A Kettős Mérce blog (Seres László egy Botka Lászlót kritizáló cikke örvén) kifejti, hogy – a szabad piaccal, Friedrich Hayekkel, Ludwig von Mises-szel, és Seres Lászlóval ellentétben – miben látja a társadalmi igazságosságot, és miért támogatja az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a gazdagok megsarcolására vonatkozó programját. Én nem akarok senkit sem védeni, sem támadni, inkább azokat a pontokat szeretném kiemelni, amelyek a blog kritikájában problémásak, nem eléggé körültekintőek, illetve tételesen hibásak.

A cikkíró két pont köré építi fel érveit amellett, hogy a gazdagok megadóztatása igazságos. Én elfogadom ezt a keretet, és ugyanezekből kiindulva próbálom megvilágítani, miért nincs igaza egyikben sem.

1. Háttérhaszon

Először is szögezzük le, hogy a pénz határhaszna nem állandó. Minél több pénze van valakinek, az utolsó egység által megvásárolható jószág hasznossága annál kevésbé „számít” neki, ellenben minél kevesebb, annál inkább. Régi közgazdasági alapvetés ez, szinte egyidős a közgazdaságtannal.

A közgazdasági elv igaz, a belőle levont következtetés nem.  A határhaszon azt jelenti, hogy ha egy árucikkből minél több van a tulajdonomban, annál kevesebbet ér egy-egy. Ha van egy biciklim, mozgékonyabb leszek, mint gyalog. Ha van két biciklim, akkor ha az egyik elromlik, még mindig mozgékony vagyok. Hogy öt vagy hat biciklim van-e, már meg sem érzem, olyan mindegy, az ötödik-hatodik biciklire semmi szükségem. Ha van egy rend ruhám, már nem kell meztelenül járkálnom, ha van 4-5 rend ruhám, rendszeresen tudom mosni őket, ha van húsz rend ruhám, minden nap vagy akár minden alkalomra másikat vehetek fel, és ennél akkor sem járok jobban, ha száz rend ruhám van.

Azt pedig, hogy a háttérhaszon elérte a nullát, onnan lehet tévedhetetlenül megállapítani, hogy nem veszem meg a hatodik biciklit és a huszonegyedik ruhát. A háttérhaszon ugyanis nem törvény (elég neki annyi, ne vehessen többet), hanem törvényszerűség (ha elég neki annyi, nem fog többet venni).

A pénz esetében a háttérhaszon értelmezhetetlen, ugyanis tetszőleges időben tetszőleges árura becserélhetem, olyan, mintha bármire bármikor szert tehetnék.  Ráadásul a szolgáltatásokból soha nem elég, háttérhasznukat az idő növeli: a fodrásznak egy nappal a hajvágás után szinte nulla a háttérhaszna, ám egy hónap múlva már ismét magas.

A határhaszonnal magyarázni az állami újraelosztást azt jelenti, hogy azt tekintjük igazságnak, hogy ha valami A-nak nem nagyon hiányzik, mert van neki elég, míg B-nek nagy szüksége lenne rá, az államot feljogosítja rá, hogy A-tól elvegye, és B-nek adja. Szerintem pedig az az igazság, ha mindenki szabadon rendelkezhet afelett, amiért megdolgozott.

Lehet sajnálni a nincstelent, lehet irigyelni a gazdagot, de akár a legfennköltebb célból is tilos felrúgni alapvető jogokat és elveket. A szegények támogatása dicséretes cél, de semmilyen cél nem szentesíti az eszközt.

2. A közjavakból való részesedés kiegyenlítése

A Kettős Mérce szerzőjének másik érve az, hogy a középosztály nagyobb mértékben részesül a közjavakból, mint a szegényebbek, ezért logikus és igazságos, hogy több adót is fizessen értük, azaz ahogy a cikk írja :

…érdemes megvizsgálni, hogy a különböző jövedelmű társadalmi csoportok milyen arányban használják azokat a közjavakat, ahol nem lehetséges a fogyasztásarányos adóztatás.

Én ezzel nem értek egyet, de rendben, vizsgáljuk meg.

A honvédelem, közbiztonság, köztisztaság lenne a „tiszta közjószág”, ami – ha jól értem – azt jelenti, ebből mindenki részesül, mindenki hozzájut, ezért itt nincs értelme egyeseket jobban sarcolni, mint másokat. Biztos?

Botka-MTI

Vajon egy polgári és egy szegénynegyedben ugyanannyi rendőrre van szükség? Az ott állomásozó rendőröknek ugyanannyi munkájuk van, mint egy polgári (középosztály lakta) negyedben? Nem, az előbbiben a bűncselekmények száma jóval magasabb. Egy szegénynegyed ugyanannyi munkát, ugyanannyi fuvart igényel a köztisztasági dolgozóktól, mint egy polgári negyed? Nem, egy szegénynegyedben sokkal több a szemét. Ha tehát a közterheket a közszolgáltatások használatának arányában osztjuk el, igazságos-e az, hogy a polgári negyed lakói ugyanannyi adót fizetnek ezekért a szolgáltatásokért, mint a szegénynegyed lakói?

Másrészt ott vannak azok a közszolgáltatások,

amelyeknek fogyasztásához olyan képességek kellenek (tudás, igény, pénz), amelyekkel a szegények egyszerűen nem rendelkeznek.

Na, ez volt az a pont, ahol – be kell vallanom – kissé felforrt az agyvizem. A tudás, és az ebből származó igényeknek két forrása van: az iskola és a család. Mivel az oktatás állami feladat, azaz közjószág, elvárható, hogy azonos színvonalú oktatást adjon minden állampolgárnak. Nem a középosztálytól kell több adót követelni, mert jobb oktatást kap, hanem sürgősen felszámolni az állampolgári egyenlőségnek azt a durva megsértését, amelyben az iskola első osztályai jóformán visszavonhatatlanul meghatározzák, ki meddig juthat az életben.

Más szóval ott, az iskolában az állami oktatás határozza meg, kinek lesz igénye múzeumra, színházra, ki milyen jövedelmű állásra lesz alkalmas. A családi környezet pedig nem más, mint oktatásunk múltbeli eredményeinek panoptikuma. A rossz családi környezetet azok teremtik meg, akikről egy generációval korábban döntött úgy az oktatás, hogy nekik ennyi is elég.

De szólhatnék arról is, hogy miközben nagyobbrészt az ún. gazdagok finanszírozzák az egészségügyi közjószágot, ők terhelik a legkevésbé. És bár tény, hogy egészségesebben élnek, nem ez a fő ok, hanem az, hogy ha egy módjuk van rá, a (legkevésbé az orvosok miatt) pocsékul működő közegészségügy helyett inkább a magánegészségügyet választják, és duplán fizetnek egészségükért. Az egészségügy központosítása az állam kezében tehát nettó a gazdagok kizsákmányolása.

A fentiekben megpróbáltam a cikk állításaiból kimaradt azon ellenérveket felsorolni, amelyek ismeretében a gazdagok nagyobb megadóztatása már nem is tűnik annyira tisztességesnek. De lépjünk túl a tisztességen, és beszéljünk kicsit a praktikumról.

Baloldali körökben a gazdag emberről máig az a feudális kép él, hogy ül a pénzeszsákján, és vöröslő képpel „birtokol”. A félfeudális Magyarországon kétségtelenül sok olyan emberrel találkozunk, aki kormányzati kapcsolatainak köszönhetően valóban nagy vagyonra tesz szert, az osztogató hatalom ugyanis nemcsak a szegényeknek tud osztogatni. Ezek bűnözők, és róluk a bíróság hivatott ítélni.

Másrészt viszont szintén baloldali közhely, hogy gazdagnak lenni valami bűnös dolog. Nem kell lopni, összekacsintani az állammal, közpénzeket eltüntetni, elég bizonyos, a „tisztességes”nél nagyobb vagyonnal rendelkezni. Helyesen és jogosan teszi hát az állam, ha a felesleget elosztja a kevésbé tehetős polgárok között.

Mi történne ezzel a vagyonnal, ha a gazdag embernél hagynák? Ülne rajta, miközben másoknak felkopik az álla? Magánhelikopteren repkedne fel s alá? Igen, az állam pénzén meggazdagodott újgazdag valószínűleg ezt tenné. De az, aki minden fillérjéért megdolgozott, és pontosan tudja, mekkora munkával jutott oda, ahol most tart, nem. Ez utóbbi gazdag – ha a törvények kiszámíthatóak, és ha a vagyonát nem bármikor mozgósítható költségvetési tartaléknak tekintik –  valószínűleg sok pénzt fektetne be új vállalkozás létrehozásába, a meglévő bővítésébe.

Ezzel munkahelyeket, munkaalkalmakat teremtene, az államot pedig kevesebb kiadás terhelné (kevesebb munkanélküli segély), ráadásul több bevételhez jutna (új munkába állók jövedelemadója, a nagyobb vásárlóerőből származó áfabevétel). Így a legkisebb erőszak nélkül rávehető a gazdag ember, hogy tejeljen, és növelje a költségvetés összegét.

Ha az állam ezt az összeget elvenné, tudná-e ugyanilyen hatékonyan felhasználni? Az eddigi tapasztalatok – nemcsak a magyarok, világszerte – nem ezt valószínűsítik. Hosszan lehetne ecsetelni, hogy az oktatástól az egészségügyig hogy lesz minden drágább és rosszabb az állam kezén (örömmel várok ellenpéldákat), így nemcsak hibás, nemcsak a társadalom érdekei ellen való, de kifejezetten cinikus emberek pénzét elvenni.

Ebben sajnos aligha remélhetünk változást addig, amíg egy hatalomra kacsingató párt azt tervezi meg, kiből tud még pénzt kisajtolni, nem azt, milyen célokat, milyen állami programokat tart szükségesnek finanszírozni, és a ciklusa végére ettől milyen eredményt vár.

U.i.: A poszt keretes írásában említett MTI-hír, mely szerint New York állam gazdagjai növelnék hozzájárulásukat a közköltségekhez, nem azt támasztja alá, hogy a gazdagok megsarcolása helyes, hanem azt, hogy ha értelmes célt látnak, önkéntesen is hajlandók áldozatot vállalni.

(Fotó: MTI)