Európa!

A 2014 őszi netadós tüntetéseken röppent fel ez a jelszó. Az október 28-i Nagy Menet (az Erzsébet-hídi mobilfényekkel) után a tüntetők egy része spontán folytatta a bulit és a Parlament elé vonult. Ki akarták tűzni az uniós zászlót az épületre. Ezt a rendőrség ugyan megakadályozta, de Kunhalmi Ágnes azért kilógatott egyet az ablakból.

A történet szinte megismétlődött 2017. április 4-én. A CEU-törvény elfogadása miatt a megszűntetésre ítélt egyetemet élőlánccal körülvevők egy része a rendezvény után megint átment a Parlamenthez, megint lökdösődött egyet a rendőrökkel egy kék zászló kitűzése érdekében – most végül sikerrel is jártak –, és Kunhalmi megint legördített egyet az ablakból.

A hasonlóság mögött nem nehéz felismerni az azonos okot: a tüntetők nem csupán az adott dolgot (az internetezés szabadságát, a CEU-t) féltik, hanem attól tartanak, az intézkedések kilökik az országot a régóta áhított felzárkózás pályájáról, és visszasüllyedünk az elmaradott, korszerűtlen és mucsai világba. A félelem jogos. Tessék Adyt olvasni! Már száz évvel ezelőtt is a disznófejű Nagyúr ellen verselt a Magyar Ugaron, és hova jutottunk.

2004. május elsején örömünnepet ültünk a Hősök terén, az Európai Unióhoz való csatlakozásunkét. Voltak aggodalmak, volt fanyalgás, de aznap este a remény, a jövőbe vetett bizalom járta át a szíveket: Kompország kikötött, az orosz sztyeppékről Árpád és Szent István útján végre hazaérkeztünk. Emlékeznek még, milyen volt először a csillagos kék jelzéssel ellátott kapun átlépni a határt?

Magyarok ezreinek vált azóta természetessé, hogy ellenőrzés nélkül jöhetnek-mehetnek a kontinens nagy részén. Diákok ezrei tanultak hosszabb-rövidebb ideig a legjobb európai tanintézményekben. Vállalkozók sora nyitott telephelyet, leányvállalatot  a kitágult piac valamely részén, hogy jobban ki tudja szolgálni vevőit. (Igen, és élt az adórendszerek különbségeiből kihozható előnyökkel is. Az vesse rájuk az első követ, aki nem teszi meg, ha lehetősége nyílik rá!)

Állítsukmeg-hvg

És millióan szoktuk meg, hogy kiskereskedelmi láncok küzdenek azért, hogy náluk költsük el forintjainkat, hogy a kontinens áruválasztékának jókora része ott van a polcokon.  Igen, némelyik a hazai ízléshez, szokásokhoz igazítva, de ha nem tetszik, nyugodtan vehetünk helyette mást: nem vagyunk néhány termelő szűkös választékára szorítva.

Ezt akarják most elvenni tőlünk. Az a miniszterelnök, aki gőzerővel dolgozott az uniós csatlakozás előkészítésén, majd, amikor kiderült, hogy a választási verség miatt nem ő lesz, aki aláírja dokumentumot, rögtön fitymálni kezdte az egészet. Az a miniszterelnök, aki újabb választási győzelme után korlátlan hatalmának kiépítése előtt álló akadályt lát az uniós szerződésben. A pávatáncos, a koki-saller osztogató. És mindazok, akik őt hatalomban tartva felszívták az uniós támogatásokat és már látják a pénzfolyam elapadását 2019 után.

A legfrissebb nemzeti konzultációnak nevezett unió ellenes kampány kiverte a biztosítékot a megállítani kívánt Brüsszelben. Megállapodás született a közös európai ügyészség létrehozásáról, hiszen a nyitott határok a bűnözőket sem korlátozzák egy országra. Tizenhat ország csatlakozott, hazánk kormánya nem. (Miközben tiltakozunk a többsebességes Európa gondolata ellen is, az euro zóna után ebből is kimaradunk.)

A CEU elleni támadás világméretű felháborodást váltott ki, természetesen a közösség számos szervezete és jeles személyiségek sora emelte fel szavát a tanszabadság, az egyetemi autonómia ügyében.  De a legijesztőbb a The Times egy híre volt: huszonhárom tagállam már Magyarország és Lengyelország unióból való kirakásán gondolkodik.

Tudjuk, a közösség malmai lassan őrölnek. Meg nem is volt még ilyesmire példa. Arra sem, hogy egy tagállam magától hagyja el az EU-t, mégis itt a Brexit. Az sem egyszerű, tagállamot kidobni meg még nehezebb, nincs rá szabály, eljárás. Csak éppen azt is tudjuk, hogy a közösség jogrendje válságról válságra fejlődik. Lehetünk mi is e kidolgozatlan területen való előrehaladás generálói. Van  igény.

Azt hiszem, ideje lépni. Ez már nem pávatánc, hanem ámokfutás a szakadék felé. Legfőbb piacunk az Európai Unió, értékeink, életformánk Európához köt minket.  Ezt sem hatalmi mámortól elborult elmék (történelmünk tanulsága szerint még a kezelést is Döblingben adják), sem zabráláshoz fűződő érdekeiket védő oligarchák nem tehetik kockára. És különösen nem hagyhatjuk, hogy magánhasznukért visszakormányozzák hazánkat az orosz befolyási övezetbe (paksi pénzre cserélve az uniós forrásokat).

Az eddigi demonstrációk, tiltakozások egy-egy társadalmi csoport sérelmei miatt indultak. Értettük, hogy a tanárok, az oktatás ügye a mi ügyünk is. Érezzük, hogy az egészségügyiek szívatása a mi bőrünkre megy. Kaptak is támogatást a saját szakmájukon kívülről (belülről nem mindig). De ezek mindig kifulladtak, mert a szervezők görcsösen ódzkodtak attól, hogy kiterjesszék a szélesebb rétegeket érintő kérdésekre is. Nem akartak szegények politizálni.

Az uniós tagság megőrzése, minőségi tartalommal való kitöltése a támogatásvadászat helyett sokakat érint. Többeket, mint ahányan most felismerik. El kellene kezdeni EU-párti demonstrációkat szervezni. Mondjuk, az NDK-s hétfői tüntetések mintájára ki lehetne tűzni egy napot, amikor az EU-tagság megőrzésének hívei rendszeresen összejönnek és kifejezik akaratukat a bennmaradásról. Lehet ez valami hagyományos tüntetés, lehet séta, lehet zenés, verses összejövetel, vagy bármi, amit ki tetszenek találni.

Eleinte talán kevesen lennénk. Utána többen. Először csak egy-két ok hangzana el, miért is akarunk az unió tagja maradni. Azután jönnének újabbak.  Felmerülnének ellenérvek. Azokat is meg lehetne vitatni, átgondolni. Esetleg kilépés nélküli megoldást találni a problémára. Olyan civilizált, európai módon.

Ha valamely politikai erő – új párt, mozgalom, nyilvánosságra törekvő leendő politikus – most felvállalná ennek elindítását, 2018 tavaszára fel is építené az ismertségét.

(Fotó: hvg.hu)