A Magyar Ellenzéki Politizáló Közönség (MEPK, © Széky János) újra, meg újra abban reménykedik, hogy majd az Európai Unió készíti el a házi feladatot: korlátot szab a Fidesz túlhatalmának, sőt lázas éjszakákon arról álmodik, hogy meg is buktatja nekünk. És persze újra meg újra csalódik: egyes ügyekben ugyan valóban fékező szerepet játszik az integráció, de ezek mindig csak – könnyen megkerülhető – részlépések, a saját problémánk lényege velünk marad. (Azért az Európai Néppárt elgondolkodhat azon, hogy Orbán rendszeres bevédése hoz-e annyi támogatást, amennyit visz.)

Így történt ez április 26-án is, amikor miniszterelnökünk ügyes felszólalásával nem csupán az Európai Parlamentnek, hanem a nagy médiafigyelem miatt az egész világnak élő, egyenes adásban bizonyította be, hogy Magyarországon már a szélsőjobb van kormányon. Akit az ő beszéde nem győzött meg, azt meggyőzték a mellette felszólalók. Nigel Farage (UKIP) és Beatrix von Storch (AfD) támogatása nagyjából úgy hatott Orbán megítélésre, mint Piszkos Fredé Fülig Jimmyére.

Ezzel együtt a vita szépen véget ért, Orbán diadalmas sajtótájékoztatót tartott és annyi. A brüsszeli tankok nem indultak meg, a taktikai atomfegyvert (a tagország szavazati jogát felfüggesztő 7-es cikkelyt) nem vetették be. Szakértők szerint az uniónak az ejnye-bejnyével felérő kötelezettségszegési eljárás – amire a kifogásolt törvények átfogalmazása a megszokott magyar válasz – és az említett 7-es cikkely között – amit a lengyelek úgyis megvétóznának – nincs más eszköz a kezében.

Brüsszel-Nyugat

A népi bölcsesség persze már megtalálta a megoldást a politológusok és eurológusok számára megoldhatatlan problémára. Az „Állítsuk meg Brüsszelt” kampány meghekkelt plakátjai között feltűntek olyanok, amelyek arra utalnak, hogy a nagy függetlenségi harcos közben két kézzel kap az unió pénze után és esze ágában sincs lemondani róla. Ezt egyébként a felszólalásában is kifejtette a bírálatokra adott válaszában: „ …nem könyöradomány, amit Magyarország kap az Európai Uniótól, a kohéziós politikával minden tagország jól jár, így nem kérhetik tőlünk, hogy ‘fogjuk be a szánkat'”.

De. Az uniós támogatás bizony, hogy könyöradomány. A kohéziós alapok célja pont a szegényebb, gazdaságilag fejletlenebb tagországok felzárkóztatása a gazdagabbak, az erősebbek pénzéből. Amit ők a saját adófizetőiktől szednek be, nekik sem a madarak hordják össze. Igen, a régi tagországoknak is érdeke, hogy ne legyenek túl nagy, feszültséget keltő társadalmi különbségek a közösségen belül. Ahhoz is fűződik érdekük, hogy a megnövekvő kereslet miatt az ő piaci esélyeik is.

Csakhogy ennek akkor van értelme, ha tényleg megtörténik. Ha folyik a felzárkózás, ha bővül a fizetőképes kereslet. Az egész projekt mögött az volt az eredeti elképzelés, hogy a nemzeti kormányok a növekedést, versenyképességet akadályozó hátrányok felszámolására tesznek majd erőfeszítéseket és ehhez az unió több mindennel – tudással, tapasztalatok átadásával és források nyújtásával – segítséget nyújt. Számos új tagállamban ez így is történt. Magyarországon nem.

Egy viszonylag friss kutatás azt mutatta ki, hogy az uniós források felhasználása Magyarországon nem eredményezett semmiféle olyan változást, ami javított volna a gazdasági versenyképességen, vagy a társadalmi kohézión. Eközben a növekedésünk sorra elmaradt a visegrádi 4-ekétől.

GDP volumenindex (2004= 100)

Picture1

(Forrás: Eurostat)

Ne értsék félre: a forrásoknak nagyon is üdvös hatása volt, nélkülük még 2015-ben sem értük volna el a válság előtti GDP-t és fogyasztást. A beruházást még ezekkel sem sikerült, de nélkülük még rosszabb volna a helyzet. Itt most nem a túlárazott, illetve egyéb módon megcsapolt pályázati pénzekről van szó, azokról az OLAF – az unió csalás elleni hivatala – oldalain tessék érdeklődni. Ez a kutatás azt vizsgálta, milyen hatása volt a legális programoknak a magyar gazdaságra és társadalomra. A hivatkozásnál található hosszabb anyag ezt 13 beavatkozási területen vizsgálja. A talált eredmények nem győznek meg arról, hogy a támogatásokkal hatékonyan sikerült volna elérni a kitűzött célokat.

Ha a tanulmány megállapításait a nyugat-európai választók számon kérik saját kormányaikon, akkor azok bajban lesznek. Ők arra adták euro-centjeiket, hogy a csatlakozott országok népének jobb legyen. Szolidaritásból. Nem arra, hogy ebből finanszírozzák Orbánék hatalomban maradását. Azt csak valami gőzös agresszív koldus mentalitás képes elhinni, hogy ezek a pénzek „jártak” nekünk. Frászt.

Járni a normatív támogatások járnak, mint a mezőgazdaságban a földalapú. Lehet pályázni a közösségi költségvetésben (ezt mind a Parlament, mind az Európa Tanács jóváhagyta) meghirdetett uniós programokra, beruházásokra, szociális célokra, kutatás-fejlesztésre és még sok mindenre. Csak ezeknél az az első kérdés: mi is volna a projekt európai hozzáadott értéke, mitől lesz jobb megvalósulása esetén a kontinens lakóinak? Erre pedig nem olyan könnyű felelni.

Szóval, amikor a nyugat-európai adófizető megkérdi miniszterelnökét, hogy ugyan miért is nem állították le az Európa Tanácsban már régen a közösség intézményeit, értékeit évek óta támadó és a népe jólétéhez semmit hozzá nem adó magyar kormány számára folyósított pénzeket, azok nehéz percek lesznek. És részükről jogos lesz a követelés: Állítsuk meg Brüsszelt!

A fent említett elemzésből látható, hogy a támogatások leállítása valójában nem járna pusztító következményekkel. Visszaesnének a beruházások, na és? Ezek eddig is olyanok voltak, amelyek elkészültük után nem termelték a jövedelmet, hanem fenntartásuk, működtetésük további forrásokat vitt el. Persze, a kivitelezésben érdekelteknek nagyon is fájna a projektek elmaradása, a méregdrágán sötétbe boruló városok lakóinak viszont például nem. A támogatásokkal nálunk az volt a legfőbb baj, hogy a vállalatok jókora része ráállt ezek megszerzésére.

Ez azért baj még akkor is, ha tiszta, legális eszközöket használtak, mert nem a vevőik valódi igényeire figyeltek, hanem a pályázatkiírók által megkívánt szempontokra. Nem véletlen, hogy a valóban piacképes cégek gyorsan fel is adták a pályázósdit, nekik az ügyfeleikkel kellett törődniük, nem a hivatalnokokkal. Az uniós források lezárásával ezek továbbra is élet- és piacképesek maradnának, a pályázatokból élők persze nem. Bukásuk Schumpeter-féle teremtő rombolás volna: nem szívnák el tovább a munkaerőt, az ingatlanokat és a piaci forrásokat azok elől, akik valódi vevők számára valódi értéket tudnak kínálni.

Legjobban persze annak a politikai csoportnak fájna az uniós támogatások leállítása, amelyik ezeknek a forrásoknak az osztogatásával vásárolja meg az őt hatalomban tartó csoportokat (vö: támogató koalíció). Érte meg nem kár.

Szóval, állítsuk csak meg Brüsszelt! Az uniós pénzek nélkül még mindig ott lesz nekünk félmilliárd fogyasztó, akiket szabadon meghódíthatunk termékeinkkel, szolgáltatásainkkal. Ha képesek vagyunk rá. Úgy, mint a szlovákok és a többiek.

(Fotó: Facebook, Nyugat.hu)