Ez nem éppen fantáziadús cím, sőt még csak nem is eredeti, az „Örülünk Vincent?” blogon már öt éve jelent meg ilyen címmel írás. Hasonló címmel – és a mondandómhoz igen hasonló tartalommal – tartott még régebben előadást a hazai versenyképességi kutatások doyenje, Chikán Attila. Nagy baj, hogy hogy a 2011-ben elhangzott előadás nagyjából még ma is aktuális. Bizonyítékul ideidézem a következtetéseit:

  • „A reálszférára irányuló figyelem nélkül nincs növekedés, nincs versenyképesség
  • Stratégiai fókuszokat kell képezni – kiegyensúlyozott társadalmi, gazdasági és politikai szempontokkal
  • Kiemelt szempontok

○ Az intézményi rendszer fejlesztése

○ A bizalom erősítése”

A fenti előadás óta Magyarország helyezése erősen lecsúszott a különféle nemzetközi versenyképességi rangsorokban. Hatalmas ünneplés tört hát ki most szeptemberben, amikor a Világgazdasági Fórum friss versenyképességi rangsorában hazánk helyezése a tavalyi 69. helyről a 60-ra ugrott. Most tekintsünk el attól, hogy ugyanazok, akik tavaly lefitymálták, megkérdőjelezték az intézet módszereit és eredményeit, idén mennyire másképp viszonyulnak hozzá.

A rangsort mostanra már nagyjából szételemezte a sajtó, mindenki tudhatja, hogy részben a makrogazdasági tényezők változása, részben az ICT infrastruktúra fejlettsége javult sokat. És maradt még jó néhány olyan gyengeség, ami a kormányzat számlájára írható, mint pl. az intézményrendszer, oktatás gyenge értékei. De kevesebb figyelmet kapott az üzleti szektor versenyképessége.

Pedig itt baj van. A Kapitalizmus blogot a kommentelők gyakran vádolják azzal, hogy a korrupt, teljesítmény nélkül közpénzeken élősködő „tőkések” szekértolója. Függetlenül attól, hogy egyes hozzászólókról mi a véleményünk, van ezekben az igaztalan állításokban valóságmag is. Magyarországon nem igazán van tapasztalata a honpolgároknak arról, hogyan is működik a kapitalizmus, mit is csinál a vállalkozó.

Az idősek, illetve a felmenők tapasztalatai a félfeudális Horthy-rendszerből származnak. Akinek ilyen nincs, az is ismerheti azt a világot pl. Móricz Zsigmond Rokonok című regényéből. A legendákban persze még él a becsületes, jó minőséget racionális áron szolgáltató iparosok, gyárosok emléke is, de ezeket a magyar társadalom később megsemmisítette, sajnos sokakat közülük a szó fizikai értelmében is, másokat meg elűzött, ellehetetlenített. Nem tudták továbbadni sem ethoszukat, sem példájukat, sem tapasztalataikat.

Sikersztori: a Prezi budapesti irodája

Sikersztori: a Prezi budapesti irodája

A piacgazdaságra áttérve újból meg kell tanulnunk, mi is a vállalkozás. Nem szerzett jó tapasztalatokat az, aki az első magyar részvényekbe – Radius Hungaricusba, vagy Postabankba – fektetve kezdett ismerkedni a tőke világával. Ráadásul a nyolcvanas évek végén startolt üzletemberek nem kis része sajátos helyzeti és kapcsolati előnyökkel indult. (Erről bőven írt Széky János, olvassák csak el!) Persze, ezek egy része már el is tűnt a süllyesztőben: ki emlékszik már Palotás Jánosra, vagy Dicső Gáborra?

Azt, hogy kit is értsünk vállalkozó alatt és mi különbözteti őt meg az üzletembertől, cégvezetőtől, már több mint száz éve nagyon világosan leírta egy osztrák (de nem az osztrák iskolához tartozó) közgazdász, Joseph Alois Schumpeter A gazdasági fejlődés elmélete című könyvében (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980):

A termelés meglevő dolgok és erők kombinációját jelenti. Mást, vagy ugyanazt más módon termelni viszont annyit tesz, mint ezeket a dolgokat és erőket másképpen kombinálni. … a fejlődést tehát a mi értelmezésünk szerint az új kombinációk megvalósításaként definiálhatjuk.” (i.m. pp. 110-111.) „Az új kombinációk megvalósítását „vállalkozásnak” nevezzük, azokat a gazdasági alanyokat pedig, akiknek az új kombinációk végrehajtása a funkciója, „vállalkozóknak”.” (i.m. p. 120.)  „ … mindenki csak akkor lehet vállalkozó, ha ténylegesen „új kombinációk megvalósításával” foglalkozik és elveszíti vállalkozói mivoltát, amint vállalkozását megteremtve annak folyamatos vitelére áll rá … (i.m. p. 125.)

Na most, nyilvánvaló, hogy azok a pályázatvadászok, kormány által védett monopolisták és egyéb rokonok, szerencselovagok, akik a magyar gazdaság színpadán bohóckodnak mindennek tekinthetők, csak a fenti értelemben vett vállalkozónak nem. Tőlük nem várható a nemzetgazdaság növekedése, magyar termékek és termelőkapacitások megújulása, korszerűsödése.

Most meg itt van ez a friss versenyképességi rangsor, aminek összetevői nem csupán az állam teljesítményét értékelik. A 12 pillérbe rendezett mutatók egyik csoportja az üzleti szektor fejlettségét méri. Ebben 137 ország vállalkozói között a 96. helyezést bírták megcsípni a hazaiak, mindjárt Irán előtt, de Tanzánia mögött. Ez is összetett mutató, a legjobb részmutató a versenyelőnyök értékelése, ez most az 59. helyre volt jó. A legrosszabbat pedig a marketingre kaptuk: ez a 134. helyre volt jó, a miénk gyengébbet produkált Csád, Lesotho és Mauritánia. 98. helyre volt jó a beszállítói lánc szélessége, a hazai beszállítók mennyisége a 90-re, de a minőségük legalább 71-re.

De vannak a magyar vállalkozói szférát minősítő egyéb fekete gyöngyszemek a többi pillérben is. Például a professzionális menedzsmentre támaszkodásban szintén a 98. helyre voltak jók a cégtulajdonosok. Ez húzta le a tehetségek hasznosítását a 86-ra. Abban, hogy a fizetések mennyire függnek a termelékenységtől, szintén csak a 85. helyre voltunk jók.  Ehhez képest a munkaadó-munkavállaló kapcsolatok 77. helye egész jónak számít. A termékpiacok hatékonysága a 64. helyen volt – Montenegro előtt és Costa Rica után (a Maria hurrikán hatásai miatt jövőre szerintem megelőzzük őket is) -, de a belföldi piaci verseny intenzitása bizony csak a 127., mindjárt Szváziföld után, de még Libéria előtt.

A cégek vevőorientáltsága egész jó helyezést kapott, a 65. lett, Szaúd-Arábia és Brunei között. Ezzel szemben az, hogy a cégek milyen mértékben alkalmazzák a korszerű technológiákat, csak a 109. helyezést kapta, Paraguay előtt és Grúzia után. És messze nem válik a magyar vállalkozók dicsőségére az sem, hogy a cégek etikus viselkedése a 127. helyre volt csak jó, Salvador és Brazília szendvicsében.

Foglaljuk össze: a magyar vállalkozói szektor összességében pocsék állapotban van. Nem mindenhol tüntettem fel az elénk és mögénk sorolt országokat, de így is látszik: a hazai vállalkozók nem egy fejlett ország, hanem továbbra is egy fél-feudális, a törzsi viszonyokból még ki nem lábalt társadalom ethoszát hordozzák és módszereit alkalmazzák. Egy másik világban élnek és működnek, mint amilyennek mi Magyarországot képzeljük. És ami még kellemtelenebb: ez a helyzet romlik. Ha összehasonlítjuk a 2008 és 2017 között a minősítés értékeit, látható, hogy a vállalkozói szféra versenyképességének romlása a belföldi verseny romlásával mozog együtt.

Versenyképességi tényezők pontszámai

tab

(Forrás: WEF GCI Dataset)

Mielőtt azt hinnék, hogy már megint a Fidesz-KDNP kormányt szidom, hát korántsem. (Persze, őket is.) Sajnos, a rendszerváltás óta minden kormány szükségét érezte annak, hogy megvédje a magyar vállalkozókat. Mitől is? A konkurenciától. A versenytől. Márpedig a versenyben való helytállás képessége olyan dolog, amit csakis tapasztalatból lehet megszerezni. A versenyben való részvétellel. Nem véletlen, hogy a sikeres magyar vállalkozók mögött gyakran vállalkozó családi háttér áll.

A védett, támogatott magyar vállalkozók nem nőttek fel a versenyhez, hanem inkább elszoktak tőle. A vállalkozó fogalma pedig azzá vált, ami a posztjainkhoz érkező kommentárokban olvasható. Ezért tervezi csak nagyon kevés diák, hogy majd vállalkozást indít, és ezért akad alig egyetemisták által működtetett garázscég nálunk. Nálunk még a startup is közpénzvadászt jelent. Persze, vannak kivételek és tisztelet nekik. Ők általában külpiacokon edződtek, vagy a nemzetközi verseny jött el a küszöbükhöz és nem kaptak védelmet.

És ezért nem mindegy, hogy mi jön az után, ha a magyar polipot sikerül végre eltakarítani. Ahhoz, hogy a magyar gazdaság ne külső pénzek beáramlásától függjön, hanem képes legyen megtermelni azt a jövedelmet, aminek elköltése lehetővé és fenntarthatóvá teszi vágyott életszínvonalunkat, ahhoz erős és versenyképes vállalkozói szektorra van szükség. Nem „nemzeti” tőkésekre.

Olyanokra, akik képesek az erőforrásokat hatékonyan kombinálni, akik nem kizsarolják a munkaerőt, a természeti környezetet és az egyéb erőforrásokat, hanem gondos gazdaként karban és működőképesen tartják azokat, kombinációjukkal olyan értéket állítanak elő, amit a piac hajlandó megfizetni. Állami rásegítés nélkül. A mostani cégek, üzletemberek közül pedig az, amelyik nem írja a versenyt: bukjon! Jöjjenek helyettük azok, akik jobbak!

Ehhez pedig olyan kormány kell, amelyik nem az őt hatalomba juttató és ott tartó érdekcsoportok foglya. Amelyik nem kedvezményeket, támogatást, védelmet nyújt a vállalkozóknak, hanem eltakarítja előlük az akadályokat, biztosítja a tiszta versenyt. Ne becsüljük le az éjjeliőr államot! Majd akkor beszéljünk arról, milyen gazdasági szerepet lehet még rábízni, ha látjuk, hogy ezt már jól teljesíti.

Várom a pártok mostanában nyilvánosságra kerülő választási programjaiban az erre vonatkozó pontokat. Ha esetleg kimaradt, pótlistát is el tudok fogadni.

(Fotó: HVG)