A rendszerváltás Amerikában ért. Tizenhat évesen épp egy Georgia állambeli kisváros gimijébe jártam, s nagy lelkesen tanultunk a polgárjogi mozgalmakról és Martin Luther Kingről. Büszkén mutogattam az osztálytársaimnak a Magyarországról szóló híreket, kicsit magamat is rendszerváltó hősnek érezve. Aggódva követtem a romániai eseményeket, s amerikai barátaim nem értették, hogy miért is érzem honfitársaimnak az erdélyi magyarokat. Akkor azt hittem, hogy egy jó világ jön el Magyarországra is.

Töriórán nekünk is meg kellett fogalmaznunk az álmunkat, ahogy King is elmondta a híres „I have a dream” beszédében. Nekem az volt az álmom, hogy mire az én fiam 16 éves lesz, éljen egy toleráns, békés, szabad országban. Olyanban, amilyet én is megtapasztalhattam 16 évesen. Nem tűnt irreálisnak…

984000_10155175739023540_6934795920943872463_nTíz évvel később Fulbright-ösztöndíjjal Kaliforniában taníthattam amerikai történelmet egy évig. Megtapasztalhattam azt az életet, amikor a tanárnak tényleg csak az óráival kell foglalkoznia, s nem arra kell koncentrálnia, hogyan tartsa el a családját. Szabadidőmben fociedző voltam, ami szintén az álomkategória volt nálam. Azt láttam, hogy az egyik barátom, aki vízvezeték-szerelő volt, naponta nem dolgozott nyolc óránál többet, viszont minőségi életet tudott élni a családjával, megvolt az anyagi biztonsága, s nem volt gondja semmire. Hittem abban, hogy már csak pár év, és mi is ilyen lazán fogjuk venni a napokat. Akkor még bíztam abban, hogy Magyarország jó úton jár, bár kezdtem elbizonytalanodni.

2006 őszén egy másik amerikai városban éltem épp. Ott ért az őszödi beszéd, a tévészékház ostroma, és minden, ami utána jött. Belém vésődött a The New York Times címlapja, amikor a pesti zavargásokról számolt be. A képekről inkább az gondoltam volna, hogy Ciszjordániát mutatják. De nem. Az az időszak már nem az álom, hanem a rémálom kategória volt. De akkor is hazamentem, mert bíztam magunkban. Szerettem volna hazahozni a kint szerzett tapasztalatokat, visszaadni valamit az országnak és a közösségnek abból, amit kint tanultam.

Számomra az elmúlt években vált világossá, hogy nem erről az országról álmodtam annak idején. Hol van a lazaság, a jólét, a szabadság? Amikor először meg tudtam fogalmazni az álmaimat’90-ben, Magyarország még nem egy lezüllesztett ország volt, hanem a legragyogóbb reménysugár a régióban. Mostanra már nem az álmok, hanem a félelmek országa lettünk. Nem beszélgetünk, nem nézünk egymásra, gyűlölünk mindenkit, aki másként gondolkodik.

A nagyobbik fiam két hónap múlva lesz 16 éves. Két hónapom van, hogy valóra váltsam az első megfogalmazott álmomat. Neki már más álmai vannak. Meg sem merem tőle kérdezni, hogy hol képzeli el az életét. Csak azt látom, hogy Orwellt olvas angolul, s néha megemlíti, mennyire aktuális a regény.

De nem adom fel. Eljött az idő, amikor nem álmodni kell, hanem tenni is. Ki kell állnunk magunkért, családunkért, az iskoláinkért, a szabadságunkért, s mindenért, amivel jobbá tehetjük az országot. Nem vagyok hajlandó félni. Igaz, félelemben le lehet élni egy egész életet, csak nem érdemes.
#IstandwithCEU