2017 legfontosabb választása a francia elnökválasztás volt. Hollande a jóléti állam szerepét növelő, a gazdagokat megadóztató programmal nyerte meg az előző választást 2010-ben. Már 2012-ben kénytelen volt gazdaságpolitikai fordulatot végrehajtani, népszerűsége emiatt (is) soha nem látott mélységbe zuhant.

Macron a korábbi politika folytatásától, a munkaerőpiaci reformoktól reméli a francia gazdaság beinditását, a munkanélküliség csökkenését. Vele szemben Le Pen, az új jobbodal képviselője a jóléti állam baloldali programjával kampányolt, miközben alapvetően a jobboldali tradicionalista és bevándorlásellenes értékeket képviseli.

Macron győzelme azt mutatja: a radikális jobboldallal szembeni ellenérzések, az Európával való szakítás félelme nagyobb volt, mint az önálló nemzeti védőhatárok mögé való bezárkózás programjának csábítása.

Macron győzelmével a Merkel és Schäuble nevével jelzett óvatos német költségvetési politika és belső reformok szorgalmazása szövetségest nyert, s megindulhat egy olyan európai reformfolyamat, immár francia-német közös politikaként, amelynek középpontjában a versenyképesség helyreállítása, a hosszútávon is fenntartható növekedés alapjainak megteremtése lesz. Európa nyert hét évet. Az igazi kérdés az, vajon Macronnak lesz-e ereje, kitartása a belső reformok végigvitelére és a francia gazdaság újraindítása.

Két pólus Európában

Előző posztom azt boncolgatta: Európa válságának oka az, hogy az adósságválság, a versenyképességi válság és a munkanélküliség együttes jelentkezése szinte minden európai tagállamban megnyitotta a politikai teret az új jobb- vagy baloldali, “populistának” bélyegzett pártok előtt. A radikális megújúlást akaró új baloldal és új jobboldal egyaránt a piacot, a “neoliberálisnak” címkézett reformokat tartja minden baj okának, s még további állami szerepvállalást követel a piac ellenében, a “nép” érdekében.

Ez a válság nemcsak nemzetállami szinten jelentkezik, hanem európai szinten is. A brüsszeli “diktátumok” elleni lázadás, és/vagy a közös gazdaságpolitikában a “német” diktátum elleni lázadás ugyanannak a politikai-gazdaságpolitikai dilemmának az újbóli felszínre kerülése, amely először a hetvenes évek közepén merült fel, s amely elvezetett az euró létrehozásához.

Nyugat-Európa államai 1945 után a korábbinál nagyobb állami szerepvállalásra és a jóléti állam kiterjesztésére alapozták társadalmi modelljüket. Azonban ezen általános modellen belül jelentős nemzeti különbségek alakultak ki. Franciaország képviselte az egyik pólust, amely az “erős” állam modelljét választotta: az állam a gazdaság tervező és szervező központja, amely versenyképes, nagy nemzeti vállalatok létrejöttét segíti elő, erős kézzel szabályozza a piacot, és folyamatos állami pénzteremtéssel segíti a gazdaság növekedését.

Macron, a nyertes: jönnek a reformok? (Fotó: MTI)

Macron, a nyertes: jönnek a reformok? (Fotó: MTI)

A másik pólust (Nyugat-)Németország képviselte, amely az ordo-liberális közgazdasági elmélet hatására a korlátozott állam és a szabadabb piac egyensúlyát alakították ki. A két modell közti különbséget plasztikusan mutatta a két ország nemzeti bankjának eltérő státusza: a francia nemzeti bank a kormány alárendeltségében működött, s legfontosabb feladata a kormány gazdasági programjának támogatása volt. A német nemzeti bank a kormánytól független szervezetként alakult újra, amelynek legfontosabb feladata az árstabilitás és a márka értékének védelme volt.

A német gazdaságpolitika külön útjának oka: a II. világháború utáni Németországot vezető gazdaságpolitikusok fő életélménye az volt, hogyan használta fel az állami gépezetet a náci párt a német gazdaság irányítására, és ez miként segítette elő Németország őrült II. világháborús kalandját. Ezért a német gazdaságpolitika sarokköve a II. világháború után a Bundesbank függetlensége lett, és a Bundesbank szigorú pénzpolitikája, amely ellenállt a kormányok inflációs törekvéseinek, s ezzel jelentősen korlátozta a mindenkori német kormány lehetőségét a gazdaság irányítására.

Válságban a keynesi modell

A hetvenes évtizedben válságba jutott a francia növekedési modell, s vele együtt a keynesi modellt követő legtöbb mediterrán országé is: a hatalmasra növekedett állami szerepvállalás ára a folyamatos infláció lett, amit a gazdasági fellendülés reményében pénzt nyomtató laza monetáris politikák eredménye volt. 1973 és 1999 között a francia frank hat leértékelésen keresztül elvesztette vásárló értékének több mint felét a német márkához képest. De a francia valuta még viszonylag értékálló volt a lírához vagy a pesetához képest, amelyek vásárlóerejük több mint kétharmadát vesztették el.

Az erős német márka meghatározta az összes többi európai állam gazdaságpolitikai mozgásterét, s a német vállalatok versenye (a német export 44%-a európai államokba ment) veszélyeztette a szomszédos államok vállalatainak helyzetét.

A fojtogató német gazdasági túlsúly volt az egyik legfontosabb oka az egységes európai pénz, az euro létrehozásának. Franciaország volt az, amely kiharcolta az egységes európai pénzt – éppen Németország ellenkezésével szemben. A francia elit úgy látta, hogy a Bundesbank konzervatív pénzügypolitikája kényszerzubbonyba zárta a francia gazdaságpolitikát.

Az euróval azt remélték elérni, hogy a Bundesbank egyedülálló szerepe megszűnik, s helyét átveszi az európai jegybank. Azt is remélték, hogy a jövendőbeli egységes valuta övezetben a német gazdaságpolitika iránti bizalom kiterjed minden más tagállamra, ami együtt fog járni azzal, hogy a kamatlábak a német szintre zuhannak, ami megkönnyíti a felhalmozott adósság továbbgörgetését, a fájdalmas reformok félretételét.

1989-ben Franciaország csak azzal a feltétellel járult hozzá a német újraegyesítéshez, ha Németország elfogadja az egységes európai valutát.

A Bundesbank elkeseredett utóvédharcban próbálta elérni, hogy az euro hasonlóbb legyen a német márkához, mint az olasz lirához, formai győzelme ellenére lényegében vereséget szenvedett az egységes valuta uniós szabályozásáról folyó tárgyalások során. Az euróövezetbe való bekerülést korlátozni szándékozó 60%-os eladósodottsági szintet felülírták a politikai kompromisszumok, s mindenki bekerült, aki be akart kerülni, Görögországot is beleértve.

Euró után: leálló reformok

A megengedhető költségvetési deficit határát a németek által követelt 1%-ról 3%ra emelték fel, kiegészítve egy gumiszabállyal, amit aztán 2008-ig senkivel sem tartattak be. Ugyan az ECB független jegybank lett, a Bundesbank mintájára, de a kormányzó testületében, amit a nemzeti jegybankok elnökei alkotnak, a német jegybank elnökének azonos szavazati súlya van, mint a máltai jegybank elnökének.

Az történt amitől a Bundesbank szakértői tartottak: a korábban magas kamattal, inflációval és időről időre visszatérő válságokkal sújtott tagállamokra kiterjedt Németország fénye, sose látott tőkeáramlás indult meg feléjük, ami hatalmas fellendülést és jólétnövekedést eredményezett. Ennek hatását fokozta az ECB laza pénzügypolitikája valamint belső szabályozása, amely rizikómentessé nyilvánította a tagállamok kötvényeit, s ezzel kikapcsolta a piacot, a befektetők, a hitelnyújtók veszélyérzetét. Ennek lett következménye az európai adósságlufi, amely 2008-ban megrázta Európát, bedöntötte Görögországot, s a bedőlés közelébe hozott több kulcsfontosságú tagállamot az európai bankrendszerrel együtt.

Az igazi baj azonban az adósságlufi által okozott torzulás.  A kilencvenes években az összes eurozónára aspiráló tagállam jelentős reformokat hajtott végre gazdasága versenyképesebbé tétele és az állami kiadások csökkentése érdekében. Az euró életbe lépésével a legtöbb tagállam boldogan visszahelyezkedett a korábbi politikai vágányba: a reformok abbamaradtak, vagy éppen visszafordultak. Az államok nagyívű infrastrukturális és jóléti célú projektekbe kezdtek. Ömlött a pénz, s boldog boldogtalan hitelből növekedett, beruházott, építkezett.

Passziváló jóléti állam

Ennek az állami szerepvállalásnak része a passziváló jóléti állam növekedése. Ez azt jelenti, hogy a magas adóterhek, a mérhetetlen bonyolultságú szabályozási és bürokratikus-hatósági jóváhagyási rendszerek megnehezítik a vállalkozások létrejöttét, növekedését, miközben a bőkezű jóléti állam lehetővé teszi a munkaerőpiacról való kimenekülést.

Az euró csapda lett. Az ECB által generált hitellufi miatt könnyen elhessegethető, elodázható megoldandó problémának tűnt fel a vállalatok versenyképességének csökkenése, a negatív külkereskedelmi mérleg, a magas fiatalkori munkanélküliség, a korai nyugdíjasok magas aránya, a jóléti kiadások aránya, az állami bürokrácia súlya, a munkaerőpiacról kiszorultak gettói. Egyedül a német gazdaság sikere ellensúlyozta a többi tagállam versenyképességének csökkenését.

Ma látszólag megint minden rendben van, az ECB által lehetővé tett további adósságnövekedés elfedte az adósság- és versenyképességi csapdába került tagállamok problémáit. De a dilemma nem csökkent, hanem nőtt: lehet-e a végtelenségig büntetlenül folytatni az adósságnövekedést és az értékteremtő reálgazdaság leépülését, vagy helyre kell állítani a magángazdaság értékteremtő képességét, aminek kulcsa az állami szerepvállalás csökkentése?