Európa fordulóponthoz érkezett. Számos magyarázat született a jobb- és baloldali populisták előretörésének magyarázatára: az egyenlőtlenségek növekedése, az iskolázottak és alacsony iskolai végzettségűek, a városiak és a vidékiek közötti kulturális szakadék, a technokrácia uralmával való növekvő elégedetlenség, a globalizáció által sújtott rétegek lázadása. Az alábbiakban amellett érvelek, hogy kifulladt az 1945 után kialakított európai fejlődési modell. Ez a modellválság roppantotta meg a középre húzó, mérsékelt bal- és jobboldali pártok vonzerejét és tette vonzóvá a radikális politikai megváltó üzeneteket.

Az 1945-ben Európát újraépítő politikusok nemzedéke új európai modellt alakított ki a nagy gazdasági világválsághoz és a II. világháborúhoz vezető út tanulságai levonásával. Az új európai modell három legfontosabb alappillére a következő:

  • A baloldali mérsékelt és jobboldali-konzervatív irányzatok közös célja lett az egységesülő és demokratikus Európa álma. Egy újabb európai belháború elkerülése érdekében a múzeumok polcaira űzték a nacionalizmust és a nem demokratikus politikai rendszereket.
  • Az új politikai rend a mérsékelt jobboldal és baloldal közötti új közmegegyezésre épült fel. A mérsékelt baloldal feladta a marxista forradalmi programot, elfogadta a piacgazdaságot és a demokráciát. A mérsékelt jobboldal elfogadta a mérsékelt baloldali pártokat “nemzeti” és demokratikus váltópártnak.
  • A nagy kiegyezés gazdaságpolitikai alapja nem a szabad piacgazdaság, hanem az állami szerepvállalásra és gazdaságirányitásra épülő vegyes gazdaság modellje lett, amely ugyanakkor megőrizte a piacgazdaság (részleges) szabadságát is. A jóléti állam fokozatos kiterjesztése és a jövedelmek progresszív újraelosztása révén remélték elérni a társadalom középosztályosodását és a szegénység felszámolását, a teljes foglalkoztatottságot.

Az új modell elhozta Európa aranykorát: a jólét sose látott módon emelkedett és kialakult a középosztályi társadalom. Európa a jólét, biztonság és béke szigete lett. A nyolcvanas évekre azonban napvilágra kerültek az új modell negatív következményei: rohamosan nőtt a vállalatok adóterhe, nőni kezdett az az államok eladósodottsága és a szociális kiadások terhe, és kialakult a jóléti állami szolgáltatások csapdája: az alacsony keresetre számítható, jórészt képzetlen állampolgárok számára egyre inkább megérte támogatásokra alapozni életüket.

Lehet-e folytatni az aranykor receptjét?

A thatcheri “neoliberális” fordulat és a Blair-Schröder fémjelezte baloldali “harmadik út”, az európai integráció előrehaladása egyaránt e válságjelenségekre kereste a megoldást a piac méretének és szabadságának növelésével, az állam szerepének csökkentésével. A nyolcvanas évek felemás piaci reformjai nagy ellenkezést váltottak ki. Akkor még az adósság gyors növekedése s az ennek nyomán bekövetkezett életszínvonal emelkedés jórészt elfedte a konfliktusokat. A 2008-as adósságválság azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a nyakló nélküli adósságnövekedés problematikus. Beköszöntött a modellválság.

A modellválság fő oka a magas és megállíthatatlanul növekedő adósságszint. A válság megválaszolóandó kérdése az, hogy lehet-e folytatni az aranykor receptjét, az állam szerepvállalásának és a jóléti állam kiterjesztését, vagy vissza kell fogni az adósságnövekedést, csökkenteni kell az állam szerepvállalását, nagyobb teret engedve az egyéni kezdeményezésnek, a piacnak.

Populisták a The Economist címlapján

Populisták a The Economist címlapján

Ez politikai dilemma is. A választópolgárok többsége államfüggővé vált: állásuk, jövedelmeik egyre nagyobb része származik az államtól. Még a magánszféra vállalatai, vállalkozói és alkalmazottai is ezer szálon függnek az állami szabályozás – számukra kedvező – versenyt korlátozó hatásától, és az állami támogatások különböző formáitól. S persze hatott a kitartó piacellenes propaganda: a közvélemény jórészt hisz abban, hogy az állam a közjót szolgáltató szervezet, amelynek feladata a piac által okozott “igazságtalanságok” és a bizonytalanság ellensúlyozása. Emiatt a politikai öngyilkosság egyik legbiztosabb módja a fellépés az állami szerepvállalás korlátozását jelentő piacositás érdekében.

Technokratikus sakkozás

A mérsékelt jobb- és baloldal a józan észre apellálva próbálja az elmúlt évtizedek vívmányait megőrizni óvakodva olyan lépésektől, amelyek felborítanák a kényes egyensúlyt. Néha ki-ki kacsintanak radikálisabb megoldásokra, a “populistább” követelések magukévá tételével, vagy ellenkező irányba, a szabadelvű piaci irányba, de félnek a radikális lépésektől, az ismeretlenbe ugrástól.

A mérsékelt politikai pártok legnagyobb dilemmája az lett, hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a neoliberálisnak címkézett piacosító reformok és a populizmusnak címkézett állami kiadásnövekedés között. Technokratikus sakkozás lett a kormányok fő eszköze, annak érdekében, hogy megfeleljenek a jóléti állam védelmére vonatkozó elvárásoknak és közben javítsák a versenyképességet és elkerüljék az adósság drámai emelkedését, miközben a választók nagy része a korábbi évtizedek nagyívű vívmányainak folytatását várja.

A tétova egyensúlyozó lépések, a stagnálás vagy éppen a visszaesés korszakában a választók egyre nagyobb része úgy érzi, hogy a politikai és gazdasági elit közötti korrupt, oligarchikus összefonódás az oka a stagnálásnak, s hogy a mérsékelt, nagy politikai pártok között alig van különbség: többé nem a “nép” érdekeit szolgálják, hanem technokrata kiszolgálói az elit érdekeinek.

A nagy pártok népszerűségvesztése tette lehetővé azoknak a radikális pártoknak a sikert, akik a “nép”, a “nemzet” érdekében radikális megújulást követelnek a piaci kompromisszumokat kötő, elit-érdekeket védő mérsékelt pártokkal szemben.

Új baloldal, új jobboldal, új liberalizmus

Baloldalon az “új” baloldal lépett fel a “neoliberálissá” minősített “régi” baloldallal szemben. Az újbaloldal kulturálisan a 68-as értelmiségi kulturális marxizmusból kinőtt egyenlősítő-piacellenes mozgalom, amely elsősorban az értelmiségi progresszív középosztályok poszt-modern és poszt-nacionalista értékeit képviseli. Az új baloldal a jóléti állam kiegyenlítő és piacellenes politikájának radikális újra fogalmazása: alapjövedelemmel, még további adóteher növeléssel, még nagyobb állami újraelosztással kívánjak megvalósítani a még egyenlőbb társadalmat.

Az új jobboldal a nemzeti védelem programjával lép fel, visszatérve a jobboldal hagyományos nemzeti, vallásos és konzervatív programjához és szembe fordulva a 45-ös poszt-nacionalista és a hatvannyolcas posztmodern értékekkel, a globalizációval, a bevándorlással.

Az új jobboldal azonban nemcsak kulturális lázadás és visszatérés: a nemzeti érdekérvényesítés egyik fő iránya az Európai Unióval való szembefordulás, abban a hitben, hogy nemzeti határokon belül a még erősebb állami beavatkozással jobban meg lehet védeni a nemzeti érdekeket és fenntartani a jóléti államot. Ennek kulcsa a felszabadulás az adósságnövelést korlátozó Brüsszel nyomása alól, és védekezés az amerikai és német multik kizsákmányolásával szemben.

A bal és jobboldali jelentős tömegeket felsorakoztató, “populistának” is bélyegzett irányzatai mellett újra éledt egy harmadik, szintén radikálisnak tekintett irányzat is: a piacpárti liberalizmus. Ez az irányzat a XIX. századi szabadversenyes piacgazdasági modell felé való visszatéréstől reméli a kibontakozást, számot vetve a magánvállatok versenyképességi problémaival és félve az állam növekedést megfojtó hatalmától, az adóssághegy összeomlásától.

A piacpárti nézeteket vallók megtalálhatóak szinte minden politikai pártban, de a nyílt piac-pártiság annyira népszerűtlen, hogy önálló politikai erőként szinte sehol sem létezik Európában.

Populisták vs. elitpártok

A 2008 utáni modellválság és a radikális megújulást akarók fellépése újra kiélezte az ellentéteket a radikálisok által elitpártoknak lefestett hagyományos politikai erők és a mérsékelt pártok által “populistának” jellemzett radikális pártok, bal és jobboldal, Európa pártiak és Európa-ellenesek, piacpártiak és piacellenesek között.

A politikai polarizáció szóhasználata közelit a harmincas évekhez, amikor a “másik” politikai oldal kiszorítandó “ellenség”, s nem tiszteletre méltó “ellenzék”: a jobboldali populisták mögé felfestődik a fasizmus, a hitlerizmus réme, a baloldal meg újra nemzetére rontó idegen erőnek van bemutatva.

Ezen politikai irányzatok küzdelmének tétje nem kevés: hogyan lehet megőrizni Európa gazdagságát, jólétét, kiegyensúlyozott békés középosztályosodott társadalmi modelljét. A harmincas évek önző nacionalizmusai és az egyenlősítő szocializmus egyaránt rémisztő történeti precedensek, miközben a választópolgárok nagy része fél a XIX. századi kapitalista modell könyörtelenségétől. Melyik a rosszabb opció? Melyik kecsegtet hosszabb távon fenntartható békével, nyugalommal, jóléttel és biztonsággal? Ez korunk nagy kérdése, amelyről a vita folyik.