Azt mondja Kész Zoltán a Kapitalizmus blogon megjelent vele készült interjúban, hogy  „Történelmi esély van az Orbán-rendszer eltakarítására”.  Nem tudom, hogy az esély itt van-e. De a történelmi szükségszerűség biztosan. Csakhogy az esélyt el lehet szalasztani, a szükségszerűségnek nem feltétlenül kell megfelelni. Erre sok-sok példát lehet felhozni csak a magyar történelemből is, és persze arra is, hogy a mulasztásnak ára van, amit mindig meg kell fizetni.

A NER bevezetése és lényegének felismerése óta az ellenzéki erőfeszítések – ide sorolhatjuk a tüntetéseket, a polgári engedetlenségi akciókat, az új mozgalmak és pártok megjelenését és a meglevők kooperációs próbálkozásait is – legfeljebb csak bizonyos részeredményeket értek el, az országszerte meglevő sokféle elégedetlenség egyelőre szétforgácsolódik, nem áll össze kormányváltó erővé. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fidesz-KDNP tagjainak és aktivistáinak az ősszel induló kampányban nem kell megfeszülniük a jövő tavaszi választási győzelemért.

Legfeljebb az a kérdés, hogy sima többséggel nyernek majd, vagy meglesz-e a kétharmaduk a parlamentben (ez az esélyesebb). Kész Zoltán szerint ugyan csak 106 hiteles egyéni jelölt kell és sok munka ennek elkerüléséhez és mond ilyet más is (pl. Botka László: közös ellenzéki jelölt, közös ellenzéki lista).

A kérdés azonban az: mit is hitelesítene az a megfelelő jelölt, legyen szó akár egyéni képviselőről, akár listán szereplőről, akár miniszterelnökről?

Az ellenzéki próbálkozások kudarcát az magyarázza, hogy erre a kérdésre nincsen válasz. És ha nem lesz, az előrevetíti a következő választási bukást is. Nem én vagyok az első, és én sem először írom le: az nem elég programnak, hogy „ezeknek menniük kell”.  „Ezek” úgy jöttek, hogy „azoknak” menniük kellett, azután irtó gyorsan kiderült, hogy nemhogy cseberből vederbe kerültünk, de sikerült egy csomó mindent még tovább rontani. Tényleg azt várják a magyar választóktól, hogy most is egy „mi mások vagyunk”-ra adja le a szavazatát?

Orbán-Putyin

Azt szokták ilyenkor ellenvetni, hogy a választók nem olvasnak pártprogramokat. Nos, ez igaz, de miért is töltenék az idejüket azokkal a szakmai halandzsával leöntött ígéretgyűjteményekkel, amit nálunk a pártprogramok jelenteni szoktak?  Ami a választóközönség megszólításához kell, az a marketingből ismert storytelling. Az a történet, ami elmeséli, hogy mi is a kínált termék és miért alkalmas az a vevő igényeinek kielégítésére. A Fidesznek van, az ellenzéknek egyelőre nincs.

Nem arról van szó, hogy ne lennének jó ötletek, javaslatok megoldási tervek valós problémákra. Az a baj, hogy ezek olyan innen-onnan összeszedett elemek, amik mögött nincs meg az egységes vezetőfonál, az a világ- és jövőkép, amibe ezek beleilleszkednek, és ami alapján nagyjából azt is lehet sejteni, hogyan is kezelnék azokat a kérdéseket, amikre most még nincs kidolgozott válasz. Sőt, azt is lehet tudni, hogyan fognak reagálni a jövőben felmerülő, most még előre nem látható problémákra.

Én most elkezdek mesélni egy történetet. Nem lesz kerek, lehet folytatni, kiegészíteni, továbbgondolni a sztorit. Nem tervezek politikai mozgalmat alapítani rá, ingyen és bérmentve felkínálom az ellenzék pártjainak. (De ha nem kell senkinek, még alapíthatok!)

A történet messze nem ma kezdődött. Az emberi történelem már csak ilyen, egymásra épülnek az események, a szereplők és a folyamatok. Hogy mégis el tudjam kezdeni valahol, vegyük indulásnak 1993. április 30-át, amikor a CERN nyilvánossá és ingyenesen hozzáférhetővé tette a munkatársa, Tim Berners-Lee vezetésével kifejlesztett eljárást a világszerte dolgozó kutatók közötti automatizált információcserére az akkor már összekapcsolt számítógépek hálózatán. Igen, az internetről és a world wide web-ről van szó.

Persze, láttuk, hogy itt jelentős információtechnológiai újítás vált közkinccsé, azt is sejtettük, hogy jelentős változásokat fog okozni, csak még nem sejtettük, hogy hol és mekkorát. Persze, kellett hozzá még sok-sok minden, hogy a hatások kibontakozzanak. De hát a gőzgép sem 18. századi találmány volt, mégis döntő szerepe lett később az ipari forradalomban. A világháló valamivel hamarabb ért el abba a szakaszba, amikor már nem csak technikai újdonságot jelent, hanem átformálja a világot, ahol élünk.

Történetünk lényege tehát az, hogy éppen egy új világ megszületésének időszakát éljük. Már látjuk, hogy a régi megoldások nem működőképesek, a régi struktúrák recsegnek-ropognak, sőt mi több összeomlóban vannak. Ugyanakkor csak korlátozottan láthatjuk, mi is van születőben. Ígéretes új megoldások bukkannak fel és tűnnek el, némelyik a süllyesztőben, némelyik csak parkolópályára, hogy azután főnixként újra felszárnyaljon, mint az elektromos autó. A hagyományos energiahordozó-kincsre épülő erőközpontok káoszba hullanak, vagy afelé tartanak az alternatív energiaforrások egyre szélesebb körű hasznosítása nyomán.

Nem járnak jobban az ásványkincsekre épülő gazdaságok sem, ezek is gyorsan fel- és leértékelődnek a feldolgozási technológiák változása nyomán. A nagy ipari központok kiürülnek, a munkások helyét átveszik a robotok és automaták, de nem kevésbé veszélyeztettek a fehérgalléros munkakörök sem. Közben digitális és egyéb nomádok bukkannak fel, a sorozatgyártást felváltja a személyre szabott termelés és a 3D nyomtatás. Derék, megbízható dolgozók megélhetésért küzdenek, közben internet-tartalmakat produkáló tinik milliomosokká lesznek. Minden változik, sok régi érték megkérdőjeleződik, a bevált megoldások nem működnek.

future

Új világ épül körülöttünk. Erre két válasz van: belekapaszkodhatunk a múltba, elutasíthatjuk az új dolgokat, elzárkózhatunk a változások elől. Nem kevesen teszik ezt „visszatérés az eredeti értékekhez” jelszavával. Vagy elfogadhatjuk a bizonytalanságot, nyitott szemmel és füllel járunk a világban és megpróbálhatunk a magunk lehetőségei szerint alkalmazkodni a változásokhoz. Sőt, várhatjuk is, hogy felszabadítson régi nyűgeink alól.

Na most, aki azt állítja, hogy ő tuti megoldást tud a társadalom problémáira, az helyből nem lehet hiteles. A társadalom-mérnökösködés (elosztási viszonyok átszabása, egyes etnikumok, osztályok, vallási csoportok preferálása és mások megsarcolása, elnyomása, eltüntetése) még soha nem volt sikeres, az emberi történelem sajnos gazdag példatárát nyújtja az ilyen próbálkozások szörnyű következményeinek. De most ilyesmivel fellépni, – hát bizony, a legudvariasabb oldalamat elővéve sem találok jobb szót rá – egyenesen nevetséges.

Ti majd felzárkóztatjátok a lemaradókat? Mihez, a közös nyomorhoz? Ti majd helyzetbe hozzátok a középosztályt? Miért, van? Ja, hogy csináltok? Olyan lesz, mint Frankenstein doktor homunkulusza. Az osztályok – ha egyáltalán léteznek – egyébként is változnak, átalakulnak, eltűnnek és újak formálódnak a technológiai forradalomban. Mozgó célpontra akartok lőni. Pénzügyi ösztönzőkkel irányítjátok majd a gazdaság szereplőit? Tényleg? És tudjátok, hogy kik azok? Mert napról napra jelennek meg újak és tűnnek el régiek.

És milyen pénzzel is? Mert a nemzeti valutátokat a kibocsátó bankkal együtt mindjárt elsodorja a Bitcoin, vagy valami más kriptopénz. A globális gazdaságnak globális pénzre van szüksége, nem – jó esetben nemzeti, rossz esetben parciális – érdekeket kiszolgáló jegybankárok papír fecnijeire. Fejlesztési programokat indítotok – mire is? Olyan dolgok, intézmények megmentésére, amelyeket holnap talán elsodornak a változások? És miből is finanszírozzátok? Adókból? Marad számotokra adóalap meg adóalany a behálózott világban?

Nem, ilyen időkben más úton kell járni! Ez pedig a szabadság útja. Nem kell egységbe fogni senkit, mert az korláttá válik. Nem kell támogatási programokkal segíteni, mert azzal az általad látott ösvényre tereled, pedig a siker talán egy másikon érhető el. Kényszerpályák helyett lehetővé kell tenni – a szabályok, formális és informális akadályok lebontásával -, hogy mindenki ott keresse a boldogulását, ahol arra lehetőséget lát, avval, amihez kedvet érez és azzal, akiben megbízik, és szívesen kooperál. Le kell dobni a ballasztot, hadd szárnyaljon a gondolat, az akarat és a cselekvési kedv!

Nem tudhatjuk, hogy a jövőben mi jelent majd értéket és mi értéktelenedik el, nem kell tehát előírni, ki mihez igazodjon. Az új értékek most és a jövőben születnek. Nincs az az isteni tudású földi embercsoport, amelyik ezeket előre láthatná. Sejteni sok mindent lehet. Rákényszeríteni – kemény vagy lágy ösztönzőkkel – az embereket: felelőtlenség. Most mindenkinek magának kell megtalálnia, hogy milyen utat lát maga előtt, hogy a bizonytalan környezetben mely régi értékek segítik őt eligazodni és milyen újakat talál hasznosnak.

Nem vagyok anarcho-kapitalista, nem gondolom, hogy nem lesz szükség az államra a változási folyamat során. Sőt, úgy gondolom, egyes feladatokat az államnak sokkal jobban kell ellátnia, mint most teszi. Mivel annyi minden változik, átértékelődik, nyilván nagyobb hangsúlyt kell helyezni a biztonságra. A kül- és belbiztonságra is. Arra is, hogy amiért megdolgoztam, tudásom, munkám gyümölcse az enyém marad, senki nem foszthat meg tőle egyik napról a másikra. Szükség van annak biztosítására is, hogy a választott partneremben – akár egyszerű cseréről, akár hosszú távú innovációs projektről van szó – megbízhassak. Ez persze sok mindenen múlik, de a háttérben ott kell, legyen a tudat: szerződést nem lehet megszegni következmények nélkül.

És mi lesz azokkal, akik nem találják meg a boldogulást a választott úton? Mi azokkal, akik el sem tudnak indulni rajta, mert tőlük független okok visszatartják őket? Igen, itt a szolidaritás jön, amire különösen nagy szükség van nagy változások idején. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy elveszem más értékeit és az általam rászorulónak minősítetteknek osztom. A populisták minden programja ezen a logikán alapul és többnyire nem jeleskedik a rászorulók számának csökkentésében.

Jobb- és baloldal között Magyarországon csak annyi a különbség, hogy milyen (osztály, törzs, vallás, etc.) alapon akar elvenni és osztogatni. Pedig a szolidaritás alapvető, belénk kódolt emberi érzés, az elmúlt évezredekben fajunk túlélése nem is lett volna lehetséges nélküle. Ott tűnt el, ahol átvette és kényszerré tette a hatalom. Bolond rendszereket sikerült kialakítani, ahol sokaktól elvesznek és sokaknak adnak normatív alapon. (Persze, mindig az elosztók járnak a legjobban.) Ahol a hatalom éppen nem kavar be – például természeti és politikai katasztrófák helyszínén – mindig felbukkan és virágzik a szolidaritás.

Vissza kellene adni az embereknek a döntés jogát arról, hogy kit mivel és milyen mértékben támogatnak. Lehet képviselni egyéneket, csoportokat, ügyeket. De tessék az emberektől kérni azt a támogatást, nem az államtól elvárni, hogy fosszon ki másokat az általunk fontosnak tartott célért! Egyáltalán: az ügyekről való döntéseket és intézésüket vissza kell adni a különféle (helyi, szakmai, stb.) közösségeknek, mert a változó világban ők ismerhetik fel hamarabb, hogy mi is a probléma és mi lehet a megoldás rá.

Mindegy, hogy ki nyeri a jövő évi választásokat. Ha a győztes nem a maffiacsaládjának lopva fosztja ki az országot, hanem idejétmúlt fejlődési pályára erőlteti, akkor talán még rosszabbul is járhatunk. Voksolni majd akkor megyek, ha lesz egy olyan párt, amelyik a szabadságra épülő jövő történetét kínálja a hazámnak.