanának alapját, a racionális egoizmust. A rasszizmus, a fajelmélet nem értelmezhető sem a klasszikus liberális, sem a libertárius, sem pedig az objektivista individualizmus keretei között, tehát a klasszikusan liberálisok, libertáriusok és objektivisták nem lehetnek rasszisták, mert egyéni érdemek alapján mérik az embert, nem fajonként emberek csoportjait.

Ha valaki gyakorlatban a fajelmélet híve, elvben biztosan nem individualista. Ayn Rand-et libertáriusnak és a „libertarianizmus nagyasszonyának” nevezni pedig szintén felületességet árul el, főleg ha ismerjük Rand-nek és az objektivistáknak a libertárius filozófia sokrétű szellemi zűrzavarával szembeni kifogásait és ellenérzéseit.

Mi Strawson és Pogátsa erkölcstani kalandjának igazi hibája? A valóságtól való elrugaszkodás. Az erkölcs társadalmi meghatározottságának eszméje az erkölcs téves felfogásán alapul. Strawsonnak abban igaza van, hogy minden, amit az ember megtanul, az rajta kívülről származik. Minden észlelet, amiről érzékszervei az elméjét tájékoztatják, annak a tárgyi valóságnak az észlelése, ami az ember tudatától és akaratától függetlenül létezik. Csak abban téved, hogy megtagadja az embertől a kritika képességét, amivel az egyén bármilyen átvett viselkedésmintát képes felülbírálni.

Strawson, aki 1952-ben született, tehát ez idő szerint 65 éves, már elfelejtette, hogy a „nem” az első szó, amit egy újszülött megtanul, hogy a cseperedő gyermek átél egy dackorszakot, tizenéves korában lázadozik a magatartásminták ellen, kihívás elé állítva környezetét. Mind olyan természetes részei az emberi személyiségfejlődésnek, ami élet- és lélektanilag is a kritikai képesség ébredezését bizonyítják.

Az ember viselkedését alapvetően nem társadalmi minták vagy természetfeletti kinyilatkoztatások határozzák meg, hanem egy sokkal egyszerűbb, ésszerűbb, nyilvánvalóbb és könnyen belátható és megérthető tapasztalat elvonatkoztatása és alkalmazása. Ez annyira szembeötlő, és az ember annyira ennek megfelelően cselekszik élete minden olyan területén, ahol vezérelvéül nem fogadott el ellentmondó eszméket, hogy adottságnak vesszük, pedig valójában kiemelkedő szellemi teljesítmény. Mivel bárki képes rá, különösebb megfontolás tárgyává sem kell tenni, de – mert megannyi eszmerendszer igyekszik cáfolni és felülírni, érdemes szembesülni vele.

Ha az erkölcs társadalmi meghatározottságú volna, akkor egy lakatlan szigetre vetődött hajótöröttnek nem volna szüksége erkölcsre. A valóság tényei azonban nem támogatják ezt az ábrándot.

A hajótörött erkölcse

Egy lakatlan szigetre vetődött hajótöröttnek van a legnagyobb szüksége erkölcsre. A lakatlan sziget magányában az embernek az esze használatával ki kell derítenie és meg kell tanulnia, hogy életét miként tudja fenntartani. Dönthet úgy, hogy nem akarja megtenni ezt az erőfeszítést önmagáért, de ebben az esetben vétett végső erkölcsi értéke, az élete ellen, és mert az okság törvényében nincs joghézag, a valóság ráhozza a döntésének és cselekvésének megfelelő következményeket.

Ha azonban az életet választja, vele együtt választania kell a fennmaradás alapvető eszközét, az észt is, és eszével meg kell találnia a fennmaradás módjait.

Ha hajlékot akar, ami védi őt és dolgait a bogarak, az eső és a szél ellen, akkor fel kell fedeznie, hogy miből és hogyan tud hajlékot építeni magának. Erőfitogtatással és dühöngéssel, toporzékolással és káromkodással, sírással és rimánkodással, varázslással és könyörgésekkel mit sem ér el az eső, a szél és a bogarak ellen.

Ha enni és inni akar, akkor fel kell fedeznie és meg kell értenie, hogy mit lehet megenni és meginni, hogy az enni- és innivalókat hogyan lehet megszerezni és megtartani. Természetesen szüksége lesz értelmes elméjén kívül testi erejére és állóképességére is, de testi ereje és állóképessége cserben hagyja, ha elkerüli annak tudását, hogy ezeket mire és hogyan használja, hogy mit és hol keressen.

Ha nem szeretné egész életét a lakatlan szigeten tölteni, akkor ki kell eszelnie, hogy miként hagyhatja el a szigetet. Tudnia kell, hogy nagyjából hol van, és meg kell ismernie a tájékozódás támpontjait: a Nap járását nappal és a csillagok állását éjszaka. Szükséges, hogy időben és térben folyamatosan orientált legyen.

Tudnia kell megtervezni és elkészíteni valamilyen tutajt, amivel el tudja hagyni a lakatlan szigetet. A természet erői ebben sem fogják segíteni, de ha megérti a természet törvényeit, és felhasználja azok tudását és a szigeten fellelhető erőforrásokat céljainak megfelelően, akkor a természet engedni fog neki, kezesen engedelmeskedik akaratának, és a szolgája lesz.

Hiába lenne hajótöröttünk a világ legerősebb embere, ha esze helyén egy szellemi űr tátongana. Testi erejével és állóképességével nem menne semmire. Ész és erkölcs nélkül, ami fennmaradása alapvető eszköze és módszere, annyit érne el izmaival, hogy lassabban halna éhen, míg roppant izomtömegét szervezete felemésztené és működésre fordítaná.

Mondja valaki, hogy a tudomány értéksemleges! Mondja valaki, hogy a tudománynak nincsenek erkölcsi vonatkozásai! A tudomány nem a léttanból és az ismeretelméletből ered. A tudomány az erkölcstanból ered, mert az embernek erkölcsi szüksége és igénye van a tudományra. A tudomány, legyen elméleti vagy gyakorlati, az ember erkölcsi lény mivoltának bizonyítéka. Az öncélú és értelmes erkölcsi lény alkotta a maga életére és virulására, s ugyanezért műveli mind e mai napig, még ha nem is vesz tudomást róla.

Nincs ez másként akkor sem, ha az embert egy társadalmi szövetbe helyezzük. Ha nem szeretne az ember lakatlan szigetté válni, akkor meg kell tanulnia együtt élni és együttműködni a többi emberrel. Rá kell jönnie, hogy a felebarátot jobb szeretni, mint megenni. Rá kell jönnie, hogy kedvesen és békésen élvezhetőbb a társasága, mint ha fenyegetőző és sértődékeny hangnemet üt meg. Kerüljön azonban az ember bármilyen társadalmi környezetbe, az ész az egyén ismérve marad, ítéletei mindig függetlenek lesznek a többiekétől, és bármilyen szokványtól, amit a környezetben megfigyelhet.

Bármilyen életellenes és embergyűlölő szokványok uralják is egy társadalom műveltségét és általában követett erkölcsi törvényét, az ember elméjét érzékszervei a tárgyi valóságról fogják tájékoztatni, elméje pedig, ha öntudatosan nem is, de öntudatlanul akkor is az igazságot fogja keresni, nem elégedve meg a szokványok uralmával. Nem véletlenül szomorúak az emberek egy diktatúrában, nem véletlenül torzul el az emberek személyisége egy szektában.

Az ember öncélú, eszes és társas erkölcsi lény

Az ész az a képesség, ami azonosítja és rendszerezi az érzékszervek által felfogott észleleteket. Az ész végérvényes, mert az érzékszervi észleletek a tárgyi feltétlenként létező valóságról tájékoztatják, amiben ellentmondás nem létezik: a dolgok azok, amik és nem mások. A létezők és jelenségek önmagukban és okfolyamataikban is megismerhetők és megérthetők, hiszen a létezés azonosság, a tudat azonosítás – „van itt valami, ami létezik, aminek tudatában vagyok.” Az ember azonban sem nem mindentudó, sem nem tévedhetetlen, így az elvonatkoztatásainak tévedésétől csak a valóság tényeihez viszonyító szigora, a tudatlanságtól pedig csak a folytonos tanulás, ismeretei bővítése, mélyítése és pontosítása mentheti meg.

Az erkölcs az ember cselekvését meghatározó értékrend. Az erkölcstan ezen értékrend felfedezésének és meghatározásának tudománya. Értékek mindama szellemi és anyagi dolgok, amelyek az ember, mint ember életét fenntartják és kiteljesítik. Erény minden olyan képesség, ami az érték megszerzését és megtartását lehetővé teszi. A végső érték a többi erkölcsi érték mércéje. A legfőbb cél az erkölcsi erény irányadója. Az ember végső értéke az élete, legfőbb célja a boldogsága. Az élet a szervezet önfenntartó és öngerjesztett cselekvésfolyamata, a boldogság a sikeres élet és az ellentmondásmentes öröm tudatállapota. Mivel az élet és a boldogság keresése az egyén ismérve, ahogy a fennmaradás alapvető eszköze az ész is, ezért az ember önmagában vett cél, nem mások céljainak eszköze. Nem áldozhatja fel magát másokért, sem másokat magáért.

Lehet ezeket a tárgyi tényeket vitatni, de ahhoz az emberi természet valamilyen tárgyilagos tulajdonságát el kell vitatni tőle. Az pedig politikailag nem megy másként, mint az ember emberi minőségének megtagadásával, a politikai tekintély szupermenné avatásával. Ez a hanyatlás nem csak Észak-Korea, Kuba vagy Venezuela sajátja. Ez a nyugati vezérdemokráciák karizmatikus, kvázi-messianisztikus vezetőinek, a Macron-oknak, Trumpoknak, Orbánoknak, Erdoganoknak, Szydlóknak, Ficóknak, Trudeau-knak, Ferenc pápáknak és másoknak a filozófiája. Azoké a társadalmaké és közösségeké, amelyek feladták az eszüket és az erényüket a szabadságukkal együtt a jóléti állam vagy a külső, ok nélküli boldogulás káprázatának húsos fazekaiért, és most lesik a sült galambot.

Nem kell ennek így lennie.