Úgy tűnik, az idei nyár egyik nagy dobása A szolgálólány meséje lesz. Margaret Atwood 1985-ben megjelent, magyarul májusban újból kiadott regénye a Líra online könyváruház július 1-i sikerlistáján a 11. helyen, a Bookline ugyanaznapi rangsorában már az 5. helyen állt. A regényből készült sorozat Amerikában már nagy sikerrel futott.

A hivatalos műfaji besorolás ugyan sci-fi, de inkább disztópiáról van szó. A történet szerint az Egyesült Államokban egy keresztény fundamentalista csoport kerül uralomra, és létrehozzák a Gileád Köztársaságot. Sajátos közösségi tulajdonba veszik és elosztják a nőket: lehetnek belőlük a vezetők feleségei, cselédei, a szegényebb férfiaknál e kettőt egy személyben megtestesítő gazdaasszonyok. Mivel a környezetszennyezés miatt nagyon lecsökkent a termékenység, a szülőképes nőket elszakítják családjaiktól és a vezetőkhöz rendelik, utódprodukálás céljára. Ők a szolgálólányok.

A semmire sem alkalmas – például idős, vagy lázadó hajlamú – nőket kivágják a telepekre, sugárzó és mérgező szennyezést takarítani. Az elosztás központilag történik, a házasságok előre elrendezettek, a szolgálólányokat kiutalják a megfelelő családoknak, ahol a ház ura havonta rituális szertatás keretében a feleség közreműködésével próbál nekik gyermeket nemzeni. Annyira nem számítanak, hogy még nevük sincs, a gazdájukét viselik birtokos jelzővel. A főhősnő így lesz a regényben Fredé, a sorozatban Offred.

Érthető módon a mű elsősorban a nőkért, az egyenjogúságért, az abortusz legalizálásért küzdő szervezetek figyelmét keltette fel. A szolgálólányok filmbeli jellegzetes öltözete máris politikai jelképpé vált. (Kövér László már fogalmazhatja is a Házszabály módosítását a hosszú piros ruha viselésének betiltásáról. Különben a magyar parlament közismerten lábszagú macsó stílusa rövidesen kiváltja majd a képviselőnők néma, ám látványos demonstrációját. Főleg ha még egy-két népszaporítási programot is tárgyalásra tűznek, amire jó esély van, mert uraink imádnak mások hálószobáiban dirigálni.)

Handmaids-Hulu

Persze, nem túl rég láttunk hasonló bestseller disztópiát. A francia filozófus Michel Houellebecq könyve, a Behódolás egy fundamentalista iszlám párt franciaországi hatalomra jutásáról szól és arról, hogy az értelmiség miként árul el mindent, amit korábban értéknek vallott, némi pénzért és alávetett nőkért cserébe.

A két sötét jövőképet bemutató regényben nem (csak) az a közös, hogy a zsarnokság borzalmait a nők szexuális elnyomása jeleníti meg benne. Ettől még nem is lennének különösebben érdekesek, ez bevált irodalmi eszköz, hozzáértők nyilván példák hosszú sorát tudnák rá előhozni. Ami az igazán fontos és érdekes minden olvasó számára, az az, hogyan történik meg a szélsőségesek hatalomra jutása. A Behódolásban utcai zavargások, robbantások zavarják meg a közrendet, a Szolgálólányban elharapódzik a nemi erőszak, a gyilkosság és egyéb perverz bűnesetek.

Mindkét esetben megrendül az emberek biztonságérzete. A hatalomra jutók erre játszanak rá, közrendet, nyugalmat ígérve. Amit meg is valósítanak, a maguk értelmezése szerint. (Hiszen az igazán nagy gonoszságokat mindig azok képesek elkövetni, akik meg vannak győződve arról, hogy valami felsőbb Jó elérése érdekében cselekszenek. A küldetéstudat bennük nem hagy teret az empátiának.) És a főhősök mindkét esetben visszavonulással reagálnak, a Behódolás egyetemi tanár hőse a maga tudományos elefántcsonttornyába, a Szolgálólány hősnője a mindennapi élet örömei-gondjai közé.

Persze, tudják ők, hogy mi történik, eljutnak hozzájuk a hírek, de mégis egyfajta kívülállóként nézik az eseményeket, Houellebecq hőse értelmiségi cinizmussal szemlélődik, Atwoodé pedig tanult tehetetlenséggel: eszébe sem jut, hogy tenni kéne, lehetne valamit a folyamatok megállítására. Mindaddig, amíg már a maga mindennapi életében szembesül a következményekkel.

Itt ugyanaz a kérdés merül fel, amivel a holokauszt, vagy a kommunista diktatúrák történetének tanulmányozása során is óhatatlanul szembesülünk: hogyan tudja elérni egy viszonylag kis csoportnyi ember, hogy a társadalom, sőt, maguk az érintettek, az áldozatok is ellenállás nélkül tűrjék a szélsőséges ideológia hatalomra jutását és – előre látható, ám nehezen hihető – tombolását. A Behódolás és a Szolgálólány arra figyelmeztetnek, hogy még mindig nem tanultuk meg a leckét az élet tanítómesterétől. Mindkét történet olyan hihető! Mindkettőnek naponta látjuk, halljuk, tapasztaljuk a valóságmagvait.

A fikciós műfajnak az az előnye, hogy egyfajta szociális kísérleti laboratóriumként is használható. Ki lehet próbálni, hogy meglevő jelenségek, trendek, folyamatok hova fejlődhetnek és milyen helyzetekhez, társadalmi állapotokhoz vezethetnek, ha akadálytalanul kibontakoznak. Bár itt kémcső és Petri-csésze helyett a gondolkodásra és a logikára kell hagyatkozni, a módszer – elvinni a folyamatot a szélsőségig és megnézni, hogyan alakítja át a társadalmi szereplők helyzetét, milyen reakciókat vált ki, stb. – nagyon is hasznos. Houellebecq mellett például egy másik filozófus – Ayn Rand – is élt ezzel az Atlas Shrugged (magyarul Veszett világ címmel jelent meg), vagy a Himnusz (Anthem) írásakor. Így születtek egyébként Jules Verne későbbi találmányokat megjósló regényei is.

A Behódolás szereplői egyéni utakat járnak, menekülnek és megalkusznak, sorsuk az erkölcsi megsemmisülés. A Szolgálólányok ennél jóval keményebbek, az engedelmesség álcája alatt az ellenállás változatos formái bontakoznak ki. Amiben a férfiak is részt vesznek. Az egyéni kudarcok is a rendszer bukásához vezető út építőköveivé válnak.

A párhuzamok a mai magyar valósággal és az ebből adódó következtetések annyira kézenfekvőek, hogy én nem fogom a kedves Olvasó szájába rágni őket. Olvassák a regényt, nézzék a sorozatot és miközben szórakoznak, találják meg a saját cselekvési lehetőségeiket! Ne várjuk meg, míg egy nap mi is a Gileád Köztársaságban ébredünk fel.

(Fotó: © Hulu)