Eleinte évekig viccelődtünk azon, hogy az euró bevezetésétől mindig pont négy évnyire vagyunk. Azután beletörődtünk, hogy egyelőre semmi remény rá. Közben tönkrement párezer devizahitelt felvett család, cég. Hibáztattak hitelfelvevőt, bankot, brókert, anyacéget és háttérhatalmakat és a búrt, a búrt a búrkalappal. Egyvalakit nem: a magyar államot.

Azt, aki abban a hitben tartotta a hosszú lejáratú hitelek felvevőit, hogy pár év múlva – az aktuálishoz közeli árfolyamon, +/- 10%-ról volt szó – úgyis belépünk az eurózónába, és ezzel megszűnik az árfolyamkockázat. (A svájci frank vs. euró árfolyam drasztikus elmozdulására senki nem számított.) Azután kormányváltás jött, a programot törölték, a forintárfolyam meg arra szolgált, hogy gyengülésével a Magyar Nemzeti Bank csinos nyereségre tegyen szert, amit kivihetett alapítványaiba, és azok – emlékszünk, mert felejthetetlen – így elvesztették közpénz jellegüket.

A rövid történelmi összefoglaló azért kellett, mert most hirtelen megint fellobbant a vita: érdemes-e lecserélnünk a forintunkat euróra. A Polgári Világ nevű új párt aláírásgyűjtése indította el. Persze, rögtön tudni lehetett, hogy ez nem népszavazási kérdés – ennyit a politikai hozzáértésükről -, de a témát mégis felkapta a közbeszéd és a szakma. Itt egy ellenző és itt egy támogató vélemény a komolyabbak közül.

A dolog azután Jean-Claude Juncker unió helyzetét értékelő szeptemberi beszéde miatt komolyra fordult. Az Európai Bizottság elnöke – sok fontos kijelentés mellett – arról beszélt, hogy szeretné, ha 2019-re minden uniós tagország csatlakozna az euróövezethez. Erre ismét lendületet kapott nálunk az euróvita.

A nézetek alapvetően akörül csapnak össze, hogy az önálló monetáris politikáról történő lemondás mennyire hátrányos Magyarország számára, illetve, hogy milyen árfolyamon – erős, vagy gyenge forinttal – célszerű-e meglépni a bevezetést, ha meglépjük. A részletekbe nem mennék bele, akit az ilyesmi érdekel, az úgyis követi.

Amire felhívnám a figyelmet, az az, hogy minden nézet szerint a különféle monetáris és fiskális politikai eszközök megfelelő kombinációja – az ún. optimális policy mix – teszi lehetővé, hogy a gazdaság szereplői versenyképességüket megőrizve, esetleg javítva lépjenek be a közös pénz zónájába, hibák esetén viszont szörnyű vég vár rájuk. És persze minden nézet képviselője pontosan tudja, hogy csakis az ő általa javasolt megoldás lehet nyerő. Igen, mintha csak kedvenc képregényünk elevenedne meg, csupán a ruhák és az eszközök mások, a gondolat ugyanaz.

Ennyi okos, magas makroelméleti tudás mellett én csak igen óvatosan merek belecincogni a vitába. De mégis megteszem. Optimális valutaövezetek meg külgazdasági versenyképességi mutatók vizsgálata, meg az eurózóna mint politikai értékközösség szemlélete közben mintha kissé elsikkadna, hogy mire is való a pénz. Pedig sokan tanultuk azt a bizonyos öt funkciót.

euro

De aki nem tanulta, az is tudja, hogy a pénz elsősorban értékmérő – így hozzuk közös nevezőre a tojást, a fejszét meg a vásznat -, másodsorban csereszköz – a tojástermelőnek nem kell olyan takácsot keresnie, aki pont annyi tojásra vágyik, amennyi vászonra neki szüksége van – és a pénzt meg lehet takarítani, fel lehet halmozni. A modernebb korok (na, azok is jó régen voltak modernek, de mégse a kőbalta után jöttek rögtön) fejleménye, hogy a fizetés és az áru mozgása térben és időben elválhat egymástól, így a pénz fizetési eszközzé válik, méghozzá világszerte.

Amint ebből a kurta kis összefoglalóból is látszik, a pénz nagy találmány, megkönnyíti a reálszféra szereplőinek dolgát, de szolgálja, nem irányítja őket. Különösen azóta, hogy a nemesfém alapú pénzrendszer megszűnt, a papírpénzek kibocsátói szeretik azt hinni, hogy ez fordítva van. Pedig nem. Erről a komoly inflációt megélt nemzetgazdaságok polgárai tudnak mesélni. Kérdezzék csak meg a dédit 1946-ról, vagy nézzenek szét a Venezueláról szóló hírek között!

Szóval: az euróra való áttérés a magyar termelőknek azt fogja jelenteni, hogy egyszerűbbé, átláthatóbbá válik a gazdasági kalkuláció. Azonnal összemérhetők lesznek a költségek és az árak, nem téríti el őket semmilyen árfolyam-manipuláció. A versenyképesség is világosabban felismerhető lesz: tudni lehet, hogy ki kínálja drágán és ki olcsón a termékét, szolgáltatását. Lesz némi megtakarításuk is: mivel főként az Európai Unióban értékesítenek és devizában veszik fel a hiteleiket, nem kell árfolyamkockázatot kezelniük és valutaátváltási költségeket fizetniük.

Az áttérés után semmilyen lökött jegybankelnök, vagy pénzosztogató politikus nem hozhatja a vállalatokat olyan helyzetbe, hogy a megkötött szerződés teljesítésekor jóval többet kell fizetniük a megrendelt áruért, vagy éppen hiteltörlesztéskor. És mi van az importált anyagok, részegységek és berendezések felett a saját hozzáadott értékkel? Ez bizony az áttérés pillanatában lehet, hogy túl magas lesz – a vevő nem fizeti meg -, ha erős forinttal csatlakozunk. Igen, de ez nem az árfolyam problémája, hanem a gazdálkodó hozzáadott érték termelő képességéé. Azon kéne javítani most is, nem árfolyam manipulációért sírni. Jó hír, hogy az ehhez szükséges eszközök, licenszek, szolgáltatások megszerzése is euróban lesz fizetendő.

Tökmindegy, mit kavarnak a gazdaság irányítói, a gazdasági versenyképesség a vállalatokban dől el. Ha ők jól ismerik fel piaci igények alakulását, korszerűsítenek, javítják a hatékonyságukat ezek jobb kielégítése érdekében, akkor euróban is versenyképesek lesznek. Ha nem, akkor forintban sem. Akkor csak a csókos kapitalizmus marad: kisírni valami piacvédelmet, pluszjövedelmet, támogatást. Akár a forintárfolyam testre szabásán keresztül. Naná, hogy ők utálják a szigorú, tőlük és csókosaiktól független pénz gondolatát. És persze, a csókosok is, hiszen hatalmat és sarchúzási lehetőséget veszítenek vele.

A gyenge forint nem megoldás a versenyképességi problémákra. Egyszeri többletbevételt okozhat, de a hozzá igazodó inputköltségek ezt igen gyorsan felemésztik. Egyedül a munkaerő az, aminek az ára gyenge forintos belépés esetén nem fog két hónapon belül felmenni, szóval a kevésbé mobil dolgozók megszívatására tényleg jó a gyenge forinttal való csatlakozás.

A nyugdíjak elértéktelenítésére még inkább. Meg prímán el lehet tüntetni a megtakarításokat is vele, hiszen a forintban felhalmozott összeg csak egyszer értékelődik át az áttéréskor, azt utána már nem lehet az árfolyamhoz igazítani, mint a folyamatos tevékenység költségeit. Így be lehet vinni még egy jókora gyomrost például azoknak, aki kitartottak a magánnyugdíj-pénztárakban. A baj csak az, hogy az önkéntes pénztári megtakarítás, a nyugdíj-előtakarékossági számlán levő pénz is leértékelődik ugyanakkor. Meg az a hatalmas állampapír-állomány, amit sikerült a lakossággal felvásároltatni. (Kétéveset már ne vegyenek!)

A háztartások pénzügyi vagyonának állománya, milliárd forint

mnb

(Forrás: MNB, Az államháztartás és a háztartások előzetes pénzügyi számlái)

Szóval: be kéne lépni mielőbb az euróövezetbe. A belépés feltételéül szolgáló maastrichti kritériumokat évek óta teljesítjük, nem úgy mint az annak idején ezt manipulációval és némi hamisítással produkáló görögök. (Annak mondom, aki az ő példájuk megismétlésétől fél.) Persze, az a fránya államadósság minden kormánypropaganda dacára nem éri el a GDP 60%-át, hanem jóval 70 felett tanyázik, de legalább már nem nő. Hölgyeim és uraim: irány az ERM2, majd az ott töltött két év után az euróövezet. Piaci árfolyamon.

(Fotó: Dreamstime)