Kétféle antiglobalista van. Az egyik a balos, aki számára a globalizmus a világméretű kizsákmányolást jelenti, ahol a multik az elmaradt világ szegényeinek éhbérén meg a gyerekmunkán csinálnak extraprofitot, és ebből dőzsölnek.

Figyelmen kívül hagyva, hogy a globális kereskedelem soha nem látott, világméretű kiegyenlítődést okoz a világban. Kína és India bekapcsolódása a világkereskedelembe emberek százmillióit hozta ki az éhezésből és a mély nyomorból. Nem is értjük, hogy a balos gondolkodó, aki folyton a jövedelmi és vagyoni kiegyenlítődésért küzd, miért nem lelkesedik a globalizációért? Nem ez az egyetlen érthetetlen és ellentmondó tétel a baloldalon.

A jobboldali nacionalista antiglobalista viszont nemzetét, főleg nemzeti kultúráját, értékeit félti, hogy az eltűnik, feloldódik a nagy globális tengerben. Ebből következően bezárkózna, versenymentesített protekcionista gazdaságot szeretne.

A szabadpiac-pártiak tudják, hogy az emberiség eddigi legélhetőbb világát a nemzetközi munkamegosztás, a világkereskedelem kitágulása okozta, tehát ezt kell csinálni továbbra is. Mindezek ellenére a Nyugat, ezen belül is Amerika alsó középosztálya és részben középosztálya a globalizáció vesztese lett.

A szabadkereskedelem zászlóshajója, az USA olyan elnököt választott, aki protekcionista gazdaságpolitikát hirdetett meg, a Kínai Kommunista Párt központi bizottsága pedig olyan szabadpiac-párti nyilatkozatokat tesz, amitől a feketeöves kapitalistáknak is leesik az álla. Most mindenki megbolondult? – kérdezhetnénk. De nem.

Kína

Nézzük egy kicsit a számokat. 1990 és 2015 között az amerikai GDP a háromszorosára nőtt, Kínáé a harmincszorosára, ez évenként átlagos 4,5 % illetve 14,5 %-os növekedést jelent. Ez a gyakorlatban is igazolja azt a játékelméleti tételt, hogy két játékos önkéntes együttműködésekor mindig a gyengébb játékos jár jobban. De végül is ez egy win-win helyzet, akkor mi a baj? Az a baj, hogy a számok mögött egészen más történet van.

Kínában több százmillió ember jött ki a mélyszegénységből, ezzel a kínai társadalom és a Kommunista Párt hatalma is megerősödött. (Ezért kellene a baloldali antiglobalistáknak lelkesedniük a globalizmusért.) Teljesen normális, kommunizmus ide, vagy oda, hogy a kínaiak lelkes globalisták és szabadkereskedelem-hívők, mármint olyan értelemben, hogy ők teljesen szabadon kereskedhessenek világszerte.

Ezzel szemben az USA-ban ez a növekedés úgy jött össze, hogy az alsó középosztály jövedelme stagnált, míg a felső decilis jövedelme a GDP felett nőtt. Ez valóban jövedelmi és vagyoni távolodást jelentett (Piketty ebből meg is írta a Tőke 2.0-t), az alsó középosztály a globalizáció vesztese lett. Erre a veszélyre Trump már 20 éve egyfolytában figyelmeztet, úgyhogy ő valóban  hitelesen tudott kampányolni protekcionizmussal, be is ülhetett az ovális irodába.

Ha meg akarjuk érteni, miért alakult ez így, egy pillanatra elő kell vennünk a lecsorgó (trickle-down) gazdaság elméletét, amit egyébként mind bal-, mind jobboldali antikapitalisták tagadnak. A tőkejövedelmek ugyanis nem páncéltermekbe vándorolnak, ahol a Dagobert bácsik naponta megmártóznak a pénz és arany kupacokban, ezt csak azok hiszik, akik gazdasági ismereteiket a Kacsamesék rajzfilmből szerezték.

Egészséges nemzetgazdaságban a felhalmozott tőkejövedelmek két csatornán csorognak le. Az egyik a gazdagok és magas jövedelműek fogyasztása, amire a luxusipar és -szolgáltatás épül, és ami rengeteg ember számára munkalehetőséget teremt. A másik pedig, amikor szakmai vagy pénzügyi befektetéseként teremtenek újabb munkahelyeket és fűtik a gazdaságot a további növekedés érdekében. Mi ezzel a probléma?

Nos, ezzel semmi. Probléma akkor van, amikor ezt a lecsorgást valami eltéríti, nem a saját, hazai gazdaságba csorog vissza tőke, hanem egy másik országba, ott teremt munkát, jövedelmet az alsó rétegeknek. Két évtized alatt a tömegtermelés Nyugatról elvándorolt Ázsiába, ahol százmilliók felemelkedését okozta, nyugaton meg jelentős munkanélküliséget, jövedelmi és vagyoni széthúzódást, az alsó decilisek stagnálását.

Tehát nem valami ármány, összeesküvés, háttérhatalom és a tudjukkik okozták napjaink globalizációs válságát, hanem egy természetes folyamat következménye.

Ez a lecsorgás helyetti átcsorgás miért nem volt probléma korábban, hiszen a nemzetközi kereskedelem nem 30 éve lett feltalálva? És miért lett ebből probléma most?

Nos, az átcsorgás egyáltalán nem okoz problémát, ha nagyjából hasonló méretű és színvonalú gazdaságok kereskednek egymással, mert az átcsorgások kiegyenlítik nagyjából egymást. Az ilyen helyzet nemhogy nem problémás, hanem éppen ellenkezőleg, kölcsönösen előnyös.

Akkor sincs probléma az átcsorgással, ha a fejlett világhoz képest kis országok lépnek felzárkózás útjára.

Probléma akkor lett, amikor Kína beszállt a világkereskedelembe. Pusztán a mérete is elegendő lett volna ahhoz, hogy az addig kialakult egyensúlyokat, folyamatokat a világpiacon felborítsa, de erre még ráerősítettek a kínai állam által biztosított versenyelőnyök és a világméretű technológiai lopások, amelyeket egyetlen más állam sem engedhetett volna meg magának.

Hagyjuk, hogy ezt meg lehetett volna-e előzni. Mit lehet az adott helyzetben tenni?

Balos válasz: Fizessenek a gazdagok, a globalizáció nyertesei, és ebből segélyezzük a rozsdaövezetek lecsúszottjait. Vagyis legyen szocializmus!

Globalista válasz: A nemzetállamokat el kell sorvasztani, egy világkormány egységes szabályozás amellett megoldódnak a gazdasági és társadalmi különbségek, meg úgy általában az emberiség problémái.

Protekcionista válasz: A globalizáció rossz, zárkózzunk be!

Trump programja nyilván az utóbbihoz áll közelebb. Piacbarát ismerőseim emiatt tartottak Trump elnökségétől. De reális veszély az amerikai gazdaság bezárkózása?

Szerintem egyáltalán nem. Egyszerűen a kereskedelmi kapcsolatok újratárgyalásáról van szó, ami egy szervesebb, arányosabb fejlődési pályára vinné vissza az USA gazdaságát. Alaptalan az a félelem, hogy Amerika bezárkózik, és akkor annyi a világkereskedelemnek, meg a gazdasági növekedésnek.

(Fotó: Values & Capitalism)